Január 11.

A Magyar Kurír katolikus hírportálon jelent meg egy „véleményírás”  „Miképpen mi is kimegyünk az irgalomra szorulókhoz” címmel. Az írás tulajdonképpen a kegyelemtan fontos kérdéseit érinti, de nem megy ezeknek a kérdéseknek a mélyére, a „felületen mozog” és talán ebből következően néhol egyoldalú.

Tulajdonképpen a kegyelem és az ezzel való együttműködés kérdéséről van szó. Isten irgalmassága ugyanis a bűnössel szemben a neki adott kegyelem által nyilvánul meg. Isten irgalmassága olyan isteni tulajdonság, amely jelentését csak a teremtett világ vonatkozásában nyeri el. Az irgalmasság Isten üdvözítő tettei által nyilvánul meg, mindenekelőtt az Istentől, az üdvösségétől elszakadt ember sorsának megfordulását eredményezi. Jézus Krisztus megváltása által ismét Isten fiai, az üdvösség várományosai lettünk. Önmagunktól, saját tetteink erejéből ezt képtelenek lennénk elérni, de saját, szabad akaratból fakadó tetteink mégsem hiányozhatnak az irgalmasság kapuján való áthaladásnál, Isten és az üdvösség felé vezető úton. Ezek a tettek önmagukban elégtelenek az úton való haladáshoz, de mégis szükségesek. Ezek a tettek Isten kegyelméből jönnek, válnak olyan tettekké, amelyek az üdvösséghez vezetnek. Különösen fontosak ebből a szempontból az útra való rálépés és az útra való visszatérés tettei: a megtérés és a bűnbánat. Isten irgalma először ezeken keresztül mutatkozik meg életünkben, ezek indítanak el (ismét) a feléje vezető úton. Mi érdemtelenek vagyunk ezekre a kegyelmekre, ezek Isten irgalmas szeretetének az ajándékai. Az irgalom szimbolikus, templomba vezető kapuján való áthaladás az Isten felé vezető úton való elindulást jeleníti meg. A lelki kaput Isten irgalmas szeretetének az ajándékai, a megtérés és a bűnbánat kegyelmei nyitják meg. Isten a megtérés és a bűnbánat kegyelmében felénk jön, megszólít minket, pedig még messze vagyunk az úttól, az útra vezető kaputól. Ez a kegyelem azonban vissza is utasítható és ilyenkor Isten hiába jön elénk, hiába nyitja meg számunkra a kaput, nem akarunk feléje közeledni, a kapun átlépni. Ez azonban nem Isten sikertelenségére utal, Isten megengedi kegyelmének visszautasítását, Ő nem erőszakos, Ő gyengéden szólít. Ez a visszautasítás, amennyiben a halálig tart, az ember totális sikertelensége, kárhozata.

A kárhozatnak Isten semmiképpen nem oka. A kárhozatot Isten csak megengedi, ennek csak egyetlen oka van: maga az ember, aki élete végéig visszautasítja Isten irgalmát. Isten irgalma a visszautasítások ellenére sem szűnik meg, Isten ezt ismét és ismét fölajánlja. Ez az ismételt fölajánlás csak akkor szűnik meg, amikor a földi élet véget ér. Tehát az Isten irgalmára való hivatkozás nem teljes, ha ettől valahogyan el vannak távolítva, háttérbe vannak szorítva éppen az irgalom hatásai, a megtérés és a bűnbánat. Az ilyen kapu nem Isten irgalmának kapuja, ez valahova másfelé vezet.

Január 9.

A Magyar Kurír katolikus hírportálon jelent meg egy írás  „Jézus egy megtérő?” címmel. Elolvasva az írást, az a benyomásom, hogy a kérdés teljesen nem válaszolódott meg. „Miért is ne? – kérdezi az írás. A cikk arról beszél, hogy Jézus „azonosult azokkal az emberekkel, akik a vízzel való lemosás után bűnbánattal és megtéréssel akartak kilépni a folyóból”. Az utolsó mondatok így szólnak:

Nemde tekinthető-e inkább ez a gesztus a hús-vér emberré való megtestesülés (incarnatio) és a teljes önkiüresítés (kenószisz) állomásának? Ebből a szempontból a megkeresztelkedés egyenes folytatása lesz a pusztai megkísértés története.

A fenti mondatot illetően meg szeretném jegyezni, hogy az inkarnációnak a szó szoros értelmében nincsenek állomásai. Ez teljes egészében megtörtént akkor, amikor Mária beleegyezően elfogadta az angyali üzenetet. Ekkor történt meg a lényegi kiüresedés, a lényegi kenószisz is: az Örök Ige felveszi személyébe a véges emberi természetet. Ez a természet pedig az elesett ember szenvedékeny és halál felé haladó természete. Ez a kiüresedés, kenószisz azonban még újabb tartalommal bővül. Aki a megtestesülés következtében emberként a mindenség Királya, a teremtés elsőszülötte, a Messiás, a zsidók királya, Dávid trónjának örököse, ártatlanul halálra ítélve, a bűnösök között, a város szélén hal meg értünk a kereszten.

Jézus esetében azonban nem lehet megtérésről beszélni, mert megtérni a bűnből lehet. Jézus „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4, 15). Ezért bizony félreérthető Jézusnak a bűnből megtérőkkel való azonosulásáról beszélni. Amiről lehet beszélni, az a bűnösök iránti irgalmas szeretete. Jézus Atyától való küldetésének ez a gyökere, és ezért emberi élete köztünk a megváltó kereszthalálban teljesedett be. Ezért Isten irgalmasságának legnagyobb tette Jézus emberi életén, szenvedésén és halálán keresztül valósult meg. „Krisztus Vére, az irgalmasság folyama”, mondja Krisztus Vérének Litániája.

Január 5.

Lex orandi lex credendi. A sokszor idézett mondás szoros összefüggést állít az Egyház hivatalos imája, istentisztelete és a hittitkok között. Közismert, és sokan panaszkodtak már amiatt, hogy a katolikus (keresztény) emberek hittani ismeretei néha hiányosak. Az okok elemzésébe most ne menjünk bele, csak a liturgia jelentőségére szeretnék rámutatni ebből a szempontból. A katolikusok az Egyházzal leggyakrabban a liturgiában találkoznak. Ez mindig így volt, a hit titkai először a liturgiában tárulnak fel. A liturgia céljára emelt épületek, a templomok, a liturgikus szövegek, a szertartások mozdulatai, a homiliák a hit titkait tárják fel a jelenlévők számára. A liturgiának nem célja rendszeres hittani ismeretek nyújtása, de a liturgia a hit titkainak, üdvösségünk történetének az ünneplése, ezeknek megjelenítése, az ezekben való elmerülés. Talán, mert a hit ismeretének átadása a liturgiában nem kifejezetten kitűzött cél, de a hit misztériumai alkotják azt a közeget, amelyben a liturgia történik, az ismeretek átadásának ez lehet a leghatékonyabb módja. Persze valamilyen bevezető és kísérő katekézisre azért szükség lehet és bizonyos szinten már a rendszerezett ismeretek sem nélkülözhetőek. Jeruzsálemi Szent Cirill liturgiával (beavató szentségek: keresztség, bérmálás, Eucharisztia) foglalkozó, misztagógikus katekézisei liturgiatörténeti forrásokká is váltak.

A dogmatikus tartalom szempontjából a keleti liturgia szövegeit, szertartásait szokták méltán kiemelni. A nyugati liturgia szövegei is telve vannak dogmatikai tartalommal. Most példaként csak az újévi liturgia (a régi liturgiában karácsony nyolcada, Jézus körülmetélésének ünnepe) egyik (régi) antifónáját említem:

Csodálatos misztérium nyilvánítattik ki ma: megújúl a természet, Isten ember lett: ami volt, megmaradt, ami nem volt, azt keveredés és megosztás nélkül felvette. [Mirabile mysterium declaratur hodie: innovantur naturae, Deus homo factus est: id quod fuit, permansit, et quod non erat, assumpsit; non commixtionem passus, neque divisionen.]

A kalcedóni zsinat dogmájának tömör megfogalmazása egy antifónában. Az Örök Ige, a második isteni személy, Istennek megmaradva, istenségének sérelme nélkül, a természetek keveredése és megosztása nélkül felvette annak a konkrét embernek a természetét, amely a megtestesülés előtt nem létezett.