Az előző bejegyzésben beszéltünk a teológia és a természettudományok (például a fizika) fejlődésének a különbségéről. A természettudományok a tapasztalható világból származó, érzékelhető adatok által jutnak új információhoz. Ezek feldolgozásával keletkeznek a természettudományos elméletek, ezek az adatok kényszerítik a természettudományt a régi elméletek elvetésére, javítására, tökéletesítésére. Napjainkra az új adatokhoz való hozzájutás egyre körülményesebbé válik, a legfontosabb kísérletek elvégzéséhez egyre nagyobb energia, a mérésekhez pedig elképesztő pontosság szükséges, ezért néha a mérési eszközöket a világűrbe kell telepíteni, ahol a földi körülmények zavaró hatása kiküszöbölhető. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a fizika kísérletek, megfigyelések nélkül nem tud tovább fejlődni.

A kinyilatkoztatás információforrása Isten szava. Ez a szó közvetlenül jutott el a prófétákhoz, az általános esetben azonban Isten próféták által közvetített szaváról volt szó. Az Ige megtestesülésében már Isten szava nem az Istentől különböző próféták által jut el hozzánk, hanem annak a Jézus Krisztusnak a szavai, tettei által, aki ugyanaz a személy, mint az Ige. Ennek a szónak kiváltságos befogadói a Jézus Krisztus által választott apostolok voltak. A Jézus mennybemenetelét követő időben, a Szentlélek eljövetele után a kinyilatkoztatás még nem zárult le. Így például a nemzetek apostolát, Szent Pált Jézus Krisztus személyesen hívta meg az apostoli feladatra és általa magáról olyan kinyilatkoztatást adott, amely az egész, egyetemes egyháznak szól. Az utolsó apostol halálával azonban megszűnt az a személyes vonatkozás, amely a történelmileg köztünk élt Igéhez kötődött. Így megszűnt az a történelmi referencia, amelyre az apostoli tanítás, az apostoli hagyomány valamilyen értelemben vett bővülése alapozódhatott volna. Isten egész világnak szóló, történelemben megvalósuló kinyilatkoztatása tehát az utolsó apostol halálával befejeződött. Az üdvtörténet ezen végső szakaszában Isten már nem ad olyan új információt, amely többletet jelentene a saját Fiában, Jézus Krisztusban adott tanításhoz képest.

Amint arra az előzőekben is rámutattunk, ez a döntő különbség az emberiség, a tudományok fejlődése, és a dogmák fejlődése között. Ugyanis lehet a dogmák fejlődéséről is beszélni. Ennek a fejlődésnek nyilvánvaló jele az új dogmák kimondása. Így Mária mennybevételének dogmáját 1950-ben jelentette ki XII. Piusz pápa. Joggal merül fel a kérdés, ha Isten egész világnak szóló kinyilatkoztatása lezárult, hogyan lehetséges egyáltalán új dogmák kimondása. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – ezzel a kérdéssel foglalkozunk.

Az isteni kinyilatkoztatás befogadója a hívő ember, a közösségi befogadó pedig Egyház. Míg a tudományok fejlődése értelmünk természetes adottságainak a kibontakozása által történik, Isten szavának a befogadása a hitben Isten kegyelmi adománya. Ez a kegyelmi adomány nem iktatja ki értelmünk természetes működését, ez együttműködik a kegyelemmel, de az eredmény, a hit ismerete elsősorban nem értelmünk működésének eredménye. A hit ismerete Istenre, Isten és ember – elsősorban természetfölötti – kapcsolatára vonatkozik. A kinyilatkoztatás közvetítő eszköze, „médiája” azonban az emberi szó, az ez által jelzett emberi fogalom. Több régebbi bejegyzés foglalkozott már azzal, hogy emberi szavaink, fogalmaink analóg értelemben alkalmazhatóak Istenre, Isten cselekedeteire. Az analóg fogalmak, szavak nem egyértelműen vonatkoznak valamire, hanem csak a dolgok közti hasonlóságra utalnak. Van amikor a hasonlóság oly módon feloldható, hogy ebben találunk valamilyen egyértelmű és eltérő mozzanatot. Így például a háromszögek hasonlóságában egyértelmű az oldalak közti arány (például 3:4:5) és különböző az oldalak hossza (például 6, 8, 10). A hit ismereteire alkalmazott analógia általában nem ilyen. A teremtett dologra és Istenre alkalmazott fogalom elemzése folyamán nem találunk semmilyen egyértelműségre utaló mozzanatot, a hasonlóság így nem feloldható, nem vezethető vissza. Az elsősorban a teremtett dolgokra vonatkozó fogalom alkalmazása Istenre, Isten misztériumaira együtt járhat azzal, hogy az alkalmazás folyamán olyan dolgokat kell kizárnunk, amelyek a teremtettségre utalnak. Erről van szó például akkor, amikor a második isteni személyt Fiúnak nevezzük. A teremtett világban a fiúság olyan apaságot feltételez, amelyben az apa a fiút időben megelőzően létezik, az apa létesítő oka fiának. Az Ige fiúsága esetén ezt a teremtett világra jellemző mozzanatot ki kell zárnunk, a Fiú az Atyától kezdet nélküli, idő nélküli eredéssel származik.

Míg a közönséges emberi ismeretek esetén az egyértelmű fogalom jelentése nem függ attól a konkrét dologtól, amire a fogalom egy adott esetben utal, addig az analóg fogalmak használata esetén ez nem így van. Az ember fogalmának tartalma ugyanaz, akár arról van szó, hogy Péter ember, vagy pedig arról, hogy Pál ember. Ha azonban Ferencről mint Péter fiáról és Jézusról az Atya fiáról beszélünk, akkor a fiúság fogalmának nem azonos, hanem csak hasonló tartalmairól van szó. Ez a hasonlóság azonban valódi hasonlóság, nemcsak egy külsődleges, költői kép. A fiúság fogalma tehát Jézus Krisztus esetében is valóságosan utal Jézus és az Atya viszonyára, de maga a szó az emberi használat miatt maga után vonhat olyan vonatkozásokat, amelyek csak teremtmények esetében használhatóak. Aki tehát a Fiúról beszél, helyesen értheti ezt a vonatkozást és valójában minden jelen állapotunkban lehetséges tartalmat ismerhet erről a vonatkozásról. Azonban a hit továbbadása folyamán Jézus fiúságát az arianizmus félreértette és ezt a viszonyt a teremtett-teremtmény vonatkozás alapján értelmezte. Ezért a nicea-i zsinat dogmája a Fiú születésével kapcsolatban örökös, idő nélküli születésről, egylényegűségről,  nem-teremtettségről beszél.

A dogmafejlődés fő hajtóereje tehát abból adódik, hogy Istenre, Isten misztériumaira emberi értelmünk fogalmait és nyelvünk szavait használjuk, és ez csak analóg használat lehet. Ezek a szavak, fogalmak helyesen értelmezve teljességgel  utalnak arra az ismeretre, amely jelen állapotunkban erről a témáról lehetséges. Így nem igaz az, hogy a Szentháromságtanból a 21. században fokozatot szerző teológus többet tud, mint az apostolok. Az ő tudása azonban összevetve az apostolokéval kétségtelenül pontosabban kifejezett tudás.

Van még egy másik dolog is, amelyben a 21. század dogmatikusa valamilyen többlettel rendelkezik az apostolokkal szemben. A hit ismerete és az adott korra jellemző, általános emberi ismeret közötti is létezik valamilyen vonatkozás. Ez a vonatkozás nem abban nyilvánul meg, hogy az általános, fejlődésben lévő emberi ismeret valamit is hozzáadna a hit ismeretéhez. Ez napjainkban különösen fontos megjegyzés. Ugyanakkor a hit ismeretére utaló emberi fogalmak származhatnak a konkrét kor fogalmaiból. Ez volt a helyzet Jézus és az apostolok korában és ez a helyzet napjainkban is. A dogmatika „szótárát” leginkább a filozófia képes gazdagítani. Ennek az az oka, hogy a filozófiai fogalmak a legáltalánosabb fogalmak, ezek ragadják meg legáltalánosabban a dolgok lényegét, az ember lényegét, ezért ezek a legalkalmasabbak arra, hogy a dogmákban őket használják. Így például a személy és a természet fogalmai alkalmasak arra, hogy az eredeti szentírási kifejezéseknél pontosabban utaljanak arra a szentháromságtani és krisztológiai valóságra, amelyre a Szentírás is utal. Ezek a fogalmak nem adnak semmit a Szentírás által adott jelentéshez, de erre a jelentésre pontosabban utalnak. Így tehát a dogmák, a ma hívője és teológusa az apostoli idők terminológiája mellett olyan terminológiát is használ, amely terminológia kétségtelenül a tudományok, a filozófia fejlődésének az eredménye.

Az „új nyelv” túlhangsúlyozott követelése azonban ellentmondhat a fejlődés folytonosságának. A jelentések változatlansága a jelentésre utaló szavak, nyelv forradalmi, kampányszerű lecserélése mellett nem biztosítható. A hit esetében ugyanis a jelentésre utaló szavak, a nyelv fejlődése nemcsak az emberi fejlődés, hanem a Szentlélek működésének az eredménye. Az emberi tudásnak van egy olyan rétege is, amely több évezredes folyamatos fejlődésre utal. Ennek a tudásnak a terminológiája jobban alkalmas a hit igazságainak kifejezésére, mint a különböző divatos, de múlékony irányzatok alkalmi szókincse. A hit és a görög filozófia  találkozása nem véletlen esemény volt, hanem egy olyan esemény, amelyben egymáshoz illő dolgok találkoztak. A találkozás eredménye pedig nem valamilyen szinkretikus eszmerendszer lett, hanem még a szintézisnél is többet jelentő olyan asszimiláció, amelyben a filozófia úgy vált a hit „szolgálólányává”, hogy közben megtartotta autonómiáját.

Az emberi fogalmak elégtelensége sokszor abban is megmutatkozik, hogy Istennel, Isten misztériumaival kapcsolatban olyan fogalmakat is használunk, amelyek teremtett világunkban nem, vagy csak nehezen összeegyeztethetőek. Így például az Egyház egyszerre látható szervezet, de ugyanakkor misztérium is, Krisztus titokzatos teste. A fogalmak analóg használata biztosítja az ellentmondás kizárását, de a történelemben egyszer az egyik oldal, máskor a másik oldal van inkább hangsúlyozva. Ezek a hangsúlyok egy-egy kor egyházi dokumentumaiban jelen lehetnek, de soha sem úgy, hogy a másik oldal tagadva lenne.

A pontosabb megfogalmazások használatának egy másik hatása, hogy olyan vonatkozások válnak jobban láthatóvá, amelyek más, kevésbé pontos megfogalmazás esetén is jelen vannak, de mégsem emelődnek ki annyira. Az ilyen irányú dogmafejlődés leginkább talán a mariológiára jellemző. A Názáreti Jézus istenségének az állítását rögtön követte Mária istenanyai méltóságának az ünneplése az efezus-i zsinaton.

Befejezésül említjük a  dogmafejlődés talán legnyilvánvalóbb útját: a dogmák logikai következményei is megfogalmazhatók dogmaként, hiszen a helyes logikai következtetés igaz feltételekből igaz konklúziókhoz vezet.