Az előző bejegyzések (itt, itt és itt) a Szentháromság “struktúrájával” foglalkoztak. A következő bejegyzések témái a három szentháromsági személyek sajátosságai lesznek. Ebben a bejegyzésben az Atyáról lesz szó. A bejegyzésben ismét használjuk Gilles Emery OP könyvét ¹. A isteni személyek sajátosságai elsősorban vonatkozásokat kifejező sajátosságok, hiszen a személyek önmagukban fennálló vonatkozások (relationes subsistentes). Ugyanakkor a személyek jellemzésére használnak tulajdonításokat (appropriationes) is, amelyekben az isteni természetre, a három személyre közösen vonatkozó állításokat valamely személynek tulajdonítanak, a személy sajátosságai miatt.

A Szentírás az “Atya” nevet használja az első szentháromsági személy jelölésére. Érdekes Jn 20, 17: “Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”.  Az idézet utal arra, hogy az “atya” szó analóg értelemben használható szó, nem ugyanolyan értelemben használjuk Jézus esetében, mint a többi ember esetében. Az első isteni személy Jézusnak ontológiai értelemben atyja. A teremtett világban az atyaság hasonló utódok létrehozását jelenti. A Fiú atyától való születésében az Atya istensége közlődik a Fiúval, tehát nem hasonlóságról, hanem az istenség azonosságáról van szó. Ezért méltán jelöljük az első isteni személyt az Atya névvel. Ezt az atyaságot, a Fiú születését azonban meg kell tisztítanunk az atyaság és születés anyagi világunkhoz tapadó  jellegzetességeitől. Anyagi világunkban a nemzés és a születés egymástól elválasztódik, az apa csak a nemzés részese, a szülés viszont már csak anyai tevékenység. Az Fiú Atyától való születésében nem lehet elválasztani a két mozzanatot.

Atyaságról lehet beszélni a mi istengyermekségünkkel kapcsolatban is. Az  istengyermekség egyrészt a teremtés következménye, másrészt beszélhetünk különleges értelemben is arról az istengyermekségről, amelyet a megszentelő kegyelem eredményez. A mi istengyermekségünk azonban végtelenül különbözik a szentháromságban lévő fiúságtól: a mi természetünk csak távolról hasonlít az isteni természetre, a különbség végtelenül nagyobb mint a hasonlóság. A megszentelő kegyelemben kapott istenfiúság már nemcsak a természet távoli hasonlóságát jelenti, hanem jelenti Jézussal, az Atya fiával való hasonlóságot is. A kegyelemben kapott istengyermekség azonban csak fogadott  fiúság, adoptált gyermekség. Az Atya atyasága tehát egészen mást jelent az Ige esetében és a mi esetünkben.

A fenti különbségre utal az is, hogy míg az Ige fiúsága az Atya atyaságával van kizárólagos vonatkozásban, a mi istengyermekségünknek az oka tulajdonképpen nem az Atya kizárólagos tevékenysége. Az Istenen kívüli okozatoknak az oka annak az isteni természetnek a működése, amely közösen tartozik az egyes személyekhez. Így a istengyermekség Atyára vonatkoztatása olyan tulajdonítás, amelynek alapja az Atya személyes sajátosságaiban van. A személyek közös cselekvését ugyanis nem úgy kell elképzelni, hogy ez a személyektől különböző valami, hiszen a személyek csak egymás között különböznek. A közös cselekvésekben “benne van” a személyek egymást közötti vonatkozása, ezeket az Atya atyaként, a Fiú fiúként, a Szentlélek pedig szentlélekként végzi, és ez az alapja a tulajdonításoknak. Istengyermekségünk tehát joggal vonatkoztatható az Atyára, aki szerető atyaként teremtett bennünket, fogad gyermekeinek a Fiú által, a Szentlélekben.

Mielőtt az Atyával kapcsolatos többi tulajdonításokról beszélnénk, az Atya olyan sajátosságaival foglalkozunk, amelyeknek gyökere valamilyen tagadás. Így az Atyát princípium nélküli princípiumnak nevezhetjük. Az Atya a Fiú születésének és a Szentlélek származásának a princípiuma, a Fiú az Atyával együtt a Szentlélek származásának princípiuma. Az Atyával kapcsolatban azonban nem lehet megjelölni olyan princípiumot, amely az ő származásának eredete lenne. A görög teológia (mint láttuk az előző bejegyzésben) a származással kapcsolatban használja az “ok” (aitia) kifejezést is, ezt azonban a latin teológia kerüli, mert az ok és okozat vonatkozásban az okozat külsődleges lehet az okhoz viszonyítva, ezért ez a szóhasználat félreértésekre adhat alkalmat. Inkább az általánosabb “elv” (princípium) szót használják, amellyel kapcsolatban azt lehet mondani, hogy minden ok princípium is, de nem minden princípium ok. A princípium általános értelemben csak az eredettel kapcsolatos vonatkozást jelenti, ennek csak egy esete az ok-okozat vonatkozás. Az “‘elv” szót (arkhé) egyébként a görög teológia is használja. Másik tulajdonsága az Atyának az, hogy ő  születetlen, születésnélküli. Ezt a jelzőt az arianusok félreértették, mert azonosították ezt a teremtetlenséggel, ezért Jézus Krisztust, aki öröktől fogva az Atyától születik, teremtménynek tekintették. A niceai-konstantinápolyi hitvallás azonban félreérthetetlenül kijelenti, hogy Jézus Krisztus “született, de nem teremtmény”.

Az Atya tehát eredet nélküli elve a többi eredetnek, ezért a “forrás” szót is használják vele kapcsolatban. Az istenség, a Szentháromság egysége ezért különösen is tulajdonítható az Atyának, aki a saját természetét közli az eredésekben.  Az Atya, aki senkitől sem származik, de akitől a többi személy származik, aki mindennek az eredete, a közös, kifelé ható isteni cselekedetekben is ilyenként van jelen. Ezért tulajdonítják a hitvallások az Atyának a teremtést. Néhány további neki tulajdonított tulajdonság: örökkévaló, mindenható, gondviselő.

A nyugati liturgia könyörgéseinek túlnyomó többsége istenként az Atyát szólítja meg, hozzá intézi kéréseinket. Ugyanakkor a könyörgések lezárásában  a kérések meghallgatását Jézus Krisztus által várjuk, aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik, velük együtt Isten mindörökké. A következő bejegyzésben a Fiú személyének sajátosságairól lesz szó.