Jézus meghalt a kereszten és ezzel az a szent emberség, amely Jézus fogantatásával kezdett el létezni, megszűnt, felbomlott. Jézus emberi lelke megszűnt testének lényegadó formájaként működni. Ez azonban nem jelentette Jézus emberi lelkének megszűnését is. Ez a lélek halhatatlan lélek és a halhatatlan lélek a halál után a testétől elválasztott lélekként, anima separata-ként él tovább. Ez az élet azonban nem emberi élet, mert az ember lényege a testből és lélekből való összetettség. Aquinói Szent Tamás foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Jézusról állítható-e az, hogy a halála és föltámadás között ember volt  (ST III q. 50 a. 4.). A kérdésre adott válasz nemleges, mert ha azt állítanánk, hogy Jézus a halála után is ember maradt, akkor tagadnánk Jézus halálának a valódiságát és ezzel tulajdonképpen emberségének valódiságát is. Az előző bejegyzésekben volt szó arról, hogy megváltásunk műve Jézus szenvedése és halála által valósult meg. Jézus szenvedése és halála azáltal vált megváltó erejűvé, hogy ezeknek alanya, az ezeket elviselő személy az Ige volt. Az a személy, aki Jézus, a szenvedést és a halált nem elkerülhetetlen sorsként viselte el,  ahogyan ezeket mi elviseljük. Esetünkben Isten akaratának az elfogadása egy külső akarat elfogadása, amellyel megpróbálunk azonosulni. Már az sem saját döntésünk volt, hogy megszülettünk. Jézus esetében Isten akaratának elfogadása nem egy külső akarat elfogadása, hiszen az Ige isteni akarata a szentháromsági személyek akarata. Ezért már születése is isteni szabad döntésének eredménye. Jézus emberi akarata szabad, emberi döntések következtében volt teljes összhangban az isteni akarattal, az Atya akaratával. Emiatt a teljes egység miatt voltak Jézus tettei végtelen érdemű, megváltó tettek. A Szent Tamást követő teológiai irányzat erre az egységre utalva mondja azt analóg értelemben, hogy Jézus szent embersége megváltásunk eszköz-oka (causa instrumentalis). Jézus halálával azonban ez az eszköz megszűnt létezni, a továbbiakban már nem működhetett eszköz-okként. Jézus, az ember mindent elvégzett, amit születésétől haláláig el kellett végeznie. Az érdemszerzés ideje a halállal lezárul és ez nem volt másként Jézus, a valóságos ember esetében sem.

A halál lényege az, hogy felbomlik az ember teste és lelke közti természetes egység. Ez nem volt másként Jézus esetében sem, hiszen ő valóságos ember volt. Jézus esetében azonban van egy másik egység is, amelyet a teológia a személyes egységnek, unio hypostatica-nak nevez. Ez az isteni és emberi természetet összefogó egység az Ige személyében áll fenn. Szent Tamás hangsúlyozza, hogy a halál ezt az egységet nem tudta megbontani (ST III q. 50). Jézus testétől elszakadt lelke és teste nem szakadtak ki ebből az egységből, csak a lélek és a test közt lévő természetes egység szűnt meg. Jézus sírban fekvő teste ugyan megszűnt lélek által megformált test lenni, de továbbra is az Ige létezésében lévő, Ige létezése által fenntartott test maradt. Szent Tamás szerint ez a test nem volt kitéve az enyészetnek (ST III q. 51 a. 3).

A halállal beállt változás után az Ige személye az elszakadt lélek, az anima separata személye, az ez alatt álló személy lett. Jézus ebben is az emberi sors részesévé vált, a halál büntetésének a következményét, a lélek testtől való elszakadását ártatlanul elszenvedte. Hans Urs von Balthasar szerint az Apostoli Hitvallás szavai („alászállt a poklokra”) arra utalnak, hogy Jézus elszenvedte a pokolban a kárhozottak Istentől való teljes elszakadásának kínjait. Az előző bejegyzésben foglalkoztunk ennek az álláspontnak a problémáival. Az alvilág, a holtak birodalma azonban a testtől elszakadt lelkek állapotára utal. Jézus emberi lelke is ebben az állapotban volt a feltámadásig. Az ószövetségi szenteknek, akik a megváltás reményében várakoztak, meghozta az evangéliumot, az örömhírt: a megváltás eredményeként számukra megnyílt a mennyek országa; a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek pedig megadta a majd eljövendő dicsőség reményét, de semmilyen értelemben nem kerülhetett a kárhozottak állapotába. (ST III q. 52).

Az Ige személyének egységében lévő emberi lélek és test természetes egységének visszaállítása, a feltámasztás isteni tett. Mint minden isteni tett, ez is a szentháromsági személyek közös tette, amely tettben a szentháromsági személyek sajátosságaik szerint cselekszenek, anélkül, hogy ezáltal megbontódna a cselekedet, a tett teljes egysége. A Szentírás a feltámadásról mint az Atya cselekedetéről (ApCsel 2, 24 és Rom 8, 11) beszél. Aquinói Szent Tamás foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Jézus oka-e saját feltámadásának (ST III q. 53 a. 4). Szent Tamás szerint a válasz az „igen”. Jézus testétől elvált lelke és teste kétféle egység szempontjából szemlélhető. Jézus halála nem szakította el az Ige isteni személyétől Jézus emberi lelkét és testét. Ennek az istenségnek az ereje ismét vissza tudta állítani a lélek és test közötti természetes egységet. Amennyiben azonban Jézus testét és lelkét a természetes egység szempontjából nézzük, ezek önmagukban nem képesek ismét egyesülni, ezért ebből a szempontból azt kell mondani, hogy Isten támasztotta fel Jézust.

Szent Pál szerint szoros összefüggés van Jézus feltámadása és a mi feltámadásunk, megigazulásunk, üdvösségünk között. Ezzel a gondolattal találkozunk például az első korintusiakhoz írott levél feltámadásról szóló, 15. fejezetében is. Egy idézet a fejezetből (20-22): „De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel”. Aquinói Szent Tamás Jézus feltámadása és a mi feltámadásunk között oksági kapcsolatot állít (ST III q. 56). Arisztotelész Metafizikájára hivatkozva megállapítja, hogy ami egy nemben (genus) az első, az valamilyen oka azoknak, amelyek őt követik. Jézus feltámadása minta-oka (causa exemplaris) a mi feltámadásunknak. A minta-okság mellett azonban azt is állítja, hogy Jézus feltámadása eszköz-oka is feltámadásunknak, eszközként van Jézus feltámadásának feltámadásunkat előidéző ereje. A előző bejegyzésekben többször hivatkoztunk arra, hogy a megváltás művében Jézus embersége megváltásunk eszköz-oka. Az eszköz-ok teremtett világból vett fogalma analóg értelemben alkalmazható megváltásunkra. A szobrász kalapácsa és vésője eszközként közvetíti a szobrász elképzelését és erejét a márvány, a készülő szobor felé. Az élettelen, a szobrásszal csak laza kapcsolatban lévő eszközök helyett megváltásunkban Jézus értelemmel és szabad akarattal rendelkező emberségéről van szó. A személyes egységben az emberi cselekedetek az Ige cselekedetei, aki ugyanaz a személy, mint Jézus. Az emberi cselekedetek az Ige személyét fejezik ki. A feltámadásban a megtestesüléskor felvett emberi természet a halál általi felbomlás után ismét a maga teljes épségében az Ige természete lesz. Jézus földi életében ez a felvett emberi természet ki volt téve a gyöngeségnek, szenvedésnek, a halálnak, a feltámadt emberi természeten azonban már átragyog a természet alatt álló isteni személy dicsősége. A Jézus feltámadása elsősorban az üdvözültek feltámadásának az oka. A kárhozottak csak testi értelemben vett feltámadása esetében csak testi értelemben vett okról beszélhetünk. Az Isten megváltó szeretetét elutasítók esetében a feltámadt emberi test nem az üdvözültek dicsőségét sugározza, hanem a lelki kínok mellett a testi kínok alanya is lesz.

Szent Tamás a feltámadás szükségessége mellett érvelve (ST III q. 53 a. 1) érvként említi, hogy ez szükséges üdvösségünk teljessé válásához. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus szenvedése és halála üdvösségünk szempontjából valamilyen értelemben hiányos lett volna, hanem:

Minthogy [Jézus] halálával értünk a rosszat elviselte, hogy megszabadítson benünket a rossztól, így feltámadása által megdicsőült, hogy a mi javunkat mozdítsa elő, ahogyan a rómaiakhoz írt levél szerint „vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt” (Rom 4, 25).

Arról van tehát szó, hogy miután Jézus a húsvét éjszakai liturgia énekének, az Exsultet-nek szavai szerint, „érettünk lerótta az örök Atyának Ádám tartozását és szent vérével eltörölte az első vétek adóslevelét” (Szunyogh Xavér Ferenc OSB fordítása), Ő általa történik a visszaszerzett üdvösségnek a világban és az egyénekben történő megvalósulása is. Jézus, mint Isten az Atyával és a Szentlélekkel egységben létrehozó, ható oka üdvösségünknek, a kegyelemnek, Jézus megdicsőült embersége pedig eszköz-oka és közvetítője ezeknek. Szent Tamás is említi hogy az ok hatása kifejtése érdekében valamilyen érintkezési pontot, kapcsolatot, a hatás befogadója felé való közvetítést használhat (teremtett okok esetében ez szükséges is). Az Isten és az ember közti „érintkezési pont” Jézus Krisztus, akiben az istenség és emberség a létező legszorosabb egységben, a személy egységében van együtt. Ezért szenvedése, halála és feltámadása minden idők minden (Őt befogadó) embere számára üdvösséget hozó esemény.