Kezembe került egy könyv, amelyet évekkel ezelőtt vásároltam egy antikváriumban. Időközben megfeledkeztem róla. A könyvet a Szent István Társulat adta ki 1975-ben, tehát közel negyven éve. A könyv címe emlékeztet a blog nevére: Régi és új a liturgia világából. A könyv Radó Polikárp OSB (1899-1974), a liturgia professzora emlékére jelent meg. Gyűjteményes kötet, az egyes tanulmányokat teológusok, a liturgika tudományának művelői írták. A bevezetőben Szennay András pannonhalmi főapát, a Rk. Hittudományi Akadémia (ma PPKE Hittudományi Kara) tanára megemlíti, hogy Radó Polikárp munkásságát „hazánk történetének olyan korszakában fejtette ki, amely már az emberibb jövőt építi”. De nem ez a lényeg. A könyv publikálásakor a Novus Ordo, a megreformált liturgia még nagyon új volt, hiszen ezt 1969-ben hirdették ki. A szerzők még a régi rítusban nőttek föl, talán még nem volt az elég tapasztalatuk új rítussal kapcsolatban és jobban látták még a liturgikus reform előzményeit.

Figyelemreméltó Klaus Gamber-nek, a regensburgi Liturgikus Intézet igazgatójának A liturgia reformjának problémái című tanulmánya. A továbbiakban ezt a tanulmányt ismertetem. Érdekes a tanulmány első mondata: „Közismert tény, hogy a zsinatról kiinduló liturgikus reform a húszas évek német ifjúsági mozgalmában gyökerezik.” A tanulmány olyan problémákra irányítja a figyelmet, amelyek

az ifjúsági mozgalomnak a liturgia történeti fejlődéséről való tévedéseiben gyökereznek, ezek viszont a liturgiai tudomány pontatlanságaiból erednek, sőt még távolabbra nyúlnak, a XVIII. század végi felvilágosodásba.

A tanulmány első része a mise, mint áldozat és lakoma kérdésével foglalkozik. A Szentírás és a hagyomány alapján kimutatja, hogy

a mise áldozat jellege éppoly régi, mint maga az Egyház, még ha bizonyos változások történtek is. A mise tehát kezdettől fogva áldozat és lakoma is volt egyúttal: lakoma, amelyen az Egyház áldozatot mutatott be Istennek.

A következő rész „klasszikus” témával foglalkozik: a szembemiséző oltár problémájával. A fejezet így kezdődik:

Az ifjúsági mozgalom liturgikus álmodozásaihoz tartozott a „versus populum” misézési mód. A liturgikus mozgalom, főként Pius Parsch szintén propagálta ezt a gyakorlatot…Ami egykor az ifjúsági mozgalomban egy kis csoport alkalmi gyakorlata volt és hatásosnak bizonyult, azt a zsinat után az egyetemes egyház gyakorlatára terjesztették ki…Először Luther Márton követelése volt, hogy az oltárnál álló pap forduljon arccal a közösség felé. Ezt ő, mint ismeretes, soha sem tette meg és a különböző protestáns felekezetek is csak elvétve követték.

A következőkben a tanulmány megvizsgálja a „versus populum” kérdését a nyugati és keleti egyház gyakorlatában és megállapítja, az elterjedt gyakorlat a „conversi ad Dominum”, illetve a kelet felé fordulás volt. A mai (akkori) gyakorlattal kapcsolatban ezt mondja:

A ma sok helyen bevezetett “versus populum” misézésnek van szociológiai oldala. Ehhez tartozik az az emociónális támasz is, amelyet a pap az előtte lévő közösségtől kap. (Így azonban új függőségi viszony jön létre: a színész függősége a publikumtól.)

A tanulmány befejező része a nép cselekvő résztvételéről, az “actuosa participatio”-ról szól. A jelen liturgikus gyakorlata itt is a német ifjúsági mozgalomban gyökerezik. A tanulmány megállapítja:

Korábban az egész Egyházban megszabott ősi rítussal ünnepelték az istentiszteletet és ez a liturgia zavartalan megünneplésének méltóságot és arra bizonyos garanciát kölcsönzött. Ma az “actuosa participatio” túlzott hangsúlyozása oda vezetett, hogy mindig új meg új utakat keresnek, hogy elérjék a hívek aktív részvételét. A hívek ebbe a szent cselekménybe “szent népként” és “királyi papságként” kapcsolódjanak be (vö. 1 Pét 2,9). De azt sem feledhetjük el, hogy a liturgia a nép részvétele nélkül is elvégezhető lenne, mivel közömbös, hogy hányan végzik Isten előtt az ünnepélyes szolgálatot. A résztvevő szabadságát meg kell hagynunk: ő döntse el, hogy milyen mértékben kíván aktívan részt venni az istentiszteleten. A csendes imádkozót is el kell tűrnünk a sarokban. Az ilyen néha “megigazultabban megy haza” (Lk 18,14), mint a másik, aki látszatra aktívan vett részt.

Azt hiszem nem kell különösebben bizonyítani, hogy az 1975-ben felsorolt problémák ma is problémák. Azóta sok minden történt. A “versus populum” elterjedtségének kérdésével továbbra is foglalkoznak a liturgiatörténészek, de a két legjelentősebb esemény talán az volt, hogy Boldog II.János Pál engedélyezte, hogy egyes, pápával egységben lévő közösségek továbbra is használhassák a zsinat előtti liturgiát. XVI.Benedek pápa pedig “Summorum Pontificum” kezdetű rendelkezésével (motu proprio) a zsinat előtti liturgiát a latin rítus rendkívüli formájaként, a latin rítus elismert “verziójának” jelentette ki. Ezzel párhuzamosan a Novus Ordo egyes alkalmazói is visszatértek a régi elrendezéshez, ahol a pap a hívek élén, “az Úr felé fordulva” mutatja be az áldozat, a “versus populum” az ige liturgiájának az elrendezése. Ez azonban nem túl gyakori eset.