A megtestesülés és a megváltás titka a kereszténység központja. A liturgikus év két legnagyobb ünnepe, a karácsony és a húsvét ezeknek a titkoknak az ünneplése. A megtestesülés és a megváltás titka szorosan összefüggnek egymással, mert a megváltás művét az a személy vitte végbe, aki Isten és ember. Isten úgy határozott, hogy a megváltás  emberi cselekedetek által valósuljon meg, de ezek a cselekedetek annak a személynek a cselekedetei, aki az Atya Fia, aki Isten, és ezért ezek végtelen értékű cselekedetek.

Adolf Harnack, német luteránus teológus szerint azonban a megtestesülés és a megváltás tanítása, ahogyan azzal találkozunk, nem szentírási eredetű, ezek a kereszténységre ható hellenista világ eszméiből szivárogtak be a kereszténységbe. Elméletének fenntartása érdekében már magát a Szentírást is meg kellett „cenzúráznia”, például el kellett utasítania Szent János evangéliumának első fejezetét.  Harnack hatása máig is érvényesülő hatás, még akkor is, ha nem minden vonatkozásban követik őt. Ennek eredményeként szembeállítják a Szentírást az első egyetemes zsinatok szentháromságtani és krisztológiai dogmáival és az ezeket követő skolasztikus krisztológiával.

Valójában azonban a Szentírástól az első egyetemes zsinatokig, a skolasztikus krisztológiáig egyenes és folytonos út vezet. Ez az út a kibontakozás és az elmélyülő megértés útja. (A dogmafejlődéssel több régebbi bejegyzés is foglalkozott: itt, itt és itt.) A Szentírás (és az Apostoli Hagyomány) a kiinduló forrás. Ennek a megértésére való törekvés vezet a dogmákhoz, a krisztológiához, majd ezek fényében olvashatjuk ismét a Szentírást. Ezáltal a megértés újabb szintjei tárulnak fel, és a kinyilatkoztatás megértésének kezdetektől napjainkig tartó folyamata így halad előre. Így valóban létrejön egy „hermeneutikai kör”, ez azonban nem az irodalmi és művészeti alkotások megértésének a folyamata, hanem Isten emberiségnek adott kimeríthetetlen kinyilatkoztatásának a megértésében való folyamatos, törések nélküli növekedés. Ha azonban a történeti-kritikai módszert tekintik a Szentírás megértése kizárólagos eszközének, akkor eltorzítják az Írás igazi értelmét. Ezzel a megértés folyamatát szinte „rövidre zárják”, a teológiából csak egy „humán tudomány” lesz. Jézus az Isten Fia, a megtestesült Ige így válik „Róma-ellenes forradalmárrá” vagy „mindent jóváhagyó szelíd moralistává” (XVI. Benedek szavai a Názáreti Jézus című három kötetes könyvének bevezetéséből).

A történeti-kritikai módszer az adott könyv adott részének történelmi, irodalmi hátterét felderítve próbálja kideríteni, hogy a szerző, a szerzők mit akartak a szövegben mondani. XVI. Benedek már említett könyvének előszavában ennek az (egyébként nélkülözhetetlen) módszernek négy hiányosságát említi meg, utalva arra, hogy a módszernek nyitottnak kell lennie az értelemezés olyan lényegi kiegészítései felé, amelyek  az Írásokat a maguk teljes egységében nézik, ezeket Isten Népe közösségében keletkezett írásoknak, az isteni kinyilatkoztatást hordozójának  tekintik. Ezek a hiányosságok: (1) a történeti-kritikai módszer lényegét tekintve csak a történelmi kutatás által megragadható múltra vonatkozik; (2) ez a módszer a Szentírás szavára, mint emberi szóra vonatkozik; (3)  a módszer ugyan megállapíthat valamilyen történeti kapcsolatot a Szentírás egyes könyvei között, de nem tudja feltárni a Szentírásnak, Isten szavának belső egységét; (4) a tudományos-történeti megközelítés ugyan vezethet nagy valószínűségű kijelentésekhez, de (ezek saját szavaim) a történészt támogató igazi műszer, az időgép nem létezik, ezért nem zárható ki eleve a történelmi valóságból az sem, hogy a mai ember számára valószínűtlennek tűnő események megtörténtek.

A történeti-kritikai szempont nélkülözhetetlen, mert Isten kinyilatkoztatása a történelemben bontakozott ki. XVI. Benedek azonban a Szentírással kapcsolatban három alanyról beszél (16. o.):

Először is itt van az egyes szerző vagy szerzők csoportja, amelynek az adott írást köszönhetjük. Ám ezek a szerzők nem önálló írók a szó modern értelmében, hanem Isten Népének közös történelmi alanyához tartoznak, amelyből kiindulva és amelyhez szólnak, és amely eképpen valójában az írások szerzője, a szó mélyebb értelmében. Ám ez a nép sem önmagában áll, hanem tudja, hogy maga az Isten vezeti és Isten szólítja meg, aki – az emberek által és az emberek adottságain keresztül – az emberi szavak legmélyén beszél.

XVI. Benedek Jézusról szóló trilógiája Jézus alakját és üzenetét az általa felvázolt exegétikai alapelvek szerint mutatja be, megvilágítva, hogy az egyedül értelmes Jézus-kép végül is az Egyház krisztológiai tanításának a Jézus képe. Efelé a kép felé vezet a történeti-kritikai módszer is, ha hajlandóak vagyunk tudomásul venni ennek korlátait, homályát, bizonytalanságait és a Szentírást egy olyan egységnek tekintjük, amelyben Isten Szava szól hozzánk.

A hagyományos krisztológiával foglalkozó teológus tehát nem fordul el a Szentírástól, hiszen a krisztológia ebből indul ki, ehhez tér vissza, ezt akarja megérteni. Azt is mondhatnánk, hogy ez filozófiai fogalmakat felhasználó, tágabb értelemben vett exegézis, amely sokszor a téves értelmezések kizárása által fogalmazódik meg.

Thomas Joseph White domonkos teológus használja a „szentírási ontológia” kifejezést a krisztológia szentírási alapjaival kapcsolatban (Thomas Joseph White: The Incarnate Lord, The Catholic University of America Press, 2015, 8 o.). A kifejezés arra utal, hogy a Szentírás Jézus Krisztussal kapcsolatban olyan alapvető gondolatokat tartalmaz, amelyeknek ontológiai tartalma van, és amelyek kiindulópontjai a krisztológiai dogmáknak és a későbbi skolasztikus krisztológiának. Könyvében négy ilyen központi gondolatot emel ki:

1. Jézus Krisztus preexisztenciája és teremtői tevékenysége. Az Szentírásban ismételten utalás van arra, hogy Jézus Krisztus személyében már emberi létezése előtt is létezett. Így például a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus mindenek előtt van és minden általa teremtetett (Kol 1, 15-20).
2. Jézus Krisztust a gyakran Istennek kijáró „Úr” néven nevezik.
3. A Szentírás Jézus Krisztussal kapcsolatban beszél „emberi formájáról”, arról például, hogy a szolga alakját vette fel (Fil 2, 6-7).
4. A teológia által tárgyalt tulajdonságok kicserélhetőségére (communicatio idiomatum) a Szentírásban több példát találhatunk. A teológia szerint lehetséges, hogy Jézus Krisztusról, mint személyről állítsunk csak Istenre és csak emberre jellemző tulajdonságokat. A Szentírásban több példát is találunk erre a gyakorlatra, így az első korintusiakhoz írt levél 2. fejezetében a dicsőség Urának keresztre feszítéséről van szó (1Kor 2, 8).

A fenti, alapvető szentírási gondolatok együttes értelmezése törés és szakadás nélkül vezet el a személyes egység (unio hypostatica) kalcedóni zsinat által megfogalmazott dogmájához, amely szerint Jézus Krisztusnak isteni és emberi természete van, amelyek egymással nem keveredve alkotnak egységet az Ige egyetlen személyében. A skolasztikus krisztológia ebből az alapelvből kiindulva foglalkozik azzal, hogy mit jelent ez az egység Jézussal, az emberrel kapcsolatban, mit jelent ez megváltásunk, megváltásunk eseményei szempontjából. Ez a szellemi erőfeszítés, spekulatív teológia azonban a Szentírás megértésének van alárendelve, erre, mint célra irányul.