Ferenc pápa és Kirill moszkvai patriarcha havanna-i találkozóján kiadott nyilatkozata foglalkozik a görögkatolikusok helyzetével is. Tulajdonképpen miattuk hiúsult meg eddig a pápa és a patriarcha találkozója. Ezt írja a nyilatkozat (25):

Reméljük, hogy találkozásunk segítheti a kiengesztelődést ott is, ahol feszültségek uralkodnak a görögkatolikusok és az ortodoxok között. Ma már világos, hogy az „uniatizmus” múltban alkalmazott módszerét, melynek lényege egy közösségnek egy másikba való beolvasztása, elszakítva saját egyházától, már nem lehet az egység helyreállítására alkalmazni. Mindenesetre az ilyesféle történelmi körülmények között megjelent egyházi közösségeknek joguk van a létezéshez, illetve joguk van felhasználni minden szükséges eszközt, hogy híveik lelki igényeit kielégítsék, törekedve ugyanakkor arra, hogy szomszédaikkal békében éljenek. Az ortodoxoknak és görögkatolikusoknak szükségük van a kiengesztelődésre, valamint arra, hogy megtalálják az együttélés kölcsönösen elfogadható formáit.

A megfogalmazás igyekszik kiegyensúlyozott lenni, valószínűleg hosszas egyeztetések folyamán alakult ki ez a verzió. Ezt megelőzően a dokumentum az áttérítés, a prozelitizmus minden formáját elítéli (24). Magáról az egyének áttéréséről nem beszél a szöveg, de ennek nyilván nem lehet akadálya (már csak a dokumentumban is említett vallásszabadság miatt sem). A közösségek áttérését, beolvadását azonban kizárja a szöveg. Mindenesetre értékelendő az a megállapítás, hogy az ilyen „történelmi balesetek” következtében létrejött közösségeknek mégis joguk van a létezéshez és a működéshez, mert ez a patriarchatus részéről új szempont.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az ilyen magas szintű találkozások gyakorlati hasznosságát, a szövegben mégis látszanak azok az elvi korlátok, amelyek még az egymáshoz legközelebb álló keresztény egyházak esetében is a tényleges egység felé való továbblépést szinte lehetetlenné teszik. Az ortodox patriarchatusok joghatóságukat területi alapon fogják fel, ez lényegében arra a területre terjed ki, ami az adott patriarchai székhely egykori vagy mai földrajzi, közigazgatási területe. Ez a felfogás világosan látszik ma is az ukrajnai ortodox egyházak közti vitában, amiről ugyancsak szó van a nyilatkozatban (27). Ukrajna néhány évtizeddel ezelőtt még egyértelműen a Moszkvai Patriarchatus területe volt, most azonban a politikai változások miatt ezt az állapotot kétségbe vonták. Persze a patriarchatusoknak vannak egyházmegyéi az „új világban” is, például Amerikában, de ezek elsősorban a távolba szakadt hívek és leszármazottaik számára vannak.

Péter utódainak a joghatósága azonban Jézus Krisztus egész egyházára kiterjed, a római pápa nem első az egyenlők között, hanem az egész Egyház feje. Ezt a megközelítést a keleti egyházak nem fogadják el, nem ismerik fel Péter utódának szolgálatában Istennek az egység és hit megőrzését segítő ajándékát. A pápaság fejlődését a történelmi körülményeknek tulajdonítják, Jézus Péterhez intézett szavait (Mt 16, 17-19, Jn 21, 15-17) a katolikusoktól eltérően értelmezik. A katolikusok számára azonban a pápaság nemcsak történelmi képződmény, mert a pápaság történelmi intézménye éppen Jézus szavain alapszik. A történelmi fejlődés által éppen ezen szavak helyes megértése, értelmezése bontakozott ki, valósult meg. Ennek a (helyes értelemben vett) dogmafejlődésnek fontos lépései az 1. Vatikáni Zsinat dogmái. Akkor, amikor a pápaság világi hatalmából már semmi sem maradt, fogalmazódott meg a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmája. Ma a katolikus közül többen ezt az ökumenikus mozgalmakat gátló tényezőnek tekintik és igyekeznek erről nem beszélni.

Az ökumenikus találkozók olyan gyakorlati jellegű megbeszélések, amelyek globális világunkban elkerülhetetlenek, és nagy haszonnal járhatnak, de csak nagyon távoli vonatkozásban vannak az egyházak között ténylegesen megvalósuló unióval. Az érthető, hogy nem katolikus szempontból a Katolikus Egyházon belül élő keleti szertartású közösségek létezése valamilyen rossz értelemben vett prozelitizmus következményeinek tűnnek. A Katolikus Egyház azonban soha nem helyezkedhet erre az álláspontra, mert ez egyrészt hitének elárulása, másrészt „unitus” testvéreink helyzetének leértékelése lenne. A Katolikus Egyház ugyanis a szertartások, hagyományok jogos különbségei fölött áll és így helyes törekvése az, hogy ezeket mind az egyetlen Egyházba befogadja. A (napjainkra már eléggé megtépázott) latin szertartás sem áll egyetlen más szertartás fölött sem. A dogmákban szó sincs a latin szertartás, a latin egyházjog valamilyen prioritásáról. Erről csak olyan értelemben lehet beszélni, amennyiben Péter mindenkori utóda a római püspök, Róma városának a hagyományai pedig a latin hagyományok. Ez a kapcsolat azonban nem dogmatikai kapcsolat. Róma püspöke, a pápa bármely Egyházon belüli szertartású, hagyományú közösségből jöhet. Előfordulhat az is, hogy a pápa keleti szertartású püspök, aki Róma püspöke a megválasztása által lesz, anélkül hogy szertartását, hagyományait fel kellene adnia. (Ennek gyakorlati megvalósítása természetesen nem lenne egyszerű, de dogmatikai szempontból nincs probléma.)

Így tehát a más keresztény közösségekből Rómához csatlakozni kívánó közösségek befogadása nem prozelitizmus, hanem kötelesség, és a befogadást az Egyház, a pápa nem utasíthatta vissza múltban és nem utasíthatja vissza a jelenben sem.

Az ortodoxia által pejoratívan „uniatizmusnak” nevezett mozgalom tulajdonképpen a Basel-ferrarai-firenzei Zsinattal kezdődött. Ezen a zsinaton létrejött az egység a katolikus és a törökök által fenyegetett bizánci (és más keleti) egyházak között, de ez nem tudott érvényesülni a bizánci egyház belső ellenállása miatt. A sikeres egyesülések ideje inkább a Trienti Zsinatot követő időszak volt. A zsinat által megújult, megerősödött Katolikus Egyház vonzotta a több szempontból is mélyponton lévő ortodox közösségeket. Az ellenreformáció katolikus egyháza megújult szemináriumaival, a jezsuita iskolarendszer által magas színvonalra emelt oktatásával vonzerőt jelentett a papok képzésének megoldatlanságától, erkölcsi problémáktól sújtott ortodox közösségek számára. Az egyesülés modellje általában az volt, hogy (nem ritkán elsősorban jezsuita „misszionáriusok” működésének hatására) az ortodox püspökök az általuk tartott helyi zsinaton az egyesülés mellett döntöttek. A helyi zsinat döntését elfogadta a Katolikus Egyház és a püspökök, őket követő papságukkal együtt formálisan is csatlakoztak a Katolikus Egyházhoz a hitvallás letételével, megtartva régi szertartásukat és régi egyházjogi berendezkedésüknek nagy részét. Az egyesülésben kulcsfontoságú volt a püspökök döntése, az egyesülés sikere pedig azon múlott, hogy a felső papság döntését mennyire követte az alsó papság és a nép. Az ebből adódó problémák miatt egyes területeken néha kialakult a párhuzamos, katolikus és ortodox hierarchia.

Magyarország szempontjából a közelség miatt fontos volt a breszti unió, amelynek eredményeként megalakult az ukrán/rutén  görögkatolikus egyház. Az unióval szemben azonban erős ellenállás volt, elsősorban a mai Ukrajna kozákok által lakott területein. Az Egyház vértanúként tiszteli Szent Jozafátot, akit meggyilkoltak az unió ellenségei. Az ellenállás nemzeti-politikai jelleget is öltött, része lett az kozák-lengyel háborúnak (1648-54). Az unió tehát politikai kérdéssé is vált. A 400 évvel ezelőtti ellentétek hatása még ma is él, amelyet csak fokozott a szovjet hatalom által támogatott vissza-ortodoxosítás. Szvjatoszláv Sevcsuk kijev-halics-i nagyérsek, az ukrán görögkatolikus egyház vezetője csalódottságának adott kifejezést a havanna-i találkozó közös nyilatkozatát illetően. Ennek előkészítése a görögkatolikusok feje felett történt, őket meg sem kérdezték. (Az embernek önkéntelenül is Mindszenty bíboros és a Vatikán akkori keleti politikája jut eszébe.)

A Magyarországon a görögkatolikus kezdetekre nem annyira az ortodox ellenállás, mint inkább a protestánsok és az Erdélyi Fejedelemség ellenállása volt jellemző. Az ortodox püspökség székhelye, Munkács az erdélyi fejedelmek érdekeltségébe tartozó város volt. Taraszovics Bazil püspököt, aki formálisan is csatlakozni kívánt a Katolikus Egyházhoz, a munkácsi várkapitány börtönbe vetette (1640) és a tiltakozások hatására onnan csak nyolc hónapi rabság után engedte szabadon. Az unió magyarországi megszilárdulása is több évtizedes folyamat volt. Voltak problémák katolikus részről is, egyesek ugyanis nehezen akarták elfogadni a görögkatolikus papság latin papsághoz hasonló kiváltságos helyzetét.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a keleti rítusú közösségek 16. századtól kezdődő csatlakozása elsősorban a csatlakozni kívánó ortodox püspökök elhatározásának  a következménye. Ezek az elhatározások azonban többször ellenállással találkoztak az alsó papság és a hívek körében. A konfliktusokban előfordultak atrocitások is. A szovjet uralom alatt pedig az ateista állam nyomásának segítségével próbálták meg a görögkatolikus közösségeket visszavinni az ortodoxiába. A görögkatolikusok, a görögkatolikus papság nagy része azonban hű maradt az unióhoz, ami többeknek az életébe került.