A blogon sok bejegyzés foglalkozott az analógiával. Az analógia az egyértelműséggel áll szemben. A teológia nyelve az analógia, mert a teremtett és teremtetlen létező közötti végtelen távolság miatt az egyikről mondott állítás nem lehet egyértelműen alkalmazható a másikra (az ezzel foglalkozó régebbi bejegyzések közül kettő itt és itt található). Minthogy nekünk közvetlen tapasztalatunk a teremtett világról van, az ezek körében egyértelműen használt szavak nem alkalmazhatóak egyértelműen Istenre. A szavak fogalmakat jelölnek, így a szavakkal együtt beszélhetünk fogalmakról is. A fogalmak analóg vagy egyértelmű használatáról akkor van szó, amikor ezek ítéletek, illetve nekik megfelelő szavak állító vagy tagadó mondatok állítmányaként szerepelnek. Így egyértelműen állíthatjuk Péterről és Jánosról, hogy ők emberek, de csak analóg módon állíthatjuk, hogy Isten és Péter jók. Az analóg állításban az fejeződik ki, hogy van valamilyen hasonlóság Isten jósága és Péter jósága között. A hasonlóság tulajdonképpen „dialektikus” dolog: van benne valamilyen egység és különbözőség. Az állító ítélet az alanyt és az állítmány hozza összefüggésbe, valamilyen egységet jelent ki az alany és az állítmány között. Az egyértelmű állítások esetén ez az egység azt jelenti, hogy az alannyal olyan egységben van az állítmány, hogy ez az egység minden egyes alany esetében ugyanolyan, az alanyok különbözősége ezt az egységet nem befolyásolja. Így Péter ugyanúgy ember mint János. Hogy Péter emberségét megértsük, nincs szükségünk arra, hogy János emberségével is foglalkozzunk. Amikor azonban Istenről állítjuk, hogy jó, akkor ez a jóság csak hasonlít például Péter jóságához, ennek a jóságnak a megértésében már nem tekinthetünk el attól, hogy ki az alany, ki a jó. Folytatás →

A blogon már többször esett szó egyes katolikus filozófusok transzcendentális filozófiáiról, amelyeket kezdetben transzcendentális tomizmusnak neveztek. (A legutolsó ilyen bejegyzés itt található.) Most ismét erről a témáról lesz szó, mégpedig a transzcendentális reflexióról, a transzcendentális tapasztalatról, ami a filozófiai megismerést illetően a transzcendentális filozófiák fő megismerési módszere. A „transzcendentális” szót Kant új értelemben kezdte használni, ez a megismerésnek egy olyan irányát jelöli ki, amely nem a tárgyak megismerésére, hanem a tárgyak megismerésének a megismerésére vonatkozik. A Kant megismeréssel kapcsolatos álláspontjait sok tekintetben elfogadó, de ezekkel mégis elégedetlen katolikus filozófusok a szónak egy további átértelmezését adták. Ők Kant metafizikát, és általában a dolgok valóságos megismerését kétségbevonó kritikáját elfogadták, ezért a valóságos megismerésnek és ezen belül a metafizikai megismerésnek egy olyan új alapját jelölték ki, amelyre nem vonatkozik Kant kritikája. Eszerint a valósággal való igazi találkozás, ennek igazi megismerése nem az érzékszervi adatokból kiinduló, fogalmi, tárgyi (néha kategorikusnak nevezett) megismerésben van, hanem inkább az ezen megismerés hátterében zajló nem fogalmi, nem kategorikus, lényegében nem tárgyi megismerésben. A fogalmi megismerés objektív voltáról is végső soron csak ez a háttérben zajló, transzcendentális reflexió kezeskedhet. A transzcendentális reflexió, a transzcendentális tapasztalat az a közvetítő nélküli, közvetlen megismerés, amely az úgynevezett „transzcendentális énre” vonatkozik. A transzcendentális én az empirikus énnel van szembeállítva. Az empirikus énre jellemző, hogy ebben az én bizonyos értelemben véve a külső tárgyakhoz hasonlóan tárgya a megismerésnek.Weissmahr Béla SJ így ír filozófiai istentanában ¹:

Ez az a pont, ahol, mivel itt megvalósul a lét jelenléte önmaga számára, a tudott azonos a tudattal és a valóság a megismeréssel…A transzcendentális tapasztalatban számunkra adott „valóság mint olyan”, mely egyben a valóság megismerésének végső normája is, ezek szerint nem más, mint „a tiszta vagy transzcendentális én” maga.

A szerző ehhez még hozzáteszi, hogy a transzcendentális tapasztalatban, a transzcendentális énben megragadjuk valamilyen értelemben a „feltétlent” is, azaz Istent. Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy a Tanítóhivatal többször foglalkozott az ontologizmus tévedésével, amely Isten ebben a világban való közvetlen megismerését állította. A transzcendentális filozófiák kidolgozói szerint az ő esetükben nincs szó ontologizmusról, mert ők csak háttéri, nem pedig tárgyszerű megismerésről beszélnek. Folytatás →