Metafizika és fizika. 1.rész

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a régiek három nagy elméleti tudománya, a metafizika, a fizika és a matematika hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan különböznek  egymástól. A metafizika tudományának első , “nagy áttörése” kb. 2500 évvel ezelőtt történt. Az arisztoteleszi-tomista metafizika sok tekintetben erre az áttörésre épül. Ennek a bejegyzésnek a témája a régiek fizikájának az újkorban sajátos jelleget kapott része, a fizika újkori tudománya és a metafizika közötti feszültség és lehetséges összhang. Egyébként erről szóltak a fizika és hülémorfizmus viszonyát tárgyaló bejegyzések is.

Az arisztoteleszi-tomista filozófia a létezők belső szerkezetét három fogalompárral jellemzi. Ezek: a lényeg és létezés (essentia, existentia), az elsődleges anyag és lényegadó forma (materia prima, forma substantialis), a szubsztancia és tulajdonságai (substantia, accidentia) fogalompárok. Ezek a létezők olyan összetevőire vonatkoznak, amelyek a világban tapasztalható egységben és sokaságban, állandóságban és változásban található kettősség ellentmondásmentes feloldásának érdekében megvilágítják azt, hogy  mi az egy és mi a sok, mi az állandó és mi az, ami változik. Ezek az összetevők reális, megkülönböztethető valóságok, azonban csak együtt, egymást föltételezve, egymástól elválaszthatatlanul, egymást kiegészítve léteznek. (Egyetlen kivétel az Eucharisztia szentsége, ahol a kenyér és a bor szubsztanciája átalakul a megdícsöült Jézus testévé és vérévé, miközben a színek, mint a kenyér és bor tulajdonságai megmaradnak, Isten természetfölötti tevékenységének eredményeként). A metafizika a változások általános leírására lehetőség-megvalósultság (potentia, actus) fogalompárt használja: a változás valamilyen lehetőség megvalósulása. Ez a kettősség tulajdonképpen az előző három fogalompárra is vonatkoztatható: ezek egyik összetevője lehetőséget jelent a megvalósultságot hordozó másik összetevő számára. Így az elsődleges anyag lehetőség a forma befogadására. A konkrét létező aktualitását a forma befogadása által nyeri el. A létezők metafizikai összetettsége csak a metafizika számára megközelíthető, a természettudományok ezekhez soha nem juthatnak el. Így például a szubsztancia kisérletileg soha nem lesz kimutatható, létezése természettudományi módszerekkel nem lesz egyértelműen bizonyítható.

A továbbiakban bővebben a szubsztancia fogalmával foglalkozunk. A szubsztancia-járulékok fogalompár szerepe kettős. A szubsztancia a létező azon összetevője, amely a nem a lényeget érintő változások folyamán azonos marad. Vannak változások, amelyekben új létező keletkezik vagy egy létező megszűnik. Az ilyen változásokban is van valami, ami megmarad: ez az anyag, amely új lényegadó formát nyerve új létező lesz vagy lényegadó formáját elvesztve más formák által lesz megformálva. A legtöbb tapasztalható változás azonban nem ilyen: a változás folyamán maga a létező megmarad, csak tulajdonságai vagy részei változnak. Ilyen változás például a szoros értelemben vett mozgás vagy a növekedés. A tulajdonságok önmagukban nem léteznek, ezek mindig valaminek a tulajdonságai. A szubsztanciára az önmagában való létezés a jellemző, a tulajdonságokra viszont a másban (a szubsztanciában) való létezés. Így a szubsztancia másik szerepében a létező egységét biztosítja: ez a létező azon összetevője, amely azt képviseli, hogy a tulajdonságok egy valaminek a tulajdonságai, a részek egy valaminek a részei, és ez a valami nem lehet más valaminek a tulajdonsága vagy igazi része.

A szubsztancia fogalma nem korlátozódik szükségszerűen az anyagi létezésre. Az angyalok is önálló létezők, szubsztanciák. Az anyagi létezők esetében a szubsztancia fogalma szorosan kötödik a lényegadó forma fogalmához. Az anyagi szubsztanciák magukban hordoznak egy másik összetettséget is: az elsődleges anyagból és a lényegadó formából való összetettséget. Ezért a skolasztikus terminológia ezeket összetett szubsztanciáknak nevezi, szemben az angyali szubsztanciákkal, amelyeket egyszerű szubsztanciáknak nevez. Az angyalok egyszerűsége  azonban csak arra vonatkozik, hogy nincsenek összetéve anyagból és formából, a lényeg és létezés teremtményre jellemző összetettsége rájuk is jellemző. A teljes egyszerűség csak Istenek a tulajdonsága.

Az anyagi világ szubsztanciáiban a lényegadó forma formálja meg az elsődleges anyagot, ez teszi azzá a létezőt, ami a létező. Ez teszi az anyagot emberré, kutyává, virággá stb. Az anyagi létező vizsgálata folyamán azonban a lényegadó formán kívül még sok egyéb formával találkozhatunk. Így például az embernek vannak szervei, a szervek sejtekből állnak, a sejtek kisebb sejtalatti képződményekből, ezek molekulákból, ezek atomokból, ezek atommagokból és elektronokból és így tovább. Ezek a formák hierarchikus rendet képeznek, az alacsonyabb rendűek magasabb rendű formákba épülnek be. A tomista filozófia szerint ezek a formák nem lényegadó formák, hanem csak a lényegadó forma által megformált szubsztancia részeinek, tulajdonságainak a formái. A szubsztanciának csak egy lényegadó formája lehet. Ez olyan szintű egységet biztosít, amelybe az alacsonyabb rendű formák be tudnak épülni. Az egyik bejegyzésben példaként már hivatkoztunk a transzplantálandó szervre, amely a donor szervezetből való eltávolítás előtt nem tekinthető önálló szubsztanciának, ezután azonban már egy önálló szubsztanciáról van szó, amely a beültetés folyamán ismét elveszíti szubsztancialitását, ismét egy szervezet részévé válik.

A formák annak következtében alkotnak hierarchiát, hogy ezek egy szubsztanciához tartozó részek, tulajdonságok formái. Ahogyan a hierarchiában lefelé haladunk, az egyes szintek önmagukban egyre több lehetőséget tartalmaznak arra, hogy különböző felsőbb szintekbe épüljenek be. A magasabbrednű állatok szervei (szív, tüdő, vese stb.) sejtekből állnak, a sejtekkel azonban már a növények esetében is találkozunk. A molekulák szintjén még több lehetőség van a beépülésre, nem is beszélve az atomi szintről, az atomok szinte minden anyagi létező részei lehetnek. Az arisztotelészi-tomista alapelv szerint a teremtett dolgok a lehetőség és megvalósulás (potentia, actus) együttesének tekinthetőek. A formák hierarchiájának különböző szintjei között is megmutatkozik ez: az alacsonyabb szint lehetőséget jelent a fölötte lévő szintek megvalósulására. Azt is mondhatnánk, hogy formák hierarchiájának a csúcsán a lényegadó forma van, a hierarchia pedig az elsődleges anyag meghatározatlanságában, formanélküliségében gyökerezik. Ez a kijelentés azonban félrevezető is lehet, mert a lényegadó forma valójában átjárja a teljes hierarchiát, az elsődleges anyag pedig a hierarchiának nem lehet része, ez a valóságban mindig csak megformázva mutatkozik meg. Ahogyan a különböző, modern értelemben vett természettudományok (biológia, kémia, fizika) a hierarchia egyre alacsonyabb szintjéig jutnak, eredményeik egyre általánosabbak lesznek, a létezők egyre tágabb körére alkalmazhatóak. Így a fizikai törvények már minden anyagi létezőre érvényesek, míg a biológia törvényei csak az élő anyagra. Az általánosság növekedése azonban együttjár az absztrakcióval, amely az aktualitásban, létben való szegényedést is jelenti.

A fenti hierarchia valamennyire szemléltethető egy jelentéssel rendelkező szöveggel. A nyelvtani szabályok szerint a szöveg is hierarchikus felépítésű: a szavak betűkből állnak, a mondatok szavakból, a szöveg pedig mondatokból. Ez a hierarchia azonban önmagában értelmetlen, ez a szöveg jelentésének a szolgálatában áll, ez “élteti” a hierarchiát.

Az is kérdés, hogy a valóságban tapasztalható aggregátumok, rendszerek közül melyek tekinthetőek szubsztanciának. A kérdés sokszor már nem metafizikai kérdés. A kérdést tulajdonképpen az dönti el, hogy mennyire erős egységről van szó, az egység mennyivel több mint a részek egyszerű összege, a részek mennyit veszítenek önállóságukból, mennyire lesznek alárendelve azáltal, hogy részek lettek. Amíg a szubsztancia szubsztancia, addig nem lehet része más szubsztanciának.

Az elsődleges, mindennapi tapasztalatunk a “létben” gazdag valóságra a szubsztanciák és tulajdonságaik teljes gazdagságára vonatkozik. A tudományok célja végső soron mindennapi tapasztalataink megértése, megmagyarázása. A tudományok közül egyedül a metafizika (a létezőnek, mint létezőnek a tudománya) az, amely a magyarázat keresése közben az egész teremtett lét gazdagságát figyelembe veszi. A többi tudományok vizsgálatuk tárgyának meghatározásánál a teljes létezésből több dolgot elhagynak, az adott területre koncentrálva vizsgálják a létezőket. Ezáltal olyan ismeretekre tesznek szert, amelyek horizontálisan a létezők tág körére alkalmazhatóak, de a létezés teljes vertikumát nem képesek megragadni. Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a matematika már úgy tudja tanulmányozni tárgyait, hogy közben teljesen eltekinthet attól, hogy ezek végső soron az anyagi világból erednek. Erre az ad alapot, hogy a (tágabb értelemben vett, aritmetikai és geometriai) mennyiség a szubsztanciáknak a legalapvetőbb tulajdonsága. Ez a tulajdonság nem épít semmilyen más tulajdonságra, ugyanakkor a többi tulajdonságokban valamilyen módon jelen van: például a színhez mindig tartozik egy felület is, amelynek a színéről van szó. A mennyiségi vonatkozás bármely forma által megformált anyagnak elengedhetetlen tulajdonsága, egyetlen más tulajdonság sem ennyire alapvető az anyagi világban. Ennek következtében a matematikát nem lehet az előbb említett hierarchia különböző szintjeit vizsgáló tudományok közül a legalsó szintet vizsgáló tudománynak tekinteni, mert a matematikában már egyáltalán nincs szó az anyagról. A legáltalánosabb természettudomány végül a modern értelemben vett fizika, amely elsődlegesen a változó valóság mérhető és matematikailag megfogható arculatával foglalkozik.

A szoros értelemben vett fizika a matematika intenzív használata következtében a változó anyagot mennyiségekkel, a változást, a lehetőség megvalósultságba való átmenetét pedig mennyiségi összefüggésekkel helyettesíti. Így létrejön a fizikai objektumoknak, összefüggéseknek az a rendszere, amely ugyan nem független a valóságtól, mégis egy ettől különböző, egyre nagyobb autonómiával rendelkező rendszer. Ebben az autonómiában a matematikának, mint tudománynak az érzékelhető anyagtól való bizonyos függetlensége mutatkozik meg. A számított elméleti adatok kísérleti adatokkal való megegyezésének a követelménye teszi matematikától különböző tudománnyá a fizikát. A fizika objektumainak ontológiai helyzete érdekes kérdés. A fentiek szerint a tapasztalati világban található dolgok lehetnek szubsztanciák vagy szubsztanciák részei, tulajdonságai. A fizikában találhatunk olyan objektumokat, amelyek szoros értelemben véve a fenti kategóriák egyikébe sem esnek. Ilyen fogalom például az erőtér, térerő fogalma. Ezek általában matematikai objektumokat jelentenek, amelyek segítenek abban, hogy leírhassuk olyan tulajdonságok változását, amelyek már mérhetőek a valóságban.

Az újkori fizika kezdetben a szubsztanciák mennyiségi tulajdonságaival foglalkozott, eljutott azonban addig a pontig, amikor már a szubsztanciák olyan részei is feltételeződtek, amelyek viselkedése sokban eltér a szubsztanciák megszokott viselkedésétől. Így például nem mindig lehet ezek térbeli helyzetéről beszélni, mert az őket leíró egyenletek megoldásaiként erre csak valószínűségeloszlásokat kapunk. Ugyanakkor kisérletek eredményeként már konkrét térbeli eloszlást kapunk, amely megegyezik az egyenletből kapott eloszlással.

Ezután a bevezetés után a következő bejegyzés megpróbálja az arisztotelészi-tomista filozófia szempontjából  megvilágítani ezt a furcsa viselkedést és az elemi részecskék “ontológiai helyzetét”.

9 bejegyzés (“Metafizika és fizika. 1.rész”)

  1. Kedves Matthaios!

    Érdeklődéssel olvasom a természetfilozófiai irányú sorozatát a blognak, amely az arisztoteliánus-tomista filozófiai rendszer mai természettudományos ismeretanyagot is integrálni képes potenciálját kívánja szemléltetni, bemutatni. Eddig egy alapvető belépési pont hiányzik nekem ebbe a gondolatvilágba. Aki már érzelmileg kötődik az itt bemutatott filozófiai kerethez, annak nyilván izgalmas kérdés, hogy a mai ismereteinket hogyan helyezhetjük el ebben. Nem veti-e szét az új bor a régi tömlőt? Aki viszont pozitív elfoglutság nélkül nézi ezt a rendszert, annak a számára az a kérdés, hogy “miért érdemes inkább így gondolkodnom a ma megszokotthoz képest?” Megpróbélom ezt a benyomást érzékletesebbé tenni.

    A mai világképi ismeretanyag a középkori metafizika nyelvén elbeszélve valamiféle filozófiai “jelmezbál” benyomását keltheti. Mintha középkori kosztümöket vennénk fel, miközben már nem a lovagkor kulturális logikája szerint gondolkodunk, és magának a bálnak a műfaja is mást jelent a mi kultúránkban. Az lehetne egy érdekes belépési pont, ha valahogy rá lehetne mutatni arra, hogy valamiért érdemesebb és számunkra “hasznosabb” is így nézni a világot, mint a hétköznapjainkban szokásos módon. Pl. az kéne kimutatni, hogy valójában nem vagyunk a tudatában annak, hogy éppen ez az arisztoteliánus metafizika katalizálta az újkori természettudományok fejlődését (de Jáki Szaniszló ezt a katalizátor szerepet elsődlegesen nem a metafizikához, hanem a kereszténzséghez köti). Ilyen belépési pont nélkül öncélúnak, vagy amolyan visszadatált középkori filozófiai szcifinek tűnhet a fenti vállalkozás. Valahogy úgy, mint amikor egy holt nyelvet egy bizottság évről évre megpróbál kibővíteni a mai világ leírására szökséges új szókészlettel, de nem világos, hogy mi is ennek a haszna, ha alig vannak mai aktív használói az adott holt nyelvnek:

    http://latinlexicon.org/latinitas_recens_latine.html

    Az érdekelne, hogy Ön szerint (az arisztoteliánus-tomista filozófiai nyelv nyilvánvaló teológiatörténeti fontosságán tól) van ebben a filozófiai rendszerben olyan potenciál, amiért egy természettudományok iránt érdeklődő gondolkodónak ma azt hasznos vagy esetleg nélkülözhetetlen elsajátítania? Ha igen, milyen érveket tud felhozni e mellett? Ez lehetne számomra egy olyan belépési pont az itt népszerűsített, különböző korszakok gondolkodásmódjait összeházasító – és ilyen értelemben – szinkretista “diskurzusba”, ami kellő erővel motiválna az idegenkedés leküzdésében. Ezt azután mondom, hogy az eddigi ilyen irányú posztjait többször is végigolvastam, de erre az általam igényelt belépési pontra még nem találtam rá.

    Kérdésem érdeklődésből fakad!

    • Kedves Bystander!

      Messziről kezdeném. Többször említettem a bejegyzésekben Parmenidész nevét. Parmenidész érvei, amelyek szerint a sokaság és a változás csak látszat, a valóság egy és mozdulatlan, ma is figyelemreméltóak. Zénon apóriáiról ugyanez állítható, olyannyira, hogy beszélnek Kvantum-Zénon paradoxonról. Platón neve előfordul olyan összetételekben is, mint például a matematikai platónizmus. Arisztotelész rendszerét az ezekkel és másokkal folytatott viták folyamán alakította ki, ezért ezt sem érdemes egyszerűen valamelyik múzeumi polcra helyezni. A többezeréves problémák ma is élő problémák, így az ezek megoldására adott arisztotelészi-tomista válasz is érdekes és továbbgondolásra méltó lehet. (Egyébként is, a tomista teológiáról ellenfelei állítják, hogy ez ma már csak a teológiatörténet egy fejezete.) A tervezett, következő bejegyzéssel kapcsolatban Szent Tamás Arisztotelész Fizikájához írt magyarázatát nézegetem. Ez foglalkozik a mozgás, a folytonosság, az idő, a tér problémájával. Newtonnal ellentétben ezeket nem tekinti abszolútan létező dolgoknak. Foglalkozik Zénon apóriáival is.

      Azért mert valami régi, önmagától még nem ok arra, hogy elvessük. Ezen az alapon az egész kereszténységet el lehetne vetni, hiszen már 2000 éves. Keveredésről, szinkretizmusról nincs szó, mert a tomista filozófia fogalmai nem magában a fizikában jelennek meg, hanem ennek értelmezésében.

      Arra a kérdésére pedig, hogy miért „érdemesebb és számunkra ‘hasznosabb’ is így nézni a világot, mint a hétköznapjainkban szokásos módon?”, azt válaszolnám, hogy a gondolkodás a létezés, a létezők megértésére irányul (persze már ez a fogalmazás is tomista), tehát ez nem hasznosság kérdése. Egyébként, elsősorban a megszokott, hétköznapi tapasztalat és a mikrovilág ettől eltérő (már-már bizarrnak látszó) vonásai közti szakadással foglalkozom. A szakadás nem a tomizmus és a hétköznapok tapasztalata, hanem a hétköznapi tapasztalat és a modern fizika között van. A tomizmus a hétköznapi tapasztalatot igen fontosnak tartja, hiszen ebbe a világba jött közénk az Ige.

      A belépési pont kétségtelenül a tomista filozófia. Az eddig már több helyen felvetődött filozófiai fogalmakról előbb-utóbb készítek majd egy vagy több bejegyzést. Ennek hiányában igyekszem a fogalmak eddigi előfordulásaira a szövegben hivatkozásokat elhelyezni. Ezzel a „bejárattal” kapcsolatban – hogy a dívatos szóval éljek – nyitott vagyok az alternatív bejáratok kérdésének megvitatására.

    • Köszönöm a választ és az elgondolkoodtató írásokat!

      “Azért mert valami régi, önmagától még nem ok arra, hogy elvessük. Ezen az alapon az egész kereszténységet el lehetne vetni, hiszen már 2000 éves. Keveredésről, szinkretizmusról nincs szó, mert a tomista filozófia fogalmai nem magában a fizikában jelennek meg, hanem ennek értelmezésében.”

      Elsősorban arra gondoltam, hogy míg a filozófia (és különösen a teológia) olyan tudományok, amelyek szerves és lényegi kapcsolatban állnak a saját történetükkel, ez a fizikára nem áll. Meg lehet-e győzni egy fizikust a saját érdeklődési körén belül, hogy érdemes megismernie az itt használt fogalmi apparátust? Meg lehet-e győzni egy természetfilozófia iránt érdeklődő keresztényt, hogy a fenti keretekben gondolkodjék (ha ez nem természetes neki)? Az eddigiekből csak az világos számomra, hogy egy tomista nyugodtan elkalandozhat a modern fizika irányába is, mert az új bor nem feszíti szét a régi tömlőt. A kérdésem: lehetségesnek és megvalósíthatónak tartja-e Ön az imént jelzett két tágabb közönség valamelyikének (mindkettőnek) a logikai alapon álló megszólítását? Másképp fogalmazva: a posztoknak ezen sorozatában kik a Blog címzettjei? Célja-e az eleve tomista körön túl logikai érvekkel megszólítani minket?

      “Arra a kérdésére pedig, hogy miért „érdemesebb és számunkra ‘hasznosabb’ is így nézni a világot, mint a hétköznapjainkban szokásos módon?”, azt válaszolnám, hogy a gondolkodás a létezés, a létezők megértésére irányul (persze már ez a fogalmazás is tomista), tehát ez nem hasznosság kérdése.”

      Ezt értem. A haszonosságot itt űgy gondoltam, hogy az emebernek véges ideje van,és el kell döntenie, hogy mibe ássa bele magát. Egy fizikusnak pl. a csoportelmélet matematikáját érdemes megismernie – ahogy erre pl. Wigner Jenő elegánsan rámutatott -, bár első pillantásra a matematikának egy fizika számára korábban haszontalannak tartott ágáról van szó. Wigner elegánsan bemutatta, hogy a modern fizikai bizonyos kérdései lényegesen jobban megérthetők és kezelhetők e matematikai apparátus birtokában:

      http://moly.hu/konyvek/wigner-jeno-csoportelmeleti-modszer-a-kvantummechanikaban

      Ebben az értelemben a csoportelmélet meglepően “hasznos” a modern fizika megértéséhez, mégpedig ugyanabban a tartományban, amiről e blog bejegyzései is szólnak. Ebben a könyvben Wigner “belépési pontot” ad a fizikusnak a csoportelmélet iránti érdeklődésének a felkeltéséhez.

      A kérdésem: Ön úgy gondolkodik az arisztoteliánus-tomista metafizika modern fizikával való kapcsolatáról, hogy az előbbi valamilyen módon hasznos az utóbbi mélyebb megértéséhez? Ebben az irányban kíván érvelni a Blog? Vagy megelégszik azzal, hogy egy tomista számára az elmúlt évszázadok fejleményei is megnyugtatóan integrálhatók, tehát ma is aktualizálható a tomizmus? Ez lényeges különbség, és eddig nekem a bejegyzésekből nem világos, hogy Ön erről hogy gondolkodik, bár érdekelne!

    • A modern fizika tulajdonképpen művelhető mindenféle filozófiai vagy akár világnézeti háttér nélkül. Ennek ellenére az utóbbi időben gyakrabban előfordul az, hogy fizikusok kilépnek a szoros értelemben vett modern fizika területéről és ezt valamilyen szinten már túllépve, próbálják értelmezni. Kétségtelen, hogy erre indítást ad a modern fizika objektumainak bizonytalan „ontológiai helyzete”. Önkéntelenül is felmerül a kísértés, hogy egy világszemlélettel rendelkező filozófia „kipróbálja magát” ezen a nehéz területen. A terület különös nehézsége az, hogy eltérő kompetenciák együttes alkalmazását kívánná meg.

      Zavarban vagyok, amikor a blog és különösen az utóbbi néhány bejegyzés célközönségéről kérdez. Azt hiszem, a blog most talán egy kicsit „elhúzott” ebbe az irányba. Ez valószínűleg csak időleges állapot. Egyszerűen arról van szó, hogy ott van a modern fizika, illetve az, ami számomra belőle elérhető, és ott van az arisztotelészi-tomista filozófia és világnézete. Állítólag egy alpinistától egyszer megkérdezték, hogy miért akar megmászni egy hegyet. A válasza az volt, hogy azért, mert a hegy ott van. Sokkal okosabbat most én sem tudok válaszolni.

  2. Bystander:(… “Jáki Szaniszló ezt a katalizátor szerepet elsődlegesen nem a metafizikához, hanem a kereszténzséghez köti).”

    -A kereszténység és metafizika egymástól elválaszthatatlanok. Metafizikai(létre és létezésre vonatkozó örök igazságok a létrendben elsőbbséget élveznek. Erre épül a történelemben létrejövő kereszténység is. A kereszténység elfogadása feltételezi implicite a metafizika elfogadását.

    -”Az bizonyos, hogy ma már – nemcsak nálunk, de szerte a világon – alig valaki tud, tanul latinul, és aki mégis ezt teszi, a régiekhez képest fölötte gyengécske latinistának tekinthető csak. A folyamat már régen elkezdődött, és sajátos befejezéshez látszik tartani. Schütz Antal, aki természetesen csodálatos latinista volt, némi elkeseredéssel írja hatalmas dogmatikájának előszavában: „Fájdalmas, de le nem tagadható tény, mellyel ma számolni kell, hogy amióta a klasszikusok tanítása a középiskolákban annyit veszített terjedelemben és erőben egyaránt, a teológiai tanítás és tankönyvek latin nyelve egyre nagyobb nehézséget jelent a legtöbb jelölt számára. Sok évi tanító tapasztalat arról győzött meg, hogy akárhány (nem épen mindig tehetségtelen) tanuló egyáltalán képtelen arra, hogy finomabb gondolatárnyalatokat, minőkkel épen a dogmatika állandóan dolgozik, teljes értelmük szerint fogjon föl, ha nem anyanyelvén kapja”. E sorokat Schütz 1923-ban vetette papírra, akkor, amikor a katolikus anyaszentegyháznak még a latin volt a hivatalos, egyedül hivatalos nyelve, és amikor még a gimnáziumokban (ahonnan a teológushallgatók kikerültek), még meglehetős óraszámban és szigorral tanították a latint…
    Hogyan vélekedjünk erről az állapotról? E sorok szerzője számára bizonyosnak tűnik, hogy bizonyos tudományok, köztük a filozófia, a történelem, a teológia, az irodalomtörténet (stb.) egyszerűen nem művelhető igen alapos latintudás nélkül, annak hiányában. Ebből pedig következik néhány aligha visszautasítható meggondolás. Aki (hacsak nem húsz-huszonegyedik századi specialista kíván lenni) történésznek készül, bizony alaposan meg kell tanuljon latinul. Forrásai (amelyek nélkül egyszerűen nem válhat történésszé, kutatóvá) túlnyomó része latin nyelvű. Ezeket a forrásokat pedig – alapszabály – csak eredetiben lehet, szabad tanulmányozni. Aki filozófusnak készül (hacsak nem régivágású analitikus filozófusnak), annak ugyancsak muszáj latinul olvasni tudni. Hisz – régóta köztudott, Heidegger által állandóan hangsúlyozott és ékes példákon bemutatott tézis – a görög, a latin, a német, a francia, az angol terminus technicusok egyszerűen lefordíthatatlanok egymásra, alapvető különbség – súlyos metafizikai különbség – van a görög és a latin – állítólag ugyanazt jelentő – kategóriái közt, olyan különbségek, amelyektől egyszerűen nem lehet eltekinteni, különben minden értelmezés zsákutcába visz…

    Bizonyos tudományok művelése, művelhetősége egyszerűen lehetetlen latintudás, méghozzá elmélyült, intenzív latintudás nélkül. Ha pedig ez igaz, márpedig nem vélem cáfolhatónak, akkor bizony szükség van latintanításra. Aki idejében rájön, hogy filozófus, történész, irodalomtörténész (stb.) kíván lenni, aligha kezdheti túl korán a latintanulást. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egész osztály tanuljon latinul. De az elhivatottaknak muszáj. Márpedig ahhoz, hogy legyen magas szintű latinoktatás, latintanárokra van égető szükség. A latintanároknak is meg kell azonban tanulniuk latinul…”(Vajda Kornél)

    • Itt csupán arra utaltam, hogy Jáki Szaniszló szerint nem véletlen, hogy épp a keresztény Európában, és nem a világ más metafizikára fogékony tájain szökkent szárba a modern tudományosság. Pl. Arisztotelész metafizikája már jóval a nyugati skolasztika virágkorát megelőzően ismert volt az arab világban, ott mégsem alakult ki európai értelemben vett tudományfejlődés.

  3. Kedves Matthaios!

    Érdekelne, hogy ismeri-e Max Born ‘A realitás fogalma a fizikában’ című dolgozatát.

    (itt olvasható: Max Born ‘Válogatott tanulmányok’ Gondolat Kiadó, 1973)

    • Sajnos, a könyv nem elérhető számomra. Ebből az időből a témában csak David Bohm antikváriumból megszerzett Okság és véletlenség a modern fizikában című könyve áll rendelkezésemre. Feltételezem, hogy Max Born, a kavantummechanika statisztikai jelentésének a szerzője a kvantummechanika “koppenhágai” értelmezői közé tartozott.

Hozzászólás a(z) trienti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>