A hit isteni erénye természetfölötti erény, ami azt jelenti, hogy az ember természetes képességeinek a gyakorlásával nem juthat el ehhez az erényhez. Ez az erény belénköntött erény, a megszentelő kegyelem kísérőjeként, a másik két isteni erénnyel, a reménnyel és a szeretettel együtt bontakozik ki a lélekben. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a “hit az az isteni erény, mellyel hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság”. Így a hit tartamainak elfogadásában közvetlenül Istenre támaszkodunk, neki hiszünk. Ennek következménye, hogy a hit igaz voltáról való meggyőződés ereje, bizonyossága messze meghaladja a természetes ismereteink igazságáról való meggyőződésünket, hiszen itt meggyőződésünk alapja, maga az Igazság. A katekizmus meghatározása szerint a hit igazi motívuma “Isten maga az igazság”, ezért hiszünk. Ugyanakkor a hithez való eljutás folyamata tartalmaz természetes mozzanatokat is. Ez a folyamat igen változatos lehet, a hitet lehet a családból “hozni”, de lehet ez a teljes hitetlenségből való megtérés eredménye is. Egy konkrét hitigazságnak – például Jézus Oltáriszentségben való valóságos jelenlétének – elfogadását az alábbi következtetéssel (szillogizmussal) lehetne leírni:

1. Amit Isten kinyilatkoztatott az igaz.
2. Az Oltáriszentség titkát Isten kinyilatkoztatta.
3. Tehát az Oltáriszentség titka igaz.

Az első állítás természetes ésszel belátható, ez következik Isten istenvoltából. Ha a második tétel is belátható lenne a természetes megismerés keretein belül, akkor a valós jelenlét hittétele nem igényelne közvetlen természetfölötti motívumot, hiszen ez végül egy gondolatmenet következménye lenne. Ha tehát igazolni tudnánk, hogy volt kinyilatkoztatás és a kinyilatkoztatás hordozója az Egyház, továbbá az Egyház hittételként vallja a valós jelenlétet, akkor az Oltáriszentség titkát értelmünk közvetlen természetfeletti “segítség” nélkül fogadná el. Ebben az esetben a hittétel elfogadásának közvetlen indítéka már nem Isten, az Igazság lenne, hanem értelmünk munkája. A hit cselekedete sem lenne szabad tett, mert az értelmi belátásban nincs szabadság, a tények megismerésének, az ebből adódó következtetéseknek kényszerítő erejük van. Természetesen a fenti következtetés 2. állításának az igazsága nem mindig jelenik meg számunkra értelmileg kényszerítő erővel, mégis ha ez így lenne, akkor elvileg a hit csak a természetes értelem erőfeszítéseinek a következménye lenne. Ez lenne a hit fő motívuma és Isten, mint Igazság csak közvetett módon, a következtetés első tételében jelenne meg.

A hit teológiai elemzésének, az analysis fidei-nek klasszikus megközelítései a fenti kérdésekre igyekeznek választ adni. A témával való foglalkozás a trienti zsinat után bontakozott ki és a teológusok három megoldáscsoportot dolgoztak ki, amelyeket a későbbiekben nagy vonalakban ismertetni fogunk. Ezt megelőzően azonban röviden foglalkozunk a természetes és természetfölötti rend kérdésével, mert ez a kérdés, mint a teológia annyi más területén, itt is átjárja a téma megközelítéseit. A természetes és természetfölötti rend különbségének értelmezése alapvető, de sokat vitatott kérdés. Sok tekintetben ez határozza meg a különböző teológiai iskolák szemléletét. A természetes és természetfölötti rend viszonyát nem fogjuk kimerítően tárgyalni, ezzel csak mint a hit értelmezésének hátterével foglalkozunk.

A természetes rend a teremtés rendje. Ebben a rendben az ember képességei, cselekedetei a teremtésben kapott emberi természet képességei, ebből fakadó cselekedetek. Az ember testből és lélekből álló létező. Ez korlátozza az emberi értelem és akarat hatókörét, mert ezeknek elsődleges tárgyai az anyagi világ érzékszervek közvetítésével elérhető tárgyai. Ezek mögött azonban az értelem képes meglátni ezek alkotóját, az akarat számára pedig a teremtett javak csak részleges jóként mutatkoznak meg, amelyek nem lehetnek olyan célok, amelyek elérésében teljesen megnyugszik az akarat. Így az értelem és az akarat tárgya lehet a teremtő Igazság és a legfőbb jó, de ezt értelmünk és akaratunk közvetlenül megragadni nem tudja. Ez csak a teremtett dolgok és javak közvetítésével mutatkozik meg, mint ezek létesítő oka. A természet rendjének alapvető jellegzetessége a közvetettség, ebben a rendben Isten közvetlenül nem érhető el.

Isten azonban közvetlenül is kapcsolatba lépett az emberrel. Az ember lényegében már a teremtéskor meghívást kapott az Istennel való közvetlen kapcsolatra. Ezért az ember a tiszta természet, a natura pura állapotában tulajdonképpen soha sem volt. Ezt a közvetlen kapcsolatot csak Isten kezdeményezhette. Az emberi természetben jelen van az a passzív képesség, amely következtében lehetséges, hogy az ember Istennek erre a kezdeményezésére engedelmesen válaszolhasson. Ezt a képességet jelöli a teológia a potentia oboedientialis (képesség az engedelmességre) kifejezéssel.  Ez csak passzív képesség, amelyet az ember saját erejéből nem tehet aktívvá, ez az embernek az a képessége, hogy Isten által felemeltessék arra a természetfölötti szintre, amely már az Istennel való közvetlen kapcsolat szintje. A potentia oboedientialis fogalma egyébként teológiai viták ütközőpontja. Az egyik, a múlt évszázadban kibontakozott és még máig sem lezárt vita arról szól, hogy az Isten közvetlen látásának a vágya (desiderium videndi Deum), mennyire lehet része a természetes rendnek. Ennek a vitának a részleteire most nem térünk ki.

A természetes és természetfölötti rend közti különbség nemcsak abból adódik, hogy az emberi megismerés kiindulópontjai az érzékszervektől kapott adatok, ezeken keresztül azonban Isten, mint szellemi létező megfoghatatlan. A két rend közti különbség valójában a teremtettség általános velejárója, így ez az angyalok esetében is megvan. A Szentháromsággal foglalkozó bejegyzéseinkben láttuk, hogy a teremtés, mint Isten kifelé ható tevékenysége a személyek közös tevékenysége. Ennek a tevékenységnek az “elve” nem a személyek, hanem az isteni természet. Így a teremtettségből semmi nem vezethet a szentháromsági személyekhez, a Szentháromság titka el van rejtve még a természetes angyali intelligencia előtt is. A Szentháromság kinyilatkoztatása azt tartalmazza, hogy az isteni természet három személy közös természete és az isteni élet a három személy élete. Isten közvetlen megismerése tehát elválaszthatatlan a szentháromsági élet megismerésétől. A természetfölötti szintre való emelés a megszentelő kegyelem ajándéka által történik meg. Ez részesedés az isteni természetben, amely azonos a szentháromsági személyekkel, tehát részesedés a Szentháromság belső életében. A megszentelő kegyelem ontológiai változást hoz létre a lélekben, a lélek egy új minőséget kap, amely következtében az ember Isten fogadott fiává lesz, részesedik a Szentháromságban lévő fiúságból, hasonló lesz a második isteni személyhez, az Igéhez.

A három isteni erény, a hit, a remény és a szeretet a megszentelő kegyelem kísérői. Ezek olyan készségek, amelyek az értelmet és az akaratot Isten felé irányítják úgy, hogy az értelemnek és az akaratnak Isten nem csak a teremtett dolgok alkotójaként, hanem elsősorban szentháromságként tárgya. A szentháromsági küldések következtében a Fiú és a Szentlélek jelen vannak a megszentelő kegyelem által megszentelt lélekben, és a szentháromsági személyek egymásban léte (perichorészisz) miatt ez a teljes Szentháromság jelenlétét jelenti. A jelenlét legtökéletesebb formája az isteni személyek jelenléte egymás számára. Ez a perichorészisz szóval jelzett jelenlét, amelynek alapja a személyek közös természete. A jelenlétnek ilyen formája a teremtett világban elképzelhetetlen. Az emberi jelenlét azt jelenti, hogy a másik ember térben és időben érzékszerveink “hatókörében” van. Isten általános jelenléte a világban ennél erősebb, mert ez a Teremtő jelenléte teremtményeiben. A Szentháromság jelenléte a megszentelt lélekben azonban felülmúlja ezt. Az értelmi ismeret tárgya valamilyen értelemben jelen van a megismerő értelemben. A hit ismeretének elsődleges tárgya, a szentháromságos Isten jelen van a megigazult lélekben. Ugyanakkor ez a jelenlét homályba burkolózó jelenlét. A hit tartalmai teremtett dolgok, emberi szavak, fogalmak közvetítésével jutnak el hozzánk, amelyek ezt a jelenlétet, a hit megismerésének tárgyát csak “tükörben, homályosan” képesek kifejezni. Az üdvtörténet eseményei emberi eseményekben történtek meg, jóllehet ezeket többször kísérték csodák. Tehát arról van szó, hogy istenismeretünket a közvetlenség és a közvetettség egyszerre jellemzi. Ez közvetlen, mert Istenhez elsősorban nem úgy jutunk el, mint teremtő okhoz a teremtett okozatból. Ugyanakkor közvetett is, mert fogalmaink, szavaink közvetítésére szorulunk még ebben az istenismeretünkben is. Hiányzik az a szellemi “érzékszervünk”, amellyel a közvetlen ismeret szintjén láthatnánk az Istent, ezért a hit homályában, emberi szavakból, fogalmakból kiindulva közeledünk Istenhez. A keresztény élet feladata tulajdonképpen az, hogy fejlődjünk Isten ismeretében és szeretetében. Ez a fejlődés leginkább Jézus Krisztuson keresztül valósítható meg, hiszen az ő emberi szavai, cselekedetei egyben a második isteni személynek, az Igének szavai, cselekedetei, tehát az isteni közvetlenség leginkább az ő alakján keresztül mutatkozik meg. Isten megismerésének módjában a “gyökeres” változás az üdvözültek számára a földi élet befejeztével történik: a hit homálya megszűnik, a hit átalakul a dicsőség fényévé (lumen gloriae), a homályos ismeret Isten színről-színre való látásává. A megszentelő kegyelem, a teológiai erények csírájában hordozzák az üdvösségben kibontakozó boldogító istenlátást (visio Dei beatifica).

A fentiek figyelembevételével vizsgálható, hogy az elvileg természetes értelem használatával megközelíthető hittitkok elfogadása hogyan lesz a természetfölötti hit cselekedete. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a természetes értelem belátása nem azt jelenti, hogy a hittitok tartalmát lehet természetes ésszel belátni. Az apologetikai gondolatmenetek elsősorban nem a hit tartalmaira, hanem Isten létezésére, igazmondására, a kinyilatkoztatás megtörténtére, a kinyilatkozás forrásaira vonatkoznak. A következő bejegyzés ismerteti az analysis fidei  “klasszikus” elméleteit.