A liturgia nagyböjti szentírási olvasmányai között fontos helyet foglalnak el Jézus 40 napos böjtjéről és megkísértéséről szóló beszámolók (Mt 4, 1-11; Mk 1, 12-13; Lk 4, 1-13). A kísértés szó valamilyen, egyelőre bizonytalan kimenetelű döntés, választás befolyásolására vonatkozik. Maga a „kísérlet” szó utal valamilyen bizonytalanságra: el kell végeznünk valamilyen kísérletet, annak érdekében, hogy valamiről megbizonyosodjunk. A biztos tudás esetében értelmetlen és fölösleges a kísérlet. A kísértés esetében emberi döntésről van szó, ez a döntés pedig lehet valamilyen rossz melletti döntés is. A kísértés a döntőt a rossz irányába próbálja befolyásolni. Ha a döntés abszolút biztos, akkor nincs értelme a kísértésnek. Persze, az emberi döntések kimenetelével kapcsolatban soha sem lehetünk annyira biztosak, mint amennyire biztosak vagyunk abban, hogy az elejtett kő leesik. Az ember döntései ugyanis szabad döntések. Emberismeretünk következtében persze bizonyos esetekben meglehetősen nagy biztonsággal meg tudjuk jósolni azt, hogy mi lesz egy döntés kimenetele, mégsem érezhetjük ezekkel kapcsolatban azt a biztonságot, amelyet például egy fizikai törvény teljesülésével kapcsolatban érezhetünk.
A harmadik kontantinápolyi zsinat szerint Jézus emberi akarata soha sincs ellentétben az isteni akarattal. Ebből következik, hogy Jézus nem követhetett el bűn, nem dönthetett a rossz mellett. Jézus bűnre való képtelensége elvi képtelenség, tehát nemcsak arról van szó, hogy tényként megállapítjuk azt, hogy Jézus életében nem követett el bűnt. Felmerül a kérdés, hogy ez nem zárja-e ki annak a lehetőségét, hogy Jézus valóságos kísértést szenvedjen. Talán a Sátán nem tudva Jézus ezen tulajdonságáról, kísértőként lépett föl, a kísértés azonban nem volt valódi. A Zsidókhoz írt levél azonban ezt írja (4, 15): „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt”. A Szentírás tehát arról beszél, hogy Jézus kísértései valódi kísértések voltak. Felmerül a kérdés, hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy Jézus elvileg nem követhetett el bűnt és akarata soha sem térhetett el az isteni akarattól. Nem sérül-e Jézusban emiatt a szabad választásra, döntésre való képesség. Ha ez így lenne, akkor Jézus embersége már nem lenne teljes emberség, hiszen az emberséghez hozzátartozik a szabad választásokra, döntésekre való képesség.
A felvetett probléma gyökere tulajdonképpen a krisztológia egyik alapproblémája. A személyi egység hittétele szerint „a Fiú isteni személye az isteni és emberi természetet mint sajátját birtokolja, s azokon keresztül kifejezi magát mint valóságos Isten és valóságos ember”. Jézus Krisztus személye tehát két egymástól végtelen távolságra lévő világot fog össze, köt szoros egységbe. A Fiú, mint isteni személy nem különbözik az isteni természettől, a Fiú csak az Atyától és a Szentlélektől különbözik. Ez a személy ugyanakkor mindazzal rendelkezik, amellyel a véges emberi természet rendelkezhet. Jézus Krisztusban istenség és emberség összekeveredés nélkül van jelen, mégis istensége áthatja emberségét, anélkül, hogy embersége megszűnne emberség lenni. Amikor a krisztológia Jézus Krisztus emberi ismeretével, emberi akaratával foglalkozik, ezt a misztériumot próbálja megérteni, természetesen a teljes megértés reménye nélkül. Egy ember fogantatásakor Isten a halandó test formájaként halhatlan lelket teremt, és így jön létre az a személy, aki ezelőtt nem létezett. Jézus fogantatásakor nem ez történik, az ekkor teremtett, a testet megformáló emberi lélek nem egy új személy lelke lesz, hanem fölvevődik a Fiú személyébe, a keletkezett emberség a Fiú által felvett emberség lesz. Tehát a megtestesüléssel úgy kezdődik el egy ember élete, hogy ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy egy új személy élete is elkezdődik.
A Fiú személye az általa felvett emberséget olyan mértékben szentté teszi, amilyen mértékben a fölemelt emberi természet képes a szentség befogadására. A Fiú személye ugyanis nem különbözik az isteni természettől, a szentháromsági személyek csak egymástól különböznek. Jézus Krisztus mint ember tehát rendelkezik mindazzal a tökéletességgel, amellyel a Fiú személyébe felemelt emberi természet létezhet és hiányzik belőle mindaz, ami az emberi természet áteredő bűn általi megromlásának a következménye. Így hiányzik belőle az, amit a teológiai hagyomány az „értelem elhomályosodása” és az „akarat rossz felé hajlása” kifejezésekkel illet. Az ember Jézusban megvan Istennek az a színről-színre látása, amely az üdvözültek halál utáni állapotának a tulajdonsága.
Ami felé az emberiség törekszik, azt Jézus már fogantatásától kezdve birtokolja: az Istennel való egység más teremtmények által soha el nem érhető módon van jelen benne a személyes egység következtében. A mennyei Jeruzsálem lakói, az üdvözültek esetében célba érkezett állapotuk a feltámadás után a feltámadt, halhatatlan test dicsőségében is megnyilvánul. Jézus földi életében azonban a célba érkezettségnek ez az állapota nem járt együtt a mennyei Jeruzsálem “polgárságával”, a feltámadt test dicsőségével. Jézus megtestesülése az emberiség áteredő bűn következményeitől sújtott történelmének keretei között történt. Ős-szüleink a bűnbeesés előtt „az eredeti szentség és épség” állapotában éltek. Megkapták azokat a megszentelő kegyelmet kísérő ajándékokat is, amelyeket az emberi természet önmagában nélkülöz. Ezek az ajándékok a szenvedéstől és a haláltól való mentesség ajándékai. Jézus az emberségét teljesen átjáró kegyelem ellenére sem rendelkezett az eredeti épségnek ezekkel az ajándékaival, nem volt mentes a szenvedéstől és a haláltól. Így vitte végbe a megváltás művét. Ez az a keret is, amelyben a keresztény életét éli. A keresztségben kapott kegyelem a megváltás következtében felülmúlja az ősszülők által kapott kegyelmet, de életünket a szenvedés és a halál kíséri.
Jézust tehát egyszerre jellemzi a legteljesebb egység az Atyával és büntelen létére a bűnös világban való létezés, a szenvedésnek, halálnak való alávetettség. A teológiai hagyomány ezt az állapotot a „viator et comprehensor” (úton lévő zarándok és célba érkezett birtokos) kifejezéssel írja le. Ez az állapot okozza azt a csak Jézusra jellemző feszültséget, amely gyötrelmek és szenvedések forrása. A világ teremtője „a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 11). „Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1, 32-33), de a szent városon, királyi városán kívül, a Golgota hegyén feszítik keresztre.
Jézus bűn elkövetésére való képtelensége, az Atya akaratához való töretlen ragaszkodása és ezzel együtt a teljes emberi szabadsága a viator et comprehensor állapot következménye. A Fiú Atyával való lényegi egysége teljesen kizárja a bűn lehetőségét. Az emberi értelem az életet, az élet fönntartását minden különösebb fontolgatás nélkül jónak tartja. Ezzel együtt a halál, a szenvedés minden különösebb megfontolás nélkül rossznak, elkerülendőnek mutatkozik. Az akaratot mégsem tudják ezek a vonzások és taszítások úgy determinálni, hogy az ember ne tudna tudatos döntéssel ezek ellen tenni. Az egyetlen, amivel szemben az akarat nem tud mást választani, az ember általános vágya a boldogság iránt. Még a legkétségbeesettebb döntés, az öngyilkosság mögött is a boldogság iránti vágy van. Az öngyilkosság azonban negatív példa arra, hogy lehetséges az élet, az élet fönntartásának jóságával szemben döntést hozni. Ilyen, de pozitív irányba mutató döntést hoz a vértanú is, amikor az élet megmaradásában lévő jót szembeállítva a hittagadásban lévő rosszal, ez ellen dönt. Az élet megtartásának igenlése, a szenvedés, a halál elutasítása lehet bizonyos szempontból jó, de egy más szempontból rossz is. Az ember szabadságának az a gyökere, hogy a csak részlegesen, csak bizonyos szempontból való jó nem képes olyan ellenállhatatlanul vonzani az akaratot, ahogyan a mágnes vonzza a vasat. Hasonlóan, a szenvedéstől, a haláltól való menekülés önkéntelensége sem abszolút olyan értelemben, hogy ez az akaratot szükségképpen meghatározná. Ennek a teljes meghatározottságnak a hiánya a szabadság. Ez a szabadság csak akkor szűnne meg, ha az ember ezeket a dolgokat nemcsak részlegesen, bizonyos szempontból látná jónak vagy rossznak, hanem abszolút értelemben, teljesen. Ebben az esetben ugyanis az akarat már teljesen meg lenne kötve. Jézus valóságos ember, ezért a fentiek rá is érvényesek. Világosan látta a halál és a szenvedés borzalmait, nem voltak ezek rejtve előle. Erről tanúskodnak az evangéliumok, amikor leírják Jézus gyötrődését a Getszemáni-kertben: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22, 42). Tehát Jézus döntéseket hozott, és ezek a döntések valódi döntések voltak, mert az Atyával való közvetlen kapcsolata sem szüntette meg, vette el a szenvedés és a halál rossz voltát. A szenvedés és a halál önmagában rossz, ez rossz volt Jézus számára is, de az Atya és irántunk való szeretete miatt Jézus mégis ezek mellett döntött, hogy elvégezze a megváltás művét. Az emberi egzisztencia megsemmisülésének, a halálnak a küszöbén Jézus teljes valóságában megtapasztalta a halál borzalmát, ezért kiáltott fel a 21. zsoltár szavaival: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”.
Annak lehetetlensége tehát, hogy Jézus bűnt kövessen el vagy hogy eltérjen az Atya akaratától, nem jelenti azt, hogy Jézus embersége nélkülözte volna az emberi természet egyik alapvető tulajdonságát, a szabad döntés lehetőségét. Ez csak úgy történhetett volna meg, ha a halálban, a szenvedésben lévő rossz megszűnt volna számára rossz lenni, ezekben csak a jót látta volna. Ezek borzalmát azonban teljes mélységében átérezve döntött Isten akarata és a megváltásunk mellett. Az ellenkező döntés nem azért volt számára lehetetlen, mert emberségéből hiányzott a szabad döntés képessége, hanem éppen ezen képesség gyakorlásával döntött az Atya akaratának elfogadása, a mi megváltásunk mellett. Jézus valóságos kísértéseket szenvedett és ezeket legyőzve követte az Atya akaratát. A kísértések azonban nem az áteredő bűn következtében megromlott emberi természet gyengeségéből fakadtak, ezek igazi súlyát leginkább az az ellentét adta meg, amely a megtestesült Ige szentsége, méltósága és földi sorsa között volt.