Immanuel Kant kopernikuszinak nevezett filozófiai fordulata az empirikusan tapasztalható valóság világát elszakította attól, amit talán belső tapasztalatnak, a léleknek, a lélek tapasztalatának, a vallás területének nevezhetünk. Szerinte a két világ között semmilyen értelemben nem lehet folytonosságról beszélni. Ez a szakadás nyomja rá bélyegét a protestáns és katolikus német teológia egyes irányzataira. Az evangéliumok a tapasztalható, empirikus világ eseményeiről szólnak. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige ennek a világnak útjait járta és földi életét a kereszthalál „empirikus” eseményével zárta le. Feltámadása közvetlen pillanatának nem volt szemtanúja, de az ezután következő események márt tapasztalható események: a sírokat őrző katonák beszámolói, az üres sírt felkereső asszonyok és apostolok tapasztalatai, a föltámadt Jézus megjelenéseinek tapasztalatai. Érthető, hogy a végső soron a kant-i szakadástól befolyásolt teológia zavarba kerülhet a keresztény hitben állított folytonosság miatt: Jézus Krisztus szenvedett és meghalt, alászállt a poklokra és feltámadt a harmadik napon. Thomas Joseph White OP megmutatja 1, hogy két szélsőségesnek tekinthető álláspont alakult ki Jézus Krisztus feltámadásával kapcsolatban. Az egyik álláspont Rudolf Bultman álláspontja, amely szerint a „villanykörte korában” már nem lehet szószerint hinni az evangéliumok csodás eseményeinek, így a feltámadásnak sem. Ezeket az elbeszéléseket meg kell tisztítani a mitológiától, ezek mögött az Istenbe vetett hitet kell látni, amely még a halállal szemben is ott van. A Bultmann álláspontjára adott, Kant álláspontjától azonban teljesen megszabadulni nem tudó protestáns és katolikus reakció ugyan hangsúlyozza a húsvéti esemény valóságát, de ezt valami olyan újnak tekinti, ami az előzményekhez csak lazán kapcsolódik 2. Így veszít jelentőségéből az üres sír, a keresztrefeszített és a föltámadt test fizikai azonossága. Az ilyen megközelítések problémája tulajdonképpen antropológiai eredetű is. Minthogy nincs előttük határozottan a test és lélek skolasztika által megfogalmazott szoros egysége, amely a szellemi, halhatatlan lélek és az ez által megformált test egysége, nem találják azt a mozzanatot, amely a halálban és a föltámadásban, a halál és a föltámadás között eltelt időben a folytonosságra utalna. Ezért szerintük valamilyen teljes megsemmisülésről van szó, amelyet viszont közvetlenül követ a teljes, előzményekhez csak lazán kapcsolodó újrateremtés. Ez és az ezekhez hasonló álláspontok számára természetesen probléma a halál és a testi föltámadás közti idő is (ami Jézus Krisztus esetében három nap), és így Jézus Krisztus alászállása a poklokra, a mi esetünkben pedig az utolsó ítélettől különböző külön ítélet.
Az Egyház által hagyományosan követett antropológia azonban a skolasztikus álláspontot tükrözi: az ember test és lélek olyan egysége, amelyben a halhatatlan lélek formaként formálja meg a testet. A Katolikus Egyház Katekizmusa írja:
365 A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test “formájának” kell tekinteni; [232] azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.
366 Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt [233] – nem a szülõk “hozzák elő” –; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; [234] nem vész el, amikor a halálban elválik a testtõl, és a végsõ föltámadásban újra egyesülni fog a testtel.
A továbbiakban eszerint az antropológia szerint (Thomas Joseph White már hivatkozott könyvére is támaszkodva) lesz szó Jézus Krisztus feltámadásáról. Jézus Krisztus kereszten elszenvedett halála azt jelentette, hogy fölbomlott emberi természetében a test és a lélek közötti kapcsolat, a lélek már többé nem volt a test formája. Így tulajdonképpen Jézus emberi természetének az egységét vesztette el, ezért Aquinói Szent Tamás arra a kérdésre, hogy a halott Jézus embernek tekinthető-e, nemleges választ ad (ST III q. 50 a. 4). Az emberi lélek halhatatlansága miatt azonban ez a lélek nem szűnt meg létezni, hanem elvesztve az általa megformált testet, elkülönült lélekként, anima separata-ként létezett tovább, míg az általa előzőleg megformált test a sírban feküdt. Jézus Krisztus testtől elszakadt lelke szállt le a többi, hasonló állapotban lévő lélek közé, a holtak birodalmába, közvetítve számukra megváltásának gyümölcsét, mindenekelőtt az áteredő bűnnek és büntetésének, az örök dicsőségből való kizárásnak megszűnését.
A harmadik napon azonban Jézus föltámadt, emberi lelke ismét formaként formálta meg a sírban fekvő testet, így állt helyre Jézus Krisztus emberi természetének egysége, Jézus Krisztus valóságosan élő emberként, ugyanabban a testben, amely a keresztfán a halált elszenvedte, támadt föl. Ebben a feltámadásban azonban Jézus Krisztus teste alapvető változáson ment keresztül. A megtestesüléskor (a Szentháromságban közös) isteni akaratából a testnek azt az állapotát vette föl, amelybe ez Ádám bűnének terhe miatt került, a testet a szenvedésre és halálra való képesség állapotában vette föl, a testnek ebben az állapotában vitte végbe a megváltás művét (ST III q. 14 a. 2). Megváltásunk művét befejezve azonban, a feltámadáskor testének ezen régi állapota megváltozott, a testet megformáló lélekből az a dicsőség és kegyelem, amely az Ige személyében megvalósuló egységből (gratia unionis) származik, átáradt a megformált testre, amely immár testileg is ezt a dicsőséget fejezi ki. Ez a test az érzéki képességekből adódó hangulatok, a képzelet, az emberi pszichológia szintjén is az istenség dicsőségét tükrözi. Ez az átáradás Jézus Krisztus földi életében csak a színeváltozás pillanataiban, átmeneti tulajdonságként mutatkozott meg, most azonban ezek a testet jellemző, állandó tulajdonságokká váltak. A hagyományos teológia a megdicsőült testek négy ilyen tulajdonságát említi: a romolhatatlanságot, azaz a szenvedéstől és haláltól való mentességet, a fényességet, azaz a lélek állapotának a testben való tükröződését, az erőt, azaz a test képességét arra, hogy teljesen a lélek akaratát szolgálja, és a finomságot, azaz a térbeli akadályokon való áthaladás képességét (jóllehet ez nem jelenti az anyagiság megszűnését).
Jézus föltámadása azonban egy új kezdet is. Ő, aki elsőként föltámadt a halottak közül, a mi föltámadásunknak, testben is majd megvalósuló megdicsőülésünknek az oka is. Jézus föltámadása tehát különbözik a mi föltámadásunktól, mert ő az első aki föltámadt a halottak közül, és nála a föltámadt test dicsőségének végső forrása az egység kegyelme, a gratia unionis. Ugyanakkor azonban ez lényegileg ugyanaz, mint az üdvözültek föltámadása, és ez az üdvözültek föltámadásának mintája. Az üdvözültek testére a Krisztushoz való hasonlóság dicsőségének fénye árad majd át. „Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent” (Fil 3, 21).
A tomista krisztológia központi elve, hogy Jézus Krisztus szent embersége eszköz okként okozója üdvösségünknek és mindennek, ami ezzel kapcsolatos. A szobrász gondolatait és kezének erejét eszközök, véső és kalapács által viszi át a készülő szoborra. A véső és kalapács a szobor eszköz okai, a fő megvalósító ok azonban maga a szobrász. Hasonlóan, üdvösségünk fő megvalósító oka a szentháromságos Isten, de ez a megvalósítás a megtestesült Ige szent emberségében, ezen keresztül történik. Míg a szobrász vésője és kalapácsa külsődleges eszközök, Jézus Krisztus szent embersége a személyes egység által az az emberség, amelyet személyként az Ige birtokol, amelyen keresztül az Ige emberként kifejezi magát. Tehát itt nem egy személy egy hozzá képest külsődleges eszközön keresztül cselekszik, hanem a személy a hozzátartozó természetében cselekszik. Jézus Krisztus feltámadásának oka saját maga is, nem ugyan embersége, hanem istensége szerint (ST III q. 53 a. 4). Jézus Krisztus föltámadása, amely emberi természete szerint egy vele megtörtént esemény, a mi föltámadásunk szempontjából a minta okság mellett eszköz oksággal is rendelkezik. Erről részletesebben ír Szent Tamás a Summa egyik kérdésében, amelyet már régebben lefordítottunk.
Christus ressurexit! Alleluia!
Két megjegyzésem lenne.
Az első:
A cikk azon állítása, miszerint a STh p. IIIa: Q L, a 4. szerint a halott Jézus »embernek« nem tekinthető nem áll meg véleményem szerint. Tamás mester azt írja a citált részben, hogy – hangsúlyozandó – egyszerűen és megkülönböztetés nélkül embernek nem tekinthető. Vagyis »halott« ember (de ember!), ezt hangsúlyozza ki. Valóságosan meghalt az emberi természete szerint, vagyis az állagadó lélek mint alak elhagyta az anyagi testét. Ez a test azonban bomlásnak nem indult, ami az áteredő bűnben fogant testek cadaver-állapotára áll. Az örök és az isteni természetet egészét birtokló Ige a názáreti Jézus egyedi emberi természetének egészével, vagyis az atyák tornácára alászállt »anima sperata«-val éppúgy, mint a sírban fekvő testtel alanyi egységben (unio hypostatica) maradt a kereszthalál pillanatától a feltámadásig ugyanúgy, mint azelőtt és azután.
A második:
A szenvedés és a halál megízlelése teljesen önkéntes volt részéről, mivel velünk ellentétben, akik az áteredő bűn következményeként, az eredeti épségtől való megfosztottságunk végett testileg és lelkileg szenvednünk kell, végül meghalnunk – minimálisan sem önkéntes. Tulajdonképpen az Üdvözítő passiója a legnagyobb akció! Az Üdvözítő birtokolta a szükségszerű szenvedéstől és a szükségszerű haláltól való mentességet, de önként föláldozta ezt, hogy magára véve azt emberi természetében elszenvedje azt, ami nekünk jár ki, elvegye tőlünk! Ezért mondja Barsi Balázs, hogy valahol a bűneink sem a mieink, nincs jogunk hozzá. Értünk bűnné (nem bűnössé!) lett az Üdvözítő, s isteni irgalmas szeretetében lángoló, teljesen elégő áldozatában megsemmisítette azt, s ennek következményeként egész emberségében megdicsőült.
Resurrexit vere! Alleluia!
A halott Jézus nem mondható embernek, amire Aquinói Szent Tamás világosan utal a szövegben. Amikor ugyanis valakiről azt mondjuk, hogy ember, akkor azt állítjuk, hogy ő mint egyed az ember nembe (genus) tartozik, az ő természete emberi természet. Az emberi természet viszont a léleknek mint lényegadó formának az egysége a megformált testtel. A meghalt ember esetében ez az egység azonban már nem áll fenn. Minthogy Krisztus valóban meghalt, ez az egység halála és föltámadása között az ő esetében sem állt fenn, tehát ő sem mondható embernek ebben az időszakban. Halott embernek mondható, de ezt úgy kell érteni az ő esetében is, mint minden ember esetében: mielőtt meghalt, ember volt. Így nem lehet arról beszélni, hogy a halál és a feltámadás között „ egyedi emberi természetének egészével” lett volna jelen (például alászállva a poklokra). Aquinói Szent Tamás erre világosan utal többször is, például itt: „Et ideo, soluta unione animae et corporis per mortem, remansit totus Christus, sed non remansit humana natura in sua totalitate” (ST III q. 52 a. 3 ad 2, „És ezért a test és lélek egységének halál általi fölbomlásával megmarad a teljes Krisztus, de nem marad meg az emberi természet a maga teljességében”).
Erre utal egyébként Aquinói Szent Tamás a Krisztus haláláról szóló kérdésben is a következő mondatokban. Elutasítja ugyanis Petrus Lombardusnak, a Mesternek az ilyen álláspontját:
Így tehát Aquinói Szent Tamás nem azt „hangsúlyozza ki, hogy a »halott« ember (de ember!)”.