Az előző bejegyzésben az Atya személyével foglalkoztunk. Az Atya és a Fiú egymást feltételező nevek, egyik sem létezhet a másik nélkül. A bejegyzésben kitértünk arra, hogy a Fiú származását a születés analóg módon használt fogalmával lehet leírni, továbbá arra is, hogy hogyan lehet ezt az anyagi világból eredő fogalmat a Szentháromság belső életére alkalmazni. Ebben a bejegyzésben a második isteni személy egy másik, a János evangélium prológusában (Jn 1,1-18) használt nevével foglalkozunk. Szent János Jézust görögül Logosznak nevezi, amely szót magyarra az “Ige” szóval fordítanak, de lehetne a fordítás egyszerűen “Szó” is. A szentháromsági személyek nem különböznek az isteni természetről, csak egymással szembeállítva különböznek: a köztük lévő különbség az egymással szembeálló vonatkozások, relációk által kijelölt különbség. Az “Atya” és “Fiú” nevek világosan utalnak erre a különbségre. Az “Ige” (“Szó”) név esetében azonban nem ilyen szembeötlő az egymásratutaltság és a különbség. A szó a mindennapi használatban valamilyen értelmi, szellemi tartalom másokkal való közlésére szolgál, van hangalakja vagy pedig írott jelek sorozata. Isten esetében az anyagi világhoz ilyen módon kötődő szó csak analóg értelemben használható. Az ilyen értelemben használt szónak is van azonban egy lényeges vonatkozása: valaki kimondja (leírja) a szót. A szó fogalma tehát magában rejt egy vonatkozást is: a szót valaki kimondja, a szó vonatkoztatva van a kimondójához, a szó keletkezése, eredete a kimondó tevékenységére utal.
Ha a szót megtisztítjuk anyagi jellegzetességeitől, a hangalaktól (leírt jelektől), és azt vesszük figyelembe, amire a szó utal, akkor eljutunk ahhoz az értelmi tartalomhoz, fogalomhoz, “belső szóhoz”, amelyet a külső szó jelez. A szentháromsági eredésekkel kapcsolatban beszéltünk arról, hogy Szent Ágostontól kezdve a Fiú, az Ige születését értelmi jellegű eredésnek tartja a nyugati teológia. Az emberi értelem megismerésének eredményeként, a megismert tárgyból az értelemben a tárgy fogalma lesz. A külső, kimondott vagy leírt szó erre utal. A fogalom kijelöl két vonatkozást: egyrészt vonatkozik arra a tárgyra, amelynek a fogalmáról van szó, másrészt pedig vonatkozik a megismerő alanyra, azaz arra, akinek a tárgyról való ismerete ölt testet a fogalomban. Ezek a relációk világosan jelzik az összetartozást és a különbségeket is. A megismerő alany nem azonos a fogalommal, hiszen lehetett olyan idő is, amikor ő még nem ismerte a tárgyat és így fogalma sem volt róla. Ugyanakkor a fogalom sem azonos a fogalom tárgyával, ez tőle különbözik. Sok esetben a külső világ tárgyairól van szó, amelyekből a megismerhetőt, az intelligibile-t az érzékszervek által feldolgozott adatok közvetítik az értelem felé, és az értelem feldolgozó tevékenysége útján jön létre a fogalom. A megismerő alany és a megismerése által létre jött fogalom közti kapcsolatot a szubsztancia-járulék fogalompárral írhatjuk le: a megismerő alany az a szubsztancia, amely hordozza a megismerés eredményét, a fogalmat.
Isten egyszerűsége miatt a megismerő és a megismert, az isteni értelem és az isteni természet azonos. A fogalom és a fogalom tárgyának kettőssége tehát az isteni természetben nem található meg olyan értelemben, ahogyan ezzel teremtett világunkban találkozunk. Istenben nem lehet szó a fogalom és a fogalom tárgyának olyan kettősségéről, amely valamilyen értelemben megosztaná a teljesen egyszerű isteni lényeget. Az isteni értelem, amely azonos az isteni természettel, nem különbözik az isteni személyektől. Ugyanakkor azonban az egységes isteni értelem működése az egyes személyekre a személyek sajátosságai szerint vonatkoztatható: az Atya atyaként, a Fiú fiúként, a Szentlélek szentlélekként működik, anélkül, hogy ez megosztaná a működés egységét. Erről azért nincs szó, mert az egyes személyek értelmi megismerése nem magában a megismerésben hoz létre különbségeket, a különbségek csak a személyek közti vonatkozásokban vannak, de ezek valós, személyalkotó különbségek.
Amint az egyik bejegyzésben láttuk, Aquinói Szent Tamás Szentháromság-felfogásában kulcsfogalom a magában-álló, hordozó alany nélküli vonatkozás (relatio subsistens). Az atyaság, a fiúság és a leheltség magukban fennálló vonatkozásai a szentháromsági személyek, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ezek a vonatkozások nem az isteni lényeg által hordozott vonatkozások. Teremtett világunkban a vonatkozások nem állnak fenn önmagukban, ezeket mindig valamilyen alany hordozza. A vonatkozások különböznek hordozó alanyuktól, más a vonatkozás és más a vonatkozás hordozó alanya. A Szentháromságban azonban a személyeket kijelölő vonatkozásoknak, a személyeknek nincs hordozó alanyuk, ezek hordozó alany nélkül léteznek. Az isteni természet nem tekinthető ezek hordozó alanyának, mert ha ez így lenne, akkor a személyek valamiben különböznének az isteni természettől, és ekkor már nem lehetne azt mondani, hogy minden szentháromsági személy teljesen Isten. A szentháromsági személyek azonosak az isteni természettel, az isteni természet és közöttük semmilyen különbség nem állapítható meg, a különbségek csak a személyek között vannak: ezen különbségek jelzik, hogy egymással felcserélhetetlen személyek.
A fentiek alapján világos, hogy az “Ige” szó nem jelentheti a közös isteni megismerés valamilyen tartalmát, de ugyanakkor nem tekinthető egy külsődleges metaforának sem. Az “Ige” szó használata a Szentháromság titkába, belső világába ad betekintést, de a titok végső felfoghatatlansága még így sem szűnik meg. A Fiú Atyától való születése hasonlít ahhoz a folyamathoz, analóg azzal a folyamattal, amelyben az értelem megismerő tevékenységének eredményeként megszületik a fogalom. A fogalom szó egyébként rokon a fogantatás szóval, amint a latin conceptus szó is utal a conceptio-ra. Az emberi megismerésben a megismerés folyamata hosszú folyamat lehet, eredménye a fogalom pedig csak egy járuléka a megismerő alanynak. Az Ige örök születésének forrása nem az isteni értelem működése, hiszen ez közös minden személyben. Az Ige születésének forrása az isteni értelem megismerésében az Atya atyaként való megismerése. A fentiek szerint erről, az atyakénti megismerésről beszélni azonban csak a Fiúval és a Szentlélekkel kapcsolatban, velük szembeállítva lehet, mert ez semmilyen megosztottságot nem visz az isteni értelem működésébe. Az “atyakénti megismerés” nem jelenti az isteni megismerésnek valamilyen sajátos részét, amely csak az Atyáé lenne. Az atyakénti megismerés az atyaság vonatkozásának, az Atya személyi sajátosságainak az isteni értelemmel kapcsolatos figyelembevételéből adódik. Az Atya atyakénti megismerésében úgy fejezi ki önmagát, hogy öröktől fogva, az örök szeretetben kimondja az Igét, aki ugyanolyan Isten mint ő, aki tőle csak a kimondottságban különbözik. Az Ige kimondása pedig ugyanazt jelöli, mint a Fiú Atyától való születése, az Ige és a Fiú ugyanaz, a születés és az Atya általi kimondás ugyanaz. Az atya-fiú vonatkozás isteni értelem oldaláról való megközelítéséről van tehát szó.
A fenti értelemben véve tehát az Ige az Atya önismeretének a gyümölcse, amely nem az isteni értelemnek valamilyen járulékos tartalma, hanem isteni személy. A következő bejegyzésben ebből kiindulva foglalkozunk az Ige személyének további sajátosságaival, az Igére vonatkozó szentháromsági tulajdonításokkal.