A jezsuita blog egyik bejegyzése a retorzív érveléssel is foglalkozik. Ezt az érvelési módot Arisztotelész is használta, amikor az ellentmondás elvének érvényessége mellett érvelt. Aquinói Szent Tamás is foglalkozik ezzel Arisztotelész-kommentárjában ¹. A Joseph Marechal, Karl Rahner, Weissmahr Béla és más jezsuita filozófusok által képviselt, kezdetben transzcendentális tomizmusnak ² nevezett filozófiai irányzat egyik fő érvelési módszere a retorzív érvelés.

Egy állítás igazsága melletti érvelés elsődlegesen azt jelenti, hogy már elfogadott állításokból a logika szabályai szerinti következtetéssel eljutunk az igazolandó állításhoz. Van azonban az érvelésnek egy másik módja is. Ezt az érvelési módot reductio ad absurdum-nak nevezik. Itt nem ismert tételekből kiinduló levezetésről van szó (ezt talán túl hosszú lenne vagy még nem ismerjük a levezetés menetét), hanem arról, hogy az igazolandó állításról feltesszük, hogy téves, azaz, hogy az ezzel ellenkező állítás igaz. Ebből kiindulva megmutatjuk, hogy így lehetetlenséghez jutunk, tehát az igazolandó állításnak igaznak kell lennie. A retorzív érvelés is hasonló ehhez, de eljárása ettől mégis különbözik. Ebben elsősorban nem azt mutatjuk meg, hogy ellenfelünk velünk ellentétes állításának tartalma vezet logikai ellentmondáshoz, hanem azt, hogy az ilyen állítás elgondolásának, megfogalmazásának, kimondásának tette ellentmondásban van az elgondolt, megfogalmazott, kimondott állítás tartalmával, tehát, aki ezt a tartalmat állítja, következetlenül jár el. Ha az antialkoholisták egyesületének díszvacsoráján az elnök kezében egy pohár pezsgővel mondja el beszédét, akkor következetlenségről van szó. Ez a következetlenség azonban nem jelenti a beszéd tartalmának feltétlen helytelenségét, legfeljebb azt, hogy itt azért mégsem következetes antialkoholizmusról van szó. A beszéd tartalma és ennek a pezsgős vacsora keretében való elmondása ugyanis nincsenek annyira szoros kapcsolatban, hogy ez utóbbi ténye cáfolná a beszéd tartalmát. Ha valaki azonban bemondja a mikrofonba, hogy ő néma, akkor már állításának a tartalmát cáfolja az a tény, hogy ő ezt az állítást megfogalmazó mondatot kimondta.

A már említett bejegyzés retorzív érvelése (a kiemelés tőlem):

Godoljunk csak bele: ha valaki az igazság igényével kijelenti (tehát nem csak nyelvtani példamondatként alkalmazza, vagy idézi), hogy „nincsenek történelemfeletti, nyelvtől és kultúrától függetlenül igaz állítások”, akkor legalábbis ezen állítását „történelemfelettinek” kell tartania (legalábbis abban az értelemben, hogy igazságértékét nem teheti függővé valamely esetleges történelmi, nyelvi, kulturális körülménytől. Ellenkező esetben ugyanis (tehát ezen legalább hallgatólagosan elfogadott előfeltételezés híján) saját kijelentését (annak igazságigényét) kellene semmissé nyilvánítania! Aki ugyanis komolyan gondolja a metafizika tagadására irányuló tulajdon állítását, mindjárt azt is hozzá kellene tennie: „igaz ugyan, hogy nincsenek történelemfeletti igazságok, ám legalábbis ez az egy – tudnillik amelyben ezt leszögezem – kivételt képez, hiszen ezt mégiscsak történelmi kortól független, vagyis történelemfeletti értelemben igaznak tartandó.”

Világosan látszik, hogy a némaság bejelentése és az idézetben szereplő állítás („nincsenek történelemfeletti, nyelvtől és kultúrától függetlenül igaz állítások”) esetében már nem egyszerűen csak arról van szó, hogy „valaki bort iszik és vizet prédikál”. Az ilyen állításoknak az elgondolása, megfogalmazása, kimondása ellentétes magának az állításnak a tartalmával. Tehát itt már szorosabb kapcsolat van a kimondott állítás tartalma és az állítás kimondásának cselekedete (aktusa) között. (Megjegyezzük azonban azt is, hogy egy állítás a fenti értelemben vett történelemfölöttisége nem jelenti feltétlenül azt is, hogy itt metafizikai állításról van szó. A „2+2=4” állítást nem tekintjük metafizikainak, mégsem gondoljuk, hogy ez függ a történelmi kortól. Tulajdonképpen ez az állítás már cáfolat is, de tekintsünk el most az aritmetikai állításoktól.)

A fenti idézet állítását („nincsenek történelemfeletti, nyelvtől és kultúrától függetlenül igaz állítások”) a rövidség kedvéért nevezzük el P-nek. Fontos kérdés, hogy maga P történelemfölötti-e, független-e a nyelvtől, kultúrától? Ha igen, akkor P nem lehet igaz, azaz P téves. Az állítás tartalmaz egy olyan rejtett önreferenciát, amely miatt abból, hogy az állítás igaz, az következik, hogy téves, ez pedig nyilvánvalóan ellentmondás. Ha viszont P-t tévesnek tételezzük föl, akkor már nem jutunk ilyen ellentmondáshoz. Ha P téves, akkor van legalább egy olyan történelemfölötti állítás, ami igaz, de ennek nem kell feltétlenül P-nek lennie. Tehát arra az eredményre jutottunk, hogy az idézetben lévő és ehhez hasonló állításoknak szükségszerűen téveseknek kell lenniük, mert ha ezek igazak, akkor ellentmondáshoz vezetnek. Persze, amint az idézet is utal erre, könnyen ki lehet bújni ez alól az ellentmondás alól, mert ez a következő megfogalmazás esetén már nem áll fenn: nincsenek történelemfeletti, nyelvtől és kultúrától függetlenül igaz állítások, kivéve magát ezt az állítást. Az idézett, önreferenciát tartalmazó állítás egyébként hasonlít ahhoz a jól ismert problémához, amikor a krétai Epimenidész azt mondja, hogy minden krétai hazudik. Itt is, ha azt tételezzük föl, hogy Epimenidész igazat mond, abból következik, hogy Epimenidész hazudik. Ha viszont azt tételezzük föl, hogy Epimenidész hazudott, akkor ebből következik, hogy van legalább egy krétai, aki legalább egyszer igazat mondott. De ez nem akkor történt, amikor Epimenidész kimondta fenti állítását.

Tehát arra megállapításra jutottunk, hogy egyes retorzióval cáfolható állítások esetén valójában még arra sincs szükség, hogy a retorzióval kimutassunk valamilyen következetlenséget az állító állítást kimondó tettében, mert egy olyan logikai szempontból problematikus, rejtett önreferencia van az állításban, amely ellentmondáshoz vezet, ha az állítást igaznak tételezzük föl. Viszont ettől az önreferenciától könnyű megszabadulni, amennyiben az állításban megadott terjedelemből (azaz, amire vonatkozik az állítás) kifejezetten kizárjuk magát az állítást. Ezt a magatartást azonban joggal lehet következetlennek mondani. Megkérdezhetjük: milyen alapon történik ez a kizárás?

Aquinói Szent Tamás is használja a  retorzív érvelést. Szent Tamás azt állítja, hogy Isten létezése számunkra nem magától értetődik, ez igazolásra szorul. Egy ezzel szembeni ellenvetést, használva a retorzív érvelést, így fogalmaz meg (ST I q. 2 a.1 obi. 3):

…az igazság létezése magától értetődik, mert aki ezt tagadja, megengedi az igazság létezését, mert ha az igazság nem létezik, akkor igaz az, hogy az igazság nem létezik.  Ha azonban valami igaz, akkor szükséges, hogy az igazság is létezzen. Isten azonban maga az Igazság, János evangéliumának 14. fejezete szerint: „én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Így tehát Isten létezése magától értetődik.

Az ellenvetésre Szent Tamás rövid válasza: „magától értetődik, hogy az igazság általában létezik, de az, hogy az Első Igazság létezik, számunkra nem magától érthető”. Tulajdonképpen ez a válasz eligazít abban is, hogy a retorzív érvelés mire képes és mire nem. A retorzív érvelést általában azzal szemben használják, aki az embernek valamilyen lehetőségét, képességét, készségét tagadja. A tagadás tette azonban éppen a tagadott lehetőség, képesség megvalósulása. A régi mondás szerint „ex esse ad posse valet illatio”, azaz a tényleges létezésből, a megvalósulásból joggal lehet következtetni ennek lehetőségére is. Amikor valamit megismerünk, valamit állítunk, akkor azt is megismerjük, hogy ezt a valamit most megismerjük, ezt a valamit most állítjuk. Ha tehát azt állítjuk, hogy „2+2=4”, akkor azt is tudjuk, hogy most történelemfölötti állítást teszünk. Ebből viszont következik, hogy ilyen állításokra képesek is vagyunk. Ezért kézenfekvő, hogy amikor valaki elfeledve a tapasztalatot, nem véve tudomást a tapasztalatról, valamilyen lehetőség, képesség, készség létét cáfolja, akkor a retorzív érvelésben mutassunk rá arra, hogy még cáfolni is csak úgy tud, hogy közben megvalósítja a cáfolni kívánt lehetőséget, képességet, készséget.

A retorzív érvelés tehát támaszkodik az „ex esse ad posse vallet illatio” elvre. Ennek az elvnek a megfordítása azonban már nem érvényes, „ex posse ad esse non valet illatio”, azaz egy általános lehetőségből még nem következtethetünk ennek minden konkrét megvalósulására. A retorziv érvelés csak egy konkrét megvalósulásra hívja fel a figyelmet, de ebből nem következtethetünk más konkrét megvalósulásokra is, hanem csak a lehetőség, képesség, készség létére (meg a retorzió által előtérbe állított megvalósulására). Például abból, hogy általában van igazság, még nem következik, hogy az Első Igazság is van. A retorzív érvelés tehát akkor használható, amikor valaki megfeledkezve a tapasztalatról, az embernek valamilyen lehetőségét, képességét, készségét tagadja. Ilyen készség például az úgynevezett első elvek készsége, a habitus primorum principiorum. Az egyik ilyen első elv az ellentmondás elve. Arra azonban már nem alkalmas a retorzív érvelés, hogy például a képesség olyan konkrét megvalósulásait is, mint a metafizikai ismeretek tartalma, igazolja. Ezekben ugyanis már nem az ember képességéről, készségeiről van szó, hanem a létezés legáltalánosabb tulajdonságairól (mint például az egység és a sokaság a létezésben).