Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a természetfeletti befogadására való képesség nem tekinthető természetes passzív képességnek (potentia naturalis passiva). A természetes passzív képesség valamilyen változás befogadásának természetünkben meglévő képessége. Ilyen képesség például az, hogy megfelelő tanár és tanulás esetén képes vagyok arra a változásra, amely abban áll, hogy ma még egy szót sem tudok portugálul, de mondjuk két év múlva különösebb probléma nélkül elboldogulok Lisszabonban. A természetfölötti változások befogadásának képessége nem ilyen, ez csak engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedientialis. A potentia oboedientialis az a képesség, amely szerint a teremtény képes befogadni Isten közvetlen működésének az eredményeit. Az előző bejegyzés potentia oboedientialis-szal kapcsolatos gondolatmenete tulajdonképpen nem szoros értelemben vett teológiai gondolatmenet volt. Azt sem kellett feltételeznünk, hogy a természetfölöttti rend ténylegesen megvalósult, elég az a feltételezés, hogy ha egyáltalán létezik természetfölötti, akkor ennek a befogadására való képesség nem lehet természetes képesség. Az érvelés abból indult ki, hogy a természetes képesség a megvalósítója számára olyan korlátozást jelent, amely kizárja azt, hogy ez a közvetlenül cselekvő Isten legyen. Ezért a képesség fogalmát analóg értelemben kell használnunk, és így megkülönböztetjük a szoros értelemben vett természetes képességtől azt a képességet, amely Isten közvetlen működésének eredményeit befogadja.
Azt is láttuk, hogy ez a képesség másként valósul meg az ember alatti létezők körében, mint a szellemi lélekkel rendelkező létezők esetében. Az utóbbi esetben a képesség annak a lehetőségét is magába foglalja, hogy a természet vagy valamilyen képességének megszüntetése nélkül, az egész természet emelődjön fel a természetfölötti magaslatára. A potentia oboedientialis kivétele a természetes képességek köréből bizonyos zártságot jelent az aktív és passzív természetes képességek szempontjából. A passzív természetes képességek nem vezetnek ki ebből a “rendszerből”. Minden természetes passzív képességhez van természetes aktív képesség is. Ez a természetes rendszer önmagában, egyedül soha sem létezett, mert az ember kezdettől fogva meghívást kapott az Istennel való közvetlen kapcsolatra. Az ősbűn utáni állapotot pedig a megszentelő kegyelem fájdalmas hiánya és a természetes képességek meggyengülése jellemezte. A megváltás visszaadta a megszentelő kegyelmet, de a természetes képességek meggyengülése, a szenvedés és a halál a mi természetünkre is jellemző. Az előbb említett zártság miatt mégis lehet a tiszta természetről, a natura pura-ról beszélni. Jogos ennek a fogalomnak a használata, mert ez az emberi képességek egy valóságos és zárt körét fedi le. A natura pura fogalma a potentia oboedientialis fogalmával együtt céltáblája lett azoknak az ellenvetéseknek, amelyek szerint ezek a fogalmak az egyetlen Isten működésén és az egységes emberi személyen belül indokolatlanul éles határvonalat húznak és így ahhoz vezetnek, hogy a természet és a kegyelem rendje egy olyan kétszintes épülethez lesz hasonlóvá, ahol a két szint között csak a potentia oboedientialis “gyenge létrája” biztosítja az átjárást. Ennek következtében a kegyelem is csak egy olyan külsődleges járuléka az embernek, mint például a portugál nyelvtudás természetes járuléka.
A fenti ellenvetések megválaszolása előtt először a natura pura “rendszerének” körvonalazásával foglalkozunk. A natura pura “rendszerének” zártsága azt követelné, hogy az embernek ebben a rendszerben is legyen a természetfeletti célhoz, Isten boldogító színe-látásához hasonló természetes célja. A természetfeletti cél elérése egyrészt magában foglalja azt a tökéletességet, boldogságot, amelynél nagyobbat az ember már nem tud elérni. Itt tehát egy olyan cél eléréséről van szó, amelynek elérése után már nincs további haladás, fejlődés. Másrészt (éppen az előzőek következtében) fontos tulajdonsága ennek az állapotnak a véglegesség is, amely azt jelenti, hogy ezt az állapotot már nem lehet elveszíteni. Kérdés, hogy ezt a két tulajdonságot, a maximális tökéletességgel együttjáró maximális boldogságot és ennek elveszíthetetlenségét milyen alapon tulajdoníthatjuk a természetes célnak. A természetes állapotban lévő ember esetében jogos-e ennek a két szempontnak olyan mértékű érvényesülése, amint ez a természetfölötti cél esetében történik? A felelet az lehet, hogy a természetfölötti rend olyan mértékben meghaladja a természetest, hogy ez utóbbi célja esetében “szerényebb” céllal is megelégedhetünk, amely azonban biztosítja az embernek, mint szellemi létezőnek a méltóságát és boldogságát.
Az emberi értelem és akarat fontos tulajdonsága, hogy képességileg, potenciálisan végtelen. Ez azt jelenti például, hogy bármennyit tudjunk is, mindig lehetséges új ismereteket szerezni. Bármilyen célt is értünk el, még mindig törekedhetünk új célok felé. Az egyetlen ismeret, az egyetlen cél amely felülmúlhatatlan tökéletességénél fogva lehetetlenné tenné az új ismeretek, az új célok felé mozdulást, Isten közvetlen ismerete és Istennek, mint közvetlen célnak az elérése lenne. Isten közvetlen ismerete, Istennek, mint célnak közvetlen elérése azonban az emberi természet számára lehetetlen isteni segítség nélkül. Ebből következik, hogy természetes célként Isten ismeretében és szeretetében való olyan növekedést jelölhetünk meg, amely a teremtett dolgok ismeretén és jóságán keresztül valósul meg, anélkül, hogy ez az ismeret és szeretet elérné azt a teljességet, amely a további növekedést már fölöslegessé, lehetetlenné tenné. Ez a természetes cél méltó az emberi szellemhez és valódi boldogságot eredményez, jóllehet ez a boldogság nem tökéletes. Isten színről-színre látásának hiánya nem tenné lehetetlenné ezt a boldogságot, mert itt nem valami olyan dolog hiányáról lenne szó, ami járna az embernek. Ezzel a céllal kapcsolatban is lehet olyan állapot, amelynek az elérése után már nem lehetséges a cél felé haladás útjáról letérni. Ilyen állapotra vezethetne például a natura pura állapotában bekövetkező halál, amelyben nincs meg a bukott állapot halálának az a fájdalma, amely az ajándékként kapott halhatatlanság elvesztésének a következménye.
Az egész teremtett világra jellemző az az ív, az a kör, amelyet Aquinói Szent Tamás az exitus (kiáramlás) és reditus (visszatérés) szavakkal jellemez. A teremtésben Isten a semmiből szabadon teremtette a világot, amely azonban Isten felé, mint célja felé mozog, a hozzá, a visszafelé vezető úton halad. Az egész természetre jellemző ez a mozgás. Az ember alatti világban ez a mozgás szellemi öntudat nélkül történik. Az ember esetében ez legteljesebben az értelem felismerései által indított akarat mozgásán keresztül valósul meg, magába foglalva annak a lehetőségét is, hogy az akarat rossz választásával a maga részéről meg is tudja hiúsítani az Isten felé haladást. Ilyen értelemben beszélhetünk a teremtés és ezen belül az ember természetes céljáról. Ebben a célban azonban nincs benne a megérkezésnek az az ajándéka, amelyet Isten felajánlott az első emberpárnak, amely az ősbűn következtében elveszett és amelyet a megváltás visszaszerzett. Így tehát beszélhetünk a természetes és természetfölötti rendről, az ember kettős céljáról. Ez a két cél azonban nem zárja ki egymást. A természetfölötti cél magában foglalja a természetes célt is, mert az ebben lévő haladást az ember számára elképzelhetetlen megérkezésbe emeli fel.
A továbbiakban azzal az ellenvetéssel foglalkozunk, amely szerint a tomista vélemény olyan “kétszintes épülethez” vezet, ahol a két színt egymástól mereven el van különítve. Ezt az ellenvetést átfogalmazva azt lehetne mondani, hogy egy futópályáról felszálló repülőgép kétszintűvé válik, amelynek egyik szintje a földön marad, a másik szintje pedig a levegőbe emelkedik. A természetfeletti ugyanis a természetes felemelését, tökéletesítését jelenti. A megszentelő kegyelem, a teológiai erények (hit, remény szeretet) felemelik a természetes képességeket, az értelmet és az akaratot közvetlenül Isten felé irányítják. Nincs külön természetes és természetfölötti értelem, természetes és természetfeletti akarat. Hasonlóan a kegyelem sem külsődleges járulékként adódik a természethez (extrinsecizmus). A megszentelő kegyelem olyan természetfölötti minőség (qualitas supernaturalis), amely minden egyéb járuléknál mélyebben érinti, mélyebben változtatja meg, mélyebben járja át az egész természetet. Az egész természet irányultsága annyira megváltozik, hogy szinte új természetről lehet beszélni.
A következő kérdésben visszatérünk a tomisták és a nouvelle theologie közti vitának eredeti témájához, az Isten közvetlen látása utáni vágy természetességének a kérdéséhez.