A paradigma Wikipédia-meghatározása: „Egy tudományterület általánosan elfogadott nézetei (fogalmai, szakkifejezései) egy adott korszakban, időpontban”. A meghatározásból világos, hogy voltak és vannak különböző teológiai paradigmák. (Ezek a paradigmák addig „katolikusok”, amíg elfogadják a kinyilatkoztatás tényét és az egyházi tanítóhivatalt.)
A Thomas Kuhn tudománytörténész nyomán a paradigmaváltást a tudományos forradalommal hozzák összefüggésbe. Eszerint egy tudomány a széles körben elterjedt paradigmát használva válságba juthat, ezt a válságot a paradigma forradalomszerű leváltása szünteti meg. Ismét a Wikipédia: „A paradigma jelentősége abban áll, hogy az ember néha krízisbe, konfliktusba kerül meglévő véleménye, beállítottsága, hiedelmei, gondolatai, ismeretei stb. ellentmondásossága miatt és szerint, amelyet sokszor ezek átfogó (paradigma méretű) megváltoztatásával tud csak feloldani”.
Lehet-e a teológia történetét ilyen értelemben vett paradigmaváltások sorozataként értelmezni? A zsinat utáni teológiában történt-e ilyen paradigmaváltás? Ha igen, jó volt-e ez? A kérdésre adott válasz érinti a folytonosság és szakadás, a régi és új problémáját. Nemeshegyi Péter jezsuita atya a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola honlapján található írásában öt krisztológiai paradigmát említ:
- Az alulról jövő krisztológia. Ez „Jézus testi-lelki teljes emberségére teszi a hangsúlyt, és kiemeli, hogy Jézus emberi természete nem keveredett össze az istenivel”.
- A felülről kiinduló krisztológia. „E paradigmában központi szerepet kap az örök isteni Logosz megtestesülése, vagyis Isten egyszülött Fiának emberré levése. A megtestesülés révén Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Benne valósul meg az istenségnek és az emberségnek az az egysége, amely az embereket üdvözíti.”
- Az üdvözítő második Ádám. Ez a paradigma Jézus megváltói tevékenységére helyezi a hangsúlyt. Ez a nyugati paradigma: „A nyugati egyházban az 5.században egy új paradigma jelent meg, amely egészen a 2. vatikáni zsinatig uralta a „latin” krisztológiát.” Nemeshegyi atya hozzáteszi, hogy ez a paradigma nem ideális. „Régen sem volt az, ma pedig, amikor a szentírástudomány és a teológiatörténeti kutatás haladása megmutatta, hogy másra helyezik a hangsúlyt az újszövetségi iratok és a régi egyházatyák, még kevésbé tekinthető kielégítőnek, nem is beszélve arról, hogy az eredeti bűn, a bűn és a büntetés fogalma, az emberi tevékenység értékelése stb. napjainkban új kérdéseket vet fel, amelyekre ez a paradigma nem ad kielégítő választ.”
- Jézus (csak) jóságos és bölcs tanító ember. Ez a Jézus istenségét tagadó liberális protestáns teológusok paradigmája.
- Az első két paradigma szentháromságos szintézise. „A 20. század közepén jelent meg az ötödik paradigma: a 2.vatikáni zsinaté. Sajátossága, hogy szintetikusan egyesíteni törekszik az első két paradigmát, és a krisztológiát a Szentháromság által megvalósuló egyetemes üdvtörténet keretében fejti ki…Az a hitoktatás, teológia-oktatás, egyházi művészet és zene felel meg korunknak, amely felfogja és kifejezi ezt az új, és minden eddiginél teljesebb szentháromságos krisztológiai paradigmát. Még sok a tennivaló, mert a 3. paradigma annyira belevésődött a nyugati egyház híveinek köztudatába, hogy nehéz azon felülemelkedni.”
Röviden összefoglalva: az első és második paradigmát szintetizáló ötödik paradigmának le kell váltania a nyugati egyház (sok évszázadon keresztül) uralkodó, nem éppen ideális paradigmáját. A program paradigmaváltásnak tűnik Thomas Kuhn mértéke szerint is. Talán azt is lehetne mondani, hogy ez a paradigmaváltás egyes teológiai irányzatok esetében már megtörtént. Ennek eredménye, hogy a „hármas paradigma” sok fogalmával, a bűn, az ősbűn, az eredeti bűn, a megváltás, a kegyelemtan fogalmaival kapcsolatban ezekben az irányzatokban bizonytalanság van. A tanítóhivatal több ezekre vonatkozó kijelentése dogma. A dogmák valóságos kérdésekre adott helytelen válaszokkal szemben olyan válaszokat adnak, amelyek irányt mutatnak az üdvösség felé vezető úton.
A „harmadik paradigma” középpontjában álló megváltás fogalma nem szorítja háttérbe az előző paradigmák tanításait. A középkorban keletkező skolasztikus teológia nem tagadja az atyák teológiáját. (Egyébként Szent Ágoston és a nyugati egyházatyák is egyházatyák voltak.) A következőkben Nemeshegyi atya írásában említett „helyreállítással” foglalkozunk nagyon röviden, ennek helyes értelmezését próbáljuk megvilágítani. Az ősbűn és minden bűn valóban megsérti a világrendet és az ezt megalkotó Istent. A sértés fogalma Istenre azonban analóg értelemben alkalmazható. A sértés nem vált ki Istenből valamilyen negatív érzelmet, nem okoz kárt neki. Ez lehetetlen, hiszen Isten változatlan: „Nála nincsen változás, sem árnyéka a változandóságnak” (Jak 1,17). Tehát a megváltás általi jóvátétel nem a haragvó Istent engeszteli ki, hanem helyreállítva a bűn által megsértett világrendet, a bűnöst helyezi vissza a kegyelem által az Istennel való barátság állapotába. A bűnös saját erejéből erre képtelen, Isten bölcsessége és szeretete pedig a megváltásnak ezt az útját választotta. A teológiai köztudatba nem az írásban említett anzelmi elmélet került, hanem a megváltás misztériumának Aquinói Szent Tamás szerinti megközelítése.
A „harmadik paradigma” teológiai gazdagságáról sokat lehetne még beszélni. Ebből a gazdagságból a forradalomszerű paradigmaváltás következtében sok minden elveszhet. A paradigmák egymást veszteség nélkül csak a folytonosságban válthatják fel. Ez biztosítja, hogy az egyik paradigma – törés nélkül – átalakul a másikba, megőrizve azokat az értékeket, eredményeket, amelyek elvesztése kárt okozna. Sajnos a zsinat utáni teológia némelyik irányzatát nem ez a folytonosság jellemezte.
Úgy gondolom, hogy – már Kuhn-i értelemben is – meg kell különböztetni a paradigmák egymáshoz való objektív viszonyát, és a paradigmaváltó emberek forradalmi hevületét. A tudománytörténeti paradigmák képviselőinek a forradalmiságát inkább a tudománytörténésznek az a mondata fejezi ki, hogy “az új paradigmák nem annyira meggyőzéssel szereznek érvényt maguknak, hanem azzal, hogy az új belátások általában a fiatalabb generációkhoz kapcsolódnak, míg a régi szemlélet egyoldalú védelmezői idővel kihalnak. Beszéltünk már a klasszikus fizika és a relativitáselmélet(ek) közti átmenetről. Ez jól szemléleteti, hogy míg az utóbbi relativisztikus paradigma határesetként magában foglalja az előzőt, addig a képviselőik valódi harcot folytattak egymással és Einstein emiatt joggal forradalmárnak érezte és érezhette magát. De ő maga hangsúlyozta, hogy a klasszikus paradigma benne van az újban, hiszen mindkettő a természettudomány vizsgálatának tárgyát képező “depositumnak” (=az empirikus, teremtett univerzumnak) a mércéjével kell igaz legyen.
Vajon a természettudományos paradigmák folytonosságnak maga a teremtett “depositum” mint mérce, gyengébb /erősebb / vagy ugyanolyan erős garanciája, mint a kinyilatkoztatott hitletétemény (depositum fidei) a tanfejlődés folytonossága esetében?
A teológia vizeire átevezve, ha jól értem, akkor a zsinat lelkipásztori karaktere azt jelenti, hogy ennek a zsinatnak “paradigmaváltó” üzenete volt, és nem a dogmatikus adatok bővítése volt a célja, mert azt nem érezték időszerűnek. Ebben talán leginkább a IV. Lateráni Zsinathoz hasonlítható – mutatis mutandis -, amely bár dogmákat is megfogalmazott, de elsődlegesen az egyház korabeli megújítását célozta. Ha tetszik, a II. Vatikáni Zsinat a 3. paradigma mögött feidézte az 1. és 2. látásmódjait, amiből valamiféle 5. paradigma kikristályosodása következne, illetve – jól vagy rosszul – ezt kezdte körvonalazni a zsinat utáni teológia. Kérdés, hogy magában ebben a paradigmában találunk-e hiányosságot, vagy a réginek és az újnak a képviselői élték át forradalomnak a történteket, mert a konfliktus miatt nem a paradigmák belső folytonosságára került a hangsúly.
Az is egy alapvető kérdés lehet, hogy egyetlen teológiai paradigma doktrinális szinten kibonthatja-e olyan módon a hitletéteményt, hogy az teljesnek, kompaktnak, véglegesnek legyen nevezhető? Vagy ez csak a hitletétemény sajátossága, hogy “teljes”? Az is egy kérdés, hogy az 5. paradigma-e az oka a bűn – megváltás – kegyelem fogalmi tengely mai nehezen érthetőségének, avagy éppen fordítva, egy idővel nehezen érthetővé vált paradigma egyházi hegemóniája is erőteljesen hozzájárult a szekularizációs tendenciák felerősödéséhez? A szekularizációs hullám legnagyobb lökései a 19. században kezdődtek, messze a II. Vatikáni Zsinat előtt. Tulajdonképpen már az I. Vatikáni zsinat is erre reagált.
A depositum fidei és a teológia viszonya valóban hasonlít a megismerendő világ és a fizika közti viszonyhoz. Mind a kettő a megfelelő tudomány forrása. A fizika fejlődése folyamán egy állítást felválthat egy másik, az előzőt tagadó állítás, továbbá a megfigyelések, kísérletek szállíthatnak új információt illetve ellenőrzésként működhetnek. A teológia számára viszont a legfőbb forrás a depositum fidei, amelynek egyetlen része sem tagadható, továbbá ennek új elemekkel való bővülése sem állítható maradéktalanul, mert implicit formában minden hitre vonatkozó, kinyilatkoztatott igazságot tartalmaz, hiszen a kinyilatkoztatás az apostoli korral lezárult. A teológia számára ismeretforrás lehet azonban a világi tudományok fejlődése, amennyiben ezeket a teológia használja. Talán egy kicsit hasonlítható a helyzet a fizikához, ahol a fizika a megfigyeléseken, kísérleteken alapszik, de ezek értelmezésében épít a matematikára, amely szoros értelemben véve fizikán kívüli tudomány. A teológia „matematikája” a filozófia, ezen belül is elsősorban a metafizika lehet. Van még egy szempont, amelyet a középkorban nem éreztek annyira, ez pedig a történetiség szempontja. Szerintem ez utóbbi, egyébként jogos szempont mintha elnyomni látszana a filozófia jelentőségét a teológiában.
A bűn – megváltás – kegyelem „tengely” nehezen érthetőségének okát abban látom, hogy megváltozott az emberről alkotott kép. Az ember kiemelődött az alapvető Teremtő-teremtény összefüggésből. Ebben az öszefüggésben az ember nem úgy áll szemben Istennel, mint egy másik emberrel vagy az emberi közösséggel. Ezt a viszonyt a teljes, sőt végtelen egyenlőtlenség jellemzi, az embernek semmilyen joga nincs Istennel szemben. Isten szeretetének és ajándékának visszautasítása egyenlő az örök halállal, a kárhozattal, a cél nélküli és értelmetlen létezéssel. Mégis Isten felfoghatatlan irgalma és szeretete nem hagyja, hogy az ember elvesszen. Enélkül a háttér nélkül tényleg idegen a bűn – megváltás – kegyelem tengely, amely csak ebben az összefüggésben értelmezhető. A teljesen autonóm ember igazából nem is követhet el bűnt, és így nem szorul megváltásra sem. Azok a teológiai iskolák, amelyek az ember helyzetének „modern” felfogásával szemben nem gyakorolnak elégséges kritikát, nem tudnak mit kezdeni a „tengellyel”. A dogmákat elfogadják (legalábbis külsőleg), de igyekeznek olyan értelmezéseket adni, amelyek „legyengítik” ezeket. Ez azonban bizonyos értelemben a teológia „lefejezését” jelenti. A teremtés-megtestesülés-megváltás sorból éppen a zárókövet hagyják ki, vagy ennek csökkentik a jelentőségét. Talán szükség lenne korunk antropológiájának kritikájára, másrészt ezeknek a témáknak a teológiai mainstream-be való visszaemelésére.
Nem az éppen aktuálisnak tekintett vagy mondott hangsúlyokon keresztül kell szemlélnünk az egymással összefüggő hitigazságokat, zsinatokat, pápai megnyilatkozásokat, hanem elválaszthatatlan egységében kell ezeket nézni és tárgyalni. Nem felülemelkedni kell a 3. nézőponton, ahogy azt Nemeshegyi Péter jezsuita atya nemes egyszerűséggel és felületességgel ajánlja nekünk. Épp ellenkezőleg! Az áteredő bűnről, személyes bűnök és a büntetés súlyáról, az ezekért adott elégtétel nagyságáról, a Megtestesülés, kínszenvedés, kereszthalál, a feltámadás felfoghatatlan isteni ajándékáról kellene gyakrabban elmélkednünk. Lásd a fájdalmas Rózsafüzér titkait, mely a hármas egységbe tökéletesen és elhagyhatatlanul beleillik.
A paradigmaváltás varázs-, illetve fedőszóvá lett előléptetve a modernista teológiai körökben, mintha ezen és nem az igazságon lenne a hangsúly, amely örök és változatlan!
A paradigmaváltás szükségességének, témájának felszínen tartása bizonyos egyházi körökben az egymással összefüggő hitigazságok egymásról való leválasztását, hermetikus elkülönítésüket és némelyek lefokozását szolgálja.
Kedves Trienti! Ez is egy út lehet az Ön számára a “paradigma” szó és Szent Tamás helyes megértéséhez, hiszen szerintük Szent Tamás is paradigma-váltó teológus volt:
http://www.societyofscholastics.org/
Kedves Bystander!
Az iránt való aggodalma, hogy nem értem helyesen Szent Tamást, ha nem paradigmaváltóként tekintek rá, felesleges. Engem az Egyház tanításával és a kinyilatkoztatott igazságokkal összhangban lévő bámulatosan kidolgozott teológiája és filozófiája(philosophia perennis) érdekel. Benne mi római katolikusok, nem a paradigmaváltót szeretjük, emeljük ki és ünnepeljük, hanem az örök igazságok tudós szentjét és szent tudósát, akinek műveit minél szélesebb körben kellene magyar nyelven elérhetővé tenni. Komoly és megtisztelő és nagy hiányt betöltő feladat ez a latinul jól tudók számára. Van hát munka bőven.
A paradigma görög szó, nem latin.
‘S. Thomae Aquinatis Summa theologiae’(Latin
1962, Torino : Marietti, Latin, 1952, Torino Marietti, Latin, 1948, Torino [u.a.] : Marietti.)
Folytatni kellene Tudós-Takács János elkezdett misszióját: A TEOLÓGIA FOGLALATA -Első rész-, A TEOLÓGIA FOGLALATA -Második rész I.-
A Summa többi részének magyarra fordításához szükség lenne latinul jól tudó, képzett egyházhű emberekre.
Eddig csak Schütz Antal jelentkezett olyan minőségű szemelvényes magyar fordítással, ami megfelel a követelményeknek. Schütz a fordítást az általa fontosnak tartott részeknél készítette el, de az egész Summá-ra kiterjedően. Véleményem szerint az ő terminológiáját lenne érdemes követni. Azért nem sürgető a magyar fordítás igénye, mert legtöbben latinul olvassuk, akik olvassuk. A fentiek azt jelentik, hogy Ön nekiállt a fordításnak és kiadatásnak?
Nem lenne jó, ha csak a latinul jól tudó bennfentes körök kiváltsága lenne Szent Tamás le nem fordított műveinek olvasása. Ezeket közkinccsé kéne tenni, amit részben Schütz Antal, Dr.Lelovics Lipót, Tudós Takács János és Gecse Gusztáv megtett. Én sajnos nem tudok olyan jól latinul, de önök között biztos van hozzáértő. Egyháziak és világiak összefogása nagyot lendítene ezen az ügyön. Erdő Péter bíboros esztergomi érsek Úr biztos segítené ezt a vállalkozást odaadó erkölcsi és anyagi támogatással, mint ahogy ezt tette korábban a fentebb említett két kötet kapcsán. Isten áldása kísérje és segítse célba érni ezt a nemes törekvést.