A jezsuita blog egyik bejegyzésével kapcsolatban alakult ki egy vita arról, hogy a Katolikus Egyház születésszabályozásról szóló tanítása megfelelő-e. A Katolikus Egyház tanítása ebben a kérdésben egyértelmű. Ezt bemutató dokumentumok például: Humanae Vitae enciklika, a Katolikus Egyház Katekizmusa (2366-2372), a Familiaris Consortio apostoli buzdítás (32). A következőkben Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumából idéznénk, az idézetek egyúttal a fogalmak tisztázásának céljául is szolgálnak:
495. Melyek a házastársi szeretet értékei, melyekre a szexualitás rendeltetett?
2360-2361
2397-2398A házastársi szerelem javai, melyeket a megkereszteltek esetében a Házasság szentsége megszentel, a következők: egység, hűség, fölbonthatatlanság és nyitottság a termékenységre.
496. Mit jelent a házastársi aktus?
2362-2367
A házastársi aktusnak kettős jelentése van: egyesítő (a házastársak kölcsönös ajándékozása) és életadó (nyitottság az élet továbbadására). Senki sem szakíthatja szét, ezek egyikét vagy másikát kizárva, azt az elválaszthatatlan összetartozást, melyet Isten akart a házastársi aktus két jelentése között.
497. Mikor erkölcsös a születésszabályozás?
2368-2369
2399A születésszabályozás, mely a felelős atyaság és anyaság egyik szempontja, objektíven akkor egyezik az erkölcsiséggel, amikor a házastársak külső kényszer nélkül, nem önzésből, hanem komoly megfontolással és az erkölcsiség objektív kritériumaival megegyező módszerekkel, azaz periodikus megtartóztatással és a terméketlen periódusok fölhasználásával gyakorolják.
498. Melyek a születésszabályozás erkölcstelen eszközei?
2370-2372
Belsőleg erkölcstelen minden cselekedet – mint például a közvetlen sterilizáció vagy a fogamzásgátlás –, amelyet vagy a házastársi aktusra készülve, annak folyamán, vagy annak természetes következményei kibontakozása közben célként vagy eszközként azért végeznek, hogy megakadályozzák az élet továbbadását.
A születésszabályozást tehát eleve nem zárja ki a katolikus erkölcstan. Ennek megengedett eszköze a periodikus megtartóztatás, azaz a termékeny időszakokban való ideiglenes megtartóztatás.
Az Egyház tanítása tehát egyértelmű ezekben a kérdésben. A hozzászólók közül többen ezt nem tartva elégnek, a fentiek valamilyen „racionális indokolását” kérték. A kérés részben jogos, de az Egyház tanításának elfogadását nem lehet ettől függővé tenni. Először tehát ezzel kell foglalkoznunk, de ezzel szorosan összefügg az a kérdés is, hogy honnan jöhet a „racionális indokolás”. A második kérdésre a rövid válasz az, hogy az ilyen indokolás a természetes erkölcsi törvény alapján történhet. A természetes erkölcsi törvény minden ember szívéve van írva, tehát ez bizonyos értelemben véve megelőzi a kinyilatkoztatást. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről (1954):
Az ember részesedik a Teremtő bölcsességében és jóságában, aki átadta neki a cselekedetei fölötti uralmat és az igazság és a jó szerinti önrendelkezés képességét. A természetes törvény azt az eredeti erkölcsi érzéket fejezi ki, amely lehetővé teszi, hogy az ember értelemmel különbséget tudjon tenni a jó és a rossz, az igazság és a hazugság között: ”A természetes törvény (…) bele van írva és bele van vésve minden egyes emberi lélekbe, mert ez maga az emberi értelem, mely kötelez a jó megtételére és tiltja a bűnt. Az emberi értelem ezen előírása azonban nem bírna törvény erejével, ha nem egy magasabb értelem hangja és tolmácsa volna, akinek értelmünket és szabadságunkat alá kell rendelnünk.”
Aquinói Szent Tamás szerint a természetes erkölcsi törvény alapelvei az ember természetéből következő, alapvető hajlamainak felelnek meg. Ezek (ST I/II q. 94 a. 2 alapján):
- Mint minden szubsztancia, az ember is törekszik létezésének saját természetének megfelelő megőrzésére (önfenntartás).
- Az ember mint az állatvilág tagja törekszik a saját fajának, az emberi fajnak megőrzésére (a faj fenntartása). Ez az alapja a szexuális kapcsolatoknak, az utódok felnevelésének, a házasságnak stb.
- Az ember mint értelmes létező törekszik a megismerésre, mindenekelőtt Isten megismerésére.
- Az ember társas lény. Ebből fakadnak azok a hajlamok és célok, amelyek a társas életet lehetővé teszik, előre mozdítják.
A „racionális érvelés” tehát ezekből az alapelvekből 1 és az ember természetének sajátosságaiból kiinduló érvelés lehet. Ez az érvelés reflektáltan a természetes erkölcstan, erkölcsfilozófia területére tartozik, de a katekizmus által is említett „erkölcsi érzék” a kifejezett, reflektált érvelés nélkül is működhet, hiszen a természetes erkölcsi törvény nemcsak az erkölcsfilozófusok számára létező törvény. A katekizmus azonban megjegyzi (1960): «A természetes törvény parancsait nem mindenki érzékeli világosan és közvetlenül. A jelen állapotban a bűnös embernek isteni kegyelemre és kinyilatkoztatásra van szüksége ahhoz, hogy a vallási és erkölcsi igazságokat “mindenki nehézség nélkül, bizonyossággal és tévedések nélkül” [10] fölismerhesse». Aquinói Szent Tamás is felhívja a figyelmet, hogy az emberi értelem gyengesége miatt önmagának nem elegendő, így szükség van az isteni törvényre is (ST I/II q. 91 a. 4):
…különösen az esetleges és részleges dolgokkal kapcsolatban, az emberi megítélés bizonytalansága miatt, előfordul, hogy az emberi cselekedetekről különböző emberek különbözően ítélnek, és ebből eltérő és ellentmondó törvények születnek. Hogy tehát az ember minden kétség nélkül tudja, mit kell cselekednie és mit kell elkerülnie, szükséges volt, hogy saját cselekedeteiben őt az az isteni törvény irányítsa, amelyről nyilvánvaló, hogy nem tévedhet.
Tehát, amikor az ember az egyetemes erkölcsi elvek alapján a kisebb egyetemesség felé halad (például következtetéssel), az értelem áteredő bűn miatti elhomályosulása, a rosszra hajló akarat befolyása félrevezetheti őt ebben és így téves következtetésekre juthat. Ezért az Egyháznak „mint Krisztus tekintélyével rendelkező tanítónak” joga és kötelessége tanítani az erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban is (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2036):
2036. A tanítóhivatal tekintélye kiterjed a természetes törvény sajátos parancsolataira is, mert ezek megtartása, amit a Teremtő elvár, szükséges az üdvösséghez. Az Egyház Tanítóhivatala, amikor a természetes törvény parancsolataira emlékeztet, prófétai feladatának lényeges részét teljesíti, mert hirdetnie kell az embereknek, hogy kik ők valójában, és emlékeztetnie kell őket arra, milyennek kell lenniük Isten előtt.
Az Egyház erkölcsi kérdésekben való illetékességének tisztázása után rátérhetünk tulajdonképpeni eredeti témánkra, a fogamzásgátlás tiltása és az időszakos megtartóztatás elfogadhatósága melletti érvelésre. Nem sokkal a témával foglalkozó Humanae Vitae enciklika (1968) megjelenése után jelent meg Elisabeth Anscombe angol filozófus enciklika mellet érvelő cikke. Ezt követően több erkölcsfilozófus, erkölcsteológus foglalkozott az enciklika tanítását az erkölcsfilozófia, természetes erkölcstan alapján igazoló, részletes érveléssel. Ezek az érvelések a természetes erkölcsi törvény általánosabb elveiből, parancsaiból kiindulva, figyelembe véve az ember szexualitásának eredetét, tulajdonságait jutnak el a fogamzásgátlás tiltásáig, illetve az időszakos megtartoztatás megengedettségéig. A kiindulástól függően különböző érvelések léteznek. Ezek közül most három szerzőt említünk meg: Germain Grisez több írásában foglalkozott a témával. Alexander Pruss érvelésének érdekessége, hogy ez érvelése alapjául az „organicitás” Hegel szerinti értelmezéséből indul ki. A harmadik írás Martin Rhonheimer témáról szóló írása.
A következő bejegyzésben olyan érvelést ismertetünk, amely több ponton közös Martin Rhonheimer érvelésével. A természetes erkölcstani vagy erkölcsfilozófiai érvelések nem egyszerű érvelések. Mind minden érvelés, ezek is olyan megállapításokból indulnak ki, amelyek már (előzetes) belátással elfogadottnak tekinthetők. Az érvelések olyan fogalmakra támaszkodnak, amelyek tartalmának megértése bizonyos elmélyülést igényel. Itt tehát nem arról van szó, hogy az Egyház erkölcsi tanításának tételeit bizonyítandó matematikai tételeknek tekintjük (mint például Pithagorasz tételét) és ezek elfogadását a tétel levezetéséhez kötjük. (Megjegyezzük azonban, hogy például kevés olyan matematikus van ma, aki a nagy Fermat-tétel híres, 100 oldalt meghaladó bizonyítása alapján belátja a tétel helyességét.) Bizonyos értelemben véve a természetes erkölcstanra (és az egyéb filozófiai gondolatmenetekre) is jellemző az, ami jellemzi az Isten létezése melletti érveket. Az Egyház tanítását elfogadó, a katolikus erkölcsi tanításban nevelődött lelkiismeretben, erkölcsi érzékben az Egyház tanítása által megerősítve ugyanaz az az értelmi belátás lehet jelen mint a kifejezett és hosszadalmas, különböző dolgokból kiinduló érvelésekben, jóllehet nem tudományosan, filozófiailag reflektált formában. Az ilyen erkölcsi érzék ösztönösen láthatja, hogy a fogamzásgátlással valami nincs rendjén.
Jegyzetek:
- Szent Tamás kiindulása, hogy az ember mindenekelőtt magában álló létező, majd az állatvilág része, de „értelmes állat”, értelemmel rendelkezik. Szent Tamás szerint az ember nem a különböző „rétegek” lazán egymásra épülő egysége, maga az értelmes lélek mint egyetlen lényegadó forma határozza meg az egész embert. Ezért a fölsorolt hajlamok mind az értelmes ember hajlamai, csak ezek eredete különböző. ↩
“Belsőleg erkölcstelen minden cselekedet – mint például a közvetlen sterilizáció vagy a fogamzásgátlás –, amelyet vagy a házastársi aktusra készülve, annak folyamán, vagy annak természetes következményei kibontakozása közben célként vagy eszközként azért végeznek, hogy megakadályozzák az élet továbbadását.”
“objektíven akkor egyezik az erkölcsiséggel, amikor a házastársak külső kényszer nélkül, nem önzésből, hanem komoly megfontolással és az erkölcsiség objektív kritériumaival megegyező módszerekkel, azaz periodikus megtartóztatással és a terméketlen periódusok fölhasználásával gyakorolják.”
A jezsuita blogon is ez volt a kérdéseim fő alapja.
1. Először is: a két kijelentés között alapvető ellentmondás van, amire nem kaptunk választ.
A korábban “az erkölcsiség objektív kritériumaival megegyező”-nek nevezett “periodikus megtartóztatást” (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: TCST) is kifejezetten “a házastársi aktusra készülve, annak folyamán, vagy annak természetes következményei kibontakozása közben célként vagy eszközként azért végezik, hogy megakadályozzák az élet továbbadását”.
Ráadásul éppen a TCST “reklámja” szerint nagyobb hatásfokkal akadályozza meg az élet továbbadását, mint az óvszer.
Mire alapozódik (ezek fényében) az a kijelentés, hogy a periodikus megtartóztatás … és a terméketlen periódusok fölhasználása” “az erkölcsiség objektív kritériumaival megegyező módszer”???
Ellentmondás csak akkor adódik, amikor a fogamzás elkerülése érdekében történő fogamzásgátlást és a megtartóztatást összekeverjük. Ugyanis csak az elsőre igaz, hogy “a házastársi aktusra készülve, annak folyamán, vagy annak természetes következményei kibontakozása közben célként vagy eszközként azért végezik, hogy megakadályozzák az élet továbbadását”. A második esetben nincs is aktus.
Ezekről a részletesebben a következő bejegyzésben lesz szó.
“csak az elsőre igaz, hogy “a házastársi aktusra készülve, annak folyamán, vagy annak természetes következményei kibontakozása közben célként vagy eszközként azért végezik, hogy megakadályozzák az élet továbbadását”. A második esetben nincs is aktus.”
Hát hogyne lenne – csak ELŐTTE, az aktusra készülve, azért, hogy megakadályozzák az élet továbbadását, egyrészt célzott vizsgálatokat végeznek, másrészt konkrét alkalmakat kihagynak. És a vizsgálatok függvényében, azok eredményétől függően következik az aktus.
Nem akarok most részletekbe bocsátkozni, hiszen egy teljes bejegyzést akarok a témának szentelni. Most csak annyit, hogy egy aktustól való megtartóztatás és egy aktus végbevitele ennek mesterséges átalakításával nem ugyanaz.
De bővebben erről abban a bejegyzésben, amelyen éppen dolgozom.
Még egy megjegyzés. Amint arról a jezsuita blogon is bőven volt szó, a születésszabályozás önmagában nem rossz, sőt ez szükséges is lehet. De ennek nem minden eszköze megengedett. Tehát itt nem a cél a rossz, hanem az ennek elérésére használt egyik eszköz (az időszakos önmegtartóztatás) megengedett, a másik pedig (a fogamzásgátlás) nem megengedett.
Azt írod: “egy aktustól való megtartóztatás és egy aktus végbevitele ennek mesterséges átalakításával nem ugyanaz”
Csakhogy én nem pusztán azt állítottam, hogy kihagytak aktusokat, MEGTARTÓZTATTÁK MAGUKAT a végül mégiscsak megtörténő “aktus” ELŐTT, attól FÜGGETLENÜL.
Idézem újra:
“A korábban “az erkölcsiség objektív kritériumaival megegyező”-nek nevezett “periodikus megtartóztatást” (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: TCST) is kifejezetten “a házastársi AKTUSRA KÉSZÜLVE, annak folyamán, vagy annak természetes következményei kibontakozása közben célként vagy eszközként AZÉRT végezik, hogy megakadályozzák az élet továbbadását”.
Ráadásul éppen a TCST “reklámja” szerint nagyobb hatásfokkal akadályozza meg az élet továbbadását, mint az óvszer.”
Tehát NEM CSAK “MEGTARTÓZTATÁS” történik a TCST-ben.
Hanem kifejezetten “a házastársi aktusra készülve” végeznek konkrét vizsgálatokat, tevékenységeket, szintén annak érdekében, hogy megakadályozzák az élet továbbadását. Ehhez ad abszurdum sok esetben még olyan eszközöket is használnak, amelyek semmivel nem kevésbé “természetellenesek”, mint az óvszer.
Hogy időben nem mindig olyan szorosan a konkrét aktuson belül történik a fogamzás gátlása, mint egy óvszerrel – ez teológiailag milyen jelentőséggel bír?
__________________
Nekem egyébként hiányzik a reflexió, az ÖN-reflexió ebből az érvelésből.
Ha nem lenne eleve eldöntött, hogy egy lezárt, eldöntött érvelést képviselsz – akkor te magad is látnád, hogy az érvelésed milyen egyoldalú és elfogult.
Először azzal érvelsz, hogy a TCST esetében nincs is aktus.
Amikor ezt megcáfolom, akkor nem ismered el a tévedést, hanem más érv mögé vonulsz vissza: OK, ha mégis van aktus, akkor a hozzá vezető beavatkozások közül kizárólag az “önmegtartóztatást” vegyük figyelembe.
Persze ez a vita természetéből adódóan van így: hiszen eleve abból indulunk ki, hogy te egy tévedhetetlen és változtathatatlan tanítóhivatali állásfoglalást MAGYARÁZOL. Ami ugye eo ipso nem vitatható. Ha mégis, akkor sem. ;o)
Pedig ez a fenti érvelés tipikusan – már megbocsáss – elméleti szakemberek ELKÉPZELÉSE a szexualitásról.
A szexuális aktus – legalábbis sokak szerint, akik nem CSAK filozofálnak róla, hanem élik is – messze nem csak a vágyról, az élvezetről, annak kiéléséről vagy megtartóztatásáról szól.
Miért is nemes, erkölcsös kihagyni egy “szexuális aktust” (továbbra is utálom és leszűkítettnek tartom a kifejezést) – amikor mondjuk abszolút nincs vágya, SZEXUÁLIS késztetése rá az embernek – de a párja van olyan állapotban, amikor az EMBERI, TÁRS-i együttlét természetesen vezet át a “szex”-be? A MEGISMERÉS-be?
Éppen egy jó, igazán TELJES SZEMÉLYEK KÖZÖTTI szeretet, a bibliai értelemben vett férj-feleség kapcsolat esetében, egyáltalán nem csak a “ronda, fegyelmezés után kiáltó testi vágy”, NEM csak az
1. örömszerzés
vagy a
2. gyereknemzés
vezethet “aktushoz”…
Köszönöm az önreflexióra való felhívást, erre bizony mindnyájunknak szüksége van. De továbbra sem látom azt, hogy hol van a házastársi aktus az önmegtartóztatásnál, hiszen ez éppen az aktustól való megtartóztatás. Itt az értelem és az akarat aktusáról lehet beszélni. Az értelem aktusáról, amely fölismeri azt, hogy most jobb tartózkodni és az akarat aktusáról, amely a tényleges tartózkodást eredményezi. De ezek az aktusok, cselekedetek alapvetően különböznek a házastársi aktustól.
A fogamzásgátlás esetében azonban jelen van a házassági aktus, mégpedig integritásában megsértve. Az igazi különbség köztünk az, hogy van-e ilyen sértés és ez tényleg magába foglalja-e a bűnt. A női szervezet figyelése (esetleg még műszerekkel is) messze nem azonos a házassági aktusba való beavatkozással. A figyelés és a házassági aktusba való beavatkozás különböznek egymástól.
Amint ezt már többször mondtam, ezekkel a kérdésekkel a következő bejegyzés foglalkozik.
Milyen alapon, hogyan lehet kiemelni “a házastársi aktus” EGÉSZÉBŐL a konkrét testi együttlétet – és aztán ezt az oszthatatlan egészből kiragadott elemet nevezni A (!!!) házastársi aktusnak?
Ráadásul ezt aztán megint tovább szeletelni, funkciókra és célokra bontani?
Ez szerintem alapvetően dualista alapgondolat, ami a manicheizmus előtt fel sem merült… Én legalábbis a Bibliában sehol nem találkoztam vele.
A választ kicsit messziről kezdeném. Világunkban egységgel és különbséggel találkozunk. Értelmünk egyszerre lát egységet és különbséget. A téma a fogamzásgátlás. Ez pedig a házastársi aktussal van összefüggésben. Tehát kénytelenek vagyunk ezeket fókuszba állítani, hogy egyáltalán beszélhessünk róluk. Ugyanakkor a lényeg éppen az, hogy (amiről egyébként a jezsuita blogon is bőven volt szó), hogy ezt az egész emberben vizsgáljuk, aki test és az őt megformáló halhatatlan lélek egysége. Benne a biológia igazi biológia, de ez egyben az emberi személyben lévő biológia.
Tehát itt éppen nem manicheizmusról és dualizmusról van szó. Ez szinte mérhetetlen távolságban van attól a megközelítéstől, amely minden tényleges létezést, beleértve az anyagi létezést jónak tart és hangsúlyozza, hogy Isten, aki minden teremtett létezés teremtője csak jót képes teremteni. Ens et bonum, ens et verum convertuntur.
‘Milyen alapon, hogyan lehet kiemelni “a házastársi aktus” EGÉSZÉBŐL a konkrét testi együttlétet – és aztán ezt az oszthatatlan egészből kiragadott elemet nevezni A (!!!) házastársi aktusnak?’
Azon az alapon, hogy abból lesz a gyerek, azáltal válunk a Teremtő munkatársaivá.
A csók és a közös vacsora is fontos kifejezése a házaspár szeretetének, de nem mutatnak túl a két emberen.
Ebből persze az is következik, hogy nem mi emeljük ki az aktust, hanem maga az Isten.
“A csók és a közös vacsora is fontos kifejezése a házaspár szeretetének, de nem mutatnak túl a két emberen.”
Hát, egy ilyen házasságfelfogás mellett nem csodálom, hogy az emberek jelentős része nem kíván ILYEN házasságban élni.
Szerintem a házasság – és főleg a “termékenység” – elég sokkal szélesebb és mélyebb kategória annál, mint amit itt írsz.
‘“A csók és a közös vacsora is fontos kifejezése a házaspár szeretetének, de nem mutatnak túl a két emberen.”
Hát, egy ilyen házasságfelfogás mellett nem csodálom, hogy az emberek jelentős része nem kíván ILYEN házasságban élni.’
A közösüléssel (szándékosan nem aktust írok, nehogy félreértsenek) új emberek jöhetnek létre. Úgy általában a házastársi szeretetből nem. Ebben az értelemben tehát a közösülés túlmutathat a házaspáron, a vacsora és a csók nem.
“A közösüléssel (szándékosan nem aktust írok, nehogy félreértsenek) új emberek jöhetnek létre. Úgy általában a házastársi szeretetből nem. Ebben az értelemben tehát a közösülés túlmutathat a házaspáron, a vacsora és a csók nem.”
Pontosan ezt vitatom.
Bár az általános iskola szintjén – ha “új emberen” csak a BIOLÓGIAILAG ÚJ ÉLŐLÉNYT értjük, akkor természetesen igazad van.
‘Bár az általános iskola szintjén – ha “új emberen” csak a BIOLÓGIAILAG ÚJ ÉLŐLÉNYT értjük, akkor természetesen igazad van.’
Ezzel foglalkozik a családtervezés, nem?
‘ ELŐTTE, az aktusra készülve, azért, hogy megakadályozzák az élet továbbadását, egyrészt célzott vizsgálatokat végeznek, másrészt konkrét alkalmakat kihagynak’
Ezen megakadt a tekintetem. Hogy lehet ‘konkrét alkalmat’ kihagyni?
Ennyi erővel arról is beszélgethetnénk, hogy melyik volt Márai Sándor legjobb megíratlan regénye, vagy hogy hány Oscar-díjat nem kapott meg Leonardo di Caprio.
50 felé közeledő férfiként, 25 felé közeledő házasságban eltöltött évvel és 4 gyermekkel a “hátam mögött”, valamit Matthaios lelkes olvasójaként folyamatosan tipródom ezen a kérdésen a mostani poszttól függetlenül is.
Életből vett példa: 3. gyermekünk mondjuk 1 éves. Feleségem ciklusa éppen visszatért a rendes kerékvágásba. _Nagyon_ nem szeretnénk _most_ újabb kisbabát. Mindent megteszünk, hogy elkerüljük a termékeny napokon az együttlétet. Csak akkor történik együttlét, ha minden TCST-s módszer azt mutatja, hogy _nem_lesz_most_foganás.
Bűnt követünk el? A fenti érvelés szerint igen, belső helyzetünket tekintve nem.
Most ott tartok, hogy vagy minden születésszabályozás bűn, a TCST is, vagy csak objektív okból (pl. a megtermékenyített petesejt beágyazódásának megakadályozása) bűn egy módszer vagy eszköz, ami persze így ellentmond a tételes tanításnak.
(Hozzáteszem még, hogy az elmúlt 5 évem szellemi útja a modern kisközösségi lelkiségtől folyamatosan tart az elmélyült katolikus “hagyományhű” lelkiség felé és bizony sok fiatalkori “tézisemet” döntik meg a negyvenes éveim új felismerései. Itt egyszerűen nem sikerül az értelmi azonosulás az Egyház tételes hitével…)
Az Egyház elismeri a családtervezéshez való jogot. Önmagában tehát nem bűn, ha valaki el szeretné kerülni az újabb gyermeket.
‘Bűnt követünk el? A fenti érvelés szerint igen, belső helyzetünket tekintve nem.’
Miért lenne bűn?
A katolikus szexuáletika alapja a kérdésben az, hogy nem választjuk szét azt, amit Isten egybekötött. Sem az öröm kedvéért (fogamzásgátlás), sem a gyermek kedvéért (mesterséges megtermékenyítés).
Viszont nem tilos felhasználni azt a tudást, hogy ezek időnként nem járnak együtt. Ez nem bűn, nincs értelme azt mondani, hogy ‘ez is beavatkozás, mert kihagyjuk a termékeny alkalmakat’.
Nincs ugyanis kőbe vésve, hogy férjnek és feleségnek mikor kell együtt lennie.
Tényleg arról van szó, hogy a házastársi egyesülésben adott belső egység a TCST által nem választódik szét, a fogamzásgátlás által pedig szétválasztódik.
A terméketlen napok megfelelő okból való figyelembevételének megengedettsége egyébként a Humanae Vitae-t megelőzően is az Egyház tanítása volt (pl. DH 3148, 1880-ból). Úgyis mondhatjuk, hogy ez az Egyház erkölcsi tanításában bennfoglaltan jelen volt, de ennek hangsúlyozottá válása akkor történt meg, amikor ezt a fogamzásgátlással állították szembe. A lelkiismeret megnyugodhat az Egyház kifejezett tanításában, még akkor is, ha ennek antropológiai igazolása nem látszik teljes világossággal.
A következő bejegyzés egyébként ezzel a kérdéssel az antropológia szempontjából foglalkozik.
“A lelkiismeret megnyugodhat az Egyház kifejezett tanításában, még akkor is, ha ennek antropológiai igazolása nem látszik teljes világossággal.”
Köszönöm a biztatást, jelenleg itt tartok ;-)