Isten örökkévalóságának az állítása valójában valaminek a tagadása. Isten megismerésének az útjaival több bejegyzés is foglalkozott (ennek a blognak erre vonatkozó megjegyzése itt található, de ajánlható egy másik blog bejegyzése is). A negatív teológia minden olyan tulajdonságot tagad Istenről, amely csak teremtményről állítható. Az időnek való alávetettség csak a teremtményre lehet jellemző. Ennek tagadását az „örök”, „örökkévaló” szavakkal fejezzük ki. Ez a szó azonban félreérthető, mert jelenthet egy olyan időtartamot is, amelynek soha sincs vége. Ilyen értelemben beszélünk például az eljövendő örök életről. Isten örökkévalósága azonban nem egy olyan időtartamot jelent, amelynek nincs kezdete és nincs vége. Isten esetében az “örök” szó azt jelenti, hogy ő nincs alávetve az időnek, független az időtől. Ezért tulajdonképpen az igeidők (múlt, jelen, jövő) sem lennének használhatóak vele kapcsolatban, de nyelvünk teremtett létezésünk korlátai miatt nem lehet meg igeidők nélkül. (Megjegyezzük, hogy Istennel kapcsolatban legalkalmasabb igeidő talán még az angol nyelv egyszerű jelenideje, a simple present lenne, mert ez kifejezhet valamilyen időtől függetlenséget.) Hasonlóan nem használhatnánk Istennel kapcsolatban időhatározókat (előbb, később, most stb.) sem. Nyelvünk azonban rászorul ezekre még az Istenről való beszéd közben is, de a teológusnak ügyelnie kell ezek helyes értelmezésére. Az “örök jelen”, az „örök most” kifejezések kissé jobban szemléltetik Isten időtől való függetlenségét, mert ezek utalnak arra, hogy a szavakat Istennel kapcsolatban nem lehet pontosan úgy használnunk, ahogyan ezeket teremtett világunk dolgaira, jelenségeire használjuk. Az „örök jelen”, az „örök most” kifejezések ugyanis a földi használat szempontjából ellentmondásosak. A „jelen”, a „most” szavak csak a tartam nélküli pillanatra utalnak, az „örök” szó azonban soha véget nem érő időtartamot jelent. Nekünk, időben élő embereknek nehéz elképzelni az időtlenséget, az időtőtől való függetlenséget. Tulajdonképpen már maga az idő fogalma is problematikus. Szent Ágoston sokszor idézett szövege szerint: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom akkor nem tudom” (Vallomások XI. könyv 14. fejezet). A mai filozófiában sokféle álláspont van az idő természetével kapcsolatban. Ezek közül most csak két, egymással szemben álló álláspontot említünk. A prezentisták szerint az idő valóságos folyamat, csak azok a dolgok és események léteznek, amelyek most léteznek. A múlt már nem, a jövő még nem létezik. Az eternalisták szerint a létezés az idő minden pillanatában valóságos létezés, függetlenül attól, hogy a pillanat a múlt, a jelen vagy a jövő pillanata. Az eternalisták úgy vélik, hogy az ő álláspontjukat támogatja a relativitás elméletében alkalmazott téridő szemlélet. Eszerint az időt matematikai és fizikai szempontból ugyanolyan dimenziónak tekinthetjük, mint terünk három dimenzióját. Az így kapott négydimenziós térben egyszerűbben lehet leírni a fizika törvényeit. Ahogyan a térben haladhatok jobbra vagy balra, előre vagy hátra, felfelé vagy lefelé, úgy az idővel kapcsolatban sem létezik kitüntetett irány, a csak a jövő felé haladás. (A termodinamika második főtétele kijelőlheti az idő irányát, mert az entrópia bizonyos tulajdonságú rendszerekben nem csökkenhet, de ezzel a kérdéssel most nem foglalkozunk.) A téridő pontjai, alakzatai egyformán vannak jelen, egyformán léteznek a négydimenziós téridőben. Az idő érzete csak abból a korlátunkból fakad, hogy nem vagyunk képesek a lényegében sztatikus téridőben létező dolgokat, eseményeket egyszerre látni. Így az idő folyásának, a változásnak tapasztalata csak illúzió, nem a valóság. Ez a felfogás rokonságot mutat Parmenidész ókori filozófus változás lehetetlenségét állító álláspontjával. (Erről az álláspontról az egyik régebbi bejegyzésben volt szó.) Tehát az eternalisták szerint az időben élés tapasztalata és a téridő változatlansága közötti ellentmondás csak annak tulajdonítható, hogy mi adottságaink miatt nem látjuk az egész téridőt egyszerre, hanem az idő tengelye irányából nézve ebből csak szeletekről veszünk tudomást. A matematikus, az elméleti fizikus azonban az egész téridőt vizsgálhatja, erről fogalmazhat meg állításokat. Az ellentmondás ilyen feloldása persze kérdéseket fel, mert már maga az is változás, hogy egyszer a téridőnek egyik részét látjuk, máskor meg egy másikat.

Egyes vélemények szerint a prezentista és eternalista álláspont Aquinói Szent Tamás filozófiájában egyaránt jelen van, és ez okozza azt az állítólagos következetlenséget, amely Szent Tamás Isten világról való tudásának tárgyalásában érhető tetten. Szent Tamás szerint Istennek teljes ismerete van a múltról, a jövőről és a jelenről. Isten ismerete számára tehát a dolgok, állapotaik és tulajdonságaik az időtől függetlenül jelen vannak. Szerintük Szent Tamás álláspontja feltételezi azt, hogy a változás nem valóságos, és nem igaz az, hogy ténylegesen csak a jelen létezik. Véleményüket különösen is támogatni látszik a szabad döntésekből következő jövő eseményekre vonatkozó isteni tudás módja. Bizonyos jövőben bekövetkező események nem ismerhetőek meg azokból az okozókból, akik jelenleg is léteznek. Ilyen események például azok, amelyek az ember szabad döntéseinek a következményei. Isten azonban ezeket az eseményeket is a maguk megvalósult létezésében ismeri. Tehát, mintha az idő csak látszat lenne, Isten számára minden világunkban lévő dolog, esemény egyszerre van jelen.

A fentiekkel viszont ellentétben áll az, hogy Szent Tamás a világunkban lévő változást valóságosnak tartja, filozófiájának alapja a lehetőség, képesség, potencialitás megkülönböztetése a ténylegességtől, a bekövetkezett megvalósulástól. A változás nem más, mint valamilyen potencialitásnak a megvalósultságba való átmenete. A változások valósága tehát feltételezi az olyan vonatkozások létezését, mint például az “előtte” és “utána”, “korábban” és “később” vonatkozása. Az Arisztotelészt és Szent Tamást követő iskola azonban nem tekinti az időt valamilyen valóságosan létező folyamnak (mint például Newton). Az idő, a múlt, a jelen, a jövő fogalma az időben létező értelemben kialakuló dolgok, de ezeknek alapjuk a megismerőtől függetlenül, valóságosan létező változások és az ezek közötti valóságos vonatkozások. Szent Tamásnak a változások realitásával kapcsolatos álláspontja tehát ellentétesnek látszik az isteni megismeréssel kapcsolatban vallott, eternalista álláspontjával. Jogos azt a kérdést is föltenni, hogy az időben valóságosan változó dolgokról lehet-e egyáltalán változatlan ismeret.

Egyik régebbi bejegyzésben volt szó Isten és a világ közti viszonyról, vonatkozásról. Ez a vonatkozás nem homogén, hanem heterogén vonatkozás. A világ Istenhez való vonatkozása valóságos vonatkozás, a világ teljesen Istentől függ. Ugyanakkor Istennek a világhoz való vonatkozása csak értelmünk által létrehozott, úgynevezett logikai vonatkozás. Isten semmiben sem függ a világtól. Amikor például a „teremtő” szóval Istennek a világhoz való teremtői vonatkozását jelöljük, akkor ezzel nem Istennek egy világhoz való valóságos vonatkozását állítjuk, hanem a világnak, mint teremtménynek Istenhez való valóságos vonatkozásának a csak logikai, inverz vonatkozásáról beszélünk. Az Isten és a világ közti heterogén vonatkozás utal a teremtés titkának felfoghatatlanságára, Isten transzcendenciájára, ugyanakkor azonban ez a fogalom mentes az ellentmondástól, mert itt nem a világunkban megtapasztalt okságról van szó, hanem Isten transzcendens okságáról.

A teológus számára különösen fontos heterogén vonatkozás segít a fenti dilemma megoldásában is. Isten világról való ismeretével kapcsolatban bizonyos értelemben véve helyes az eternalista megközelítés. Ez a megközelítés azonban, helyesen értelmezve, nem zárja ki a változások valódiságát. A változások és Isten ezekről való ismerete a létezés két, egymástól végtelen távolságra lévő rendjében van. Míg a változások teremtett világa teljes mértékben függ Istentől, Isten semmilyen értelemben nem függ ettől a világtól. A teremtés oka Isten teremtő eszméi és az isteni akarat választása. Isten teljesen ismeri önmagát, és ezen ismeret magában foglalja azt is, hogy hogyan, milyen módon lehetséges az isteni tökéletesség mintájára Istentől különböző, korlátozott létezés. Az isteni akarat egy lehetőség melletti választásának az eredménye a teremtés. Istennek tehát nem kellett magából kilépnie azért, hogy világunk létrejöjjön. Hasonlóan nincs szükség ahhoz sem semmilyen külső hatásra, kilépésre, hogy Isten ezt a világot átfogóan és a legkisebb részletekbe menően ismerje. A teremtett világban lévő dolgok létrejönnek és elpusztulnak, tulajdonságaik változnak. Ez azonban nem jelenti például azt, hogy, amikor valami létrejön, akkor ez megjelenik az isteni ismeret új tárgyaként. Az időtől független isteni ismeret alapja nem a világ tárgyairól érkező információ, hanem az örök teremtő eszmék. Ezek azonban változatlanok, a világ története ezekben az eszmékben változatlanul van jelen, jóllehet ez a történet a változások története. Az, hogy mi történik a teremtésben, teljes egészében Isten teremtő eszméitől függ, de a teremtő eszmék semmilyen mértékben nem függnek a világ történeseitől. Isten nincs vonatkozásban a világ történéseivel, jóllehet a világ történései teljesen tőle függnek. Az Isten és a világ közti vonatkozás heterogén volta tehát biztosítja azt, hogy a világ változásainak valósága és az ezekről való isteni ismeret változatlansága ne kerüljenek egymással ellentmondásba.

A teológus számára különösen fontosak a fentihez hasonló gondolatmenetek, mert az isteni transzcendencia ismeretében lehet valamit megsejteni Isten felfoghatatlan szeretetéből, amelynek következtében az örök Ige megtestesült, a változó világba jött  és meghalt értünk, hogy el ne vesszünk.