Az előző bejegyzésben már foglalkoztunk ezzel a kérdéssel és utaltunk arra, hogy a kérdés megválaszolása eltérő a tomista és a skotista teológiai iskolákban. Tartalmi szempontból nézve a két iskola válasza lényegében nem különbözik. A megtestesülés ajándékának gazdagsága mindkét iskola számára világos. Aquinói Szent Tamás, miután felsorolta a megtestesülésből származó előnyöket, megjegyzi, hogy „még sok más előny is származik a megtestesülésből, meghaladva az emberi értelem felfogóképességét” (ST III q. 1 a. 2, fordítás itt). Az iskolák között a vita ezen előnyök prioritásáról van. A skotisták szerint vannak olyan mozzanatok, amelyek a megváltástól függetlenül, önmagukban indokolják a megtestesülés megtörténtét a megváltás nélkül is, a tomisták a megtestesülés közvetlen okának a megváltást tekintik és szerintük enélkül a megtestesülés nem történt volna meg. Előző bejegyzésünkben már említettük a lehetséges világok fogalmát. A skotista állítás – úgy tűnik – az, hogy minden lehetséges világban, amelyben van természetfölötti rend, meg kell történnie a megtestesülésnek is ¹. A tomista álláspont árnyaltabb: a megváltás nélküli megtestesülés lehetőségét nem zárja ki. Amint előző bejegyzésünkben említettük, Szent Tamás kifejezetten beszél erről. A tomista álláspont csak az, hogy üdvrendünkben, ha nem történt volna meg Ádám bűne, akkor nem történt volna meg a megtestesülés sem. Persze ez az állítás is átvisz bennünket egy lehetséges világba, hiszen Ádám bűne a ténylegesen létező világban megtörtént. Ezért az állítást célszerűbb lenne úgy megfogalmazni, hogy a megtestesülés üdvrendünkben szoros egységet képez a megváltással, ezt az egységet még az isteni szándék szintjén sem célszerű megbontani. Francisco Suarez, aki talán a jezsuita rend legkiválóbb teológusa (és filozófusa) volt, két egymással koordinált, egyenrangú célról beszél. De talán inkább olyan egységről kellene beszélni, amelyben a megtestesülés megváltó megtestesülés, az örök Ige a halandó testet vette magára, itt a földön emberi élete megváltó halálával végződött. Így a megtestesült Ige, Jézus Krisztus győzelmet aratott a bűn fölött, dicsőségben feltámadt és elfoglalta helyét emberként is az Atya jobbján. A bejegyzésben ezt a megbonthatatlan egységet támogató szempontokról lesz szó, ezelőtt azonban Boldog Duns Scotus gondolatmenetét Mary Beth Ingham CSJ könyvének teremtésről, megtestesülésről és isteni szándékról szóló fejezete alapján ismertetjük.

Boldog Duns Scotus alapállítása az, hogy Isten kifelé irányuló tevékenységének, művének, azaz így a teremtésnek, az emberekkel való szövetségnek, az emberi szabad akaratnak a végső oka a megtestesülés. Szent Pál mondja (Kol 1, 17): „Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn”. Ugyancsak Szent Pál mondja (1Kor 15, 28): „Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben”.

Boldog Duns Scotus megállapítja, hogy ami a végső a végrehajtás rendjében (ordo executionis), az első a szándék rendjében (ordo intentionis). Így Jézus Krisztus emberi természete kezdettől fogva arra volt rendelve, hogy megdicsőüljön, hogy egyesüljön az Igével. Minthogy a megtestesülés ennyire központi helyet foglal el, ezért magának a megtestesülésnek függetlennek kell lennie az első ember bűnétől. Ezért a megtestesülésre vonatkozó isteni döntésnek logikailag meg kellett előznie azt a döntést, hogy ez válasz az ember bűnére. Mint említettük, az isteni szándék szerint minden isteni tett az Ige megtestesülése előtt és után, így maga a teremtés, az egész teremtett világ, a megtestesülésre, a megtestesült Igére, Jézus Krisztusra van vonatkoztatva.  Magát az emberi személyt is Krisztus képmásának (imago Christi) kell tekinteni, ezért az emberi élet célja is a személy krisztusivá válása, átistenülése. A megváltás nélkül is a megtestesült Igének kell közvetítenie az ember végső egységét Istennel. Természetesen a skotista álláspont sem tagadja a megváltást, de ezt mint célt másodlagosnak tekinti a megtestesülés mellett.

A skotista álláspont szerint szerint az ember (sőt az angyal) teremtésének szinte szükségszerű következménye a megtestesülés. Amint már említettük, átfogalmazva ezt az állítást a lehetséges világok fogalmának használatával, azt mondhatjuk, hogy nincs olyan lehetséges világ, amelyben van Isten színről-színre látására meghívott ember, de nincs megtestesülés. Így az ember teremtése, természetfölötti meghívása már szükségszerűen maga után vonná a megtestesülést, ez következne a teremtésből, így ez a teremtést föltételezve már nem Isten szabad döntése lenne. A skotista és az itt képviselt álláspont között nem az a különbség, hogy tagadnánk a megtestesülés különleges megfelelőségét. Ebben egyetértés van. Az eltérés Isten szabadságának a hangsúlyozása még a teremtésben és az üdvösség rendjében is. A megváltás sem szükségszerű, még kevésbé a megváltásnak az Ige megtestesülésében megvalósuló módja. Isten szabad döntése megváltásunk és az, hogy ez az Ige megtestesülése által történt.

Ezt a következőképpen igazoljuk: (1) Szent Pál kijelentései elsősorban szentháromságtani kijelentések, amelyek úgy vonatkoznak Krisztusra, mint a második isteni személyre, az Igére ;  (2) az isteni szándék föntiekben adott elemzését ki kell egészíteni az isteni szándék egységével, amely a jelen üdvrend egészére vonatkozik; (3) a megváltás nélküli megtestesülésben nem lenne annyira hatékonyan kinyilatkoztatva az Atya és a Fiú közti szentháromsági viszony, amely a megváltó megtestesülésben Krisztusnak mint embernek az Atya iránti, életét feláldozó engedelmességében „képeződik le”. Hasonló a helyzet Isten irgalmas szeretetével is: „O inaestimabilis dilectio caritatis: ut servum redimeres, Filium tradidisti!” (Exsultet).

(1) Az Ige, a Logosz az Atya kimondott szava. Az Atya ismerete az Igében fejeződik ki. Ez nem azt jelenti, hogy az Atyának külön megismerése van, Istenben a megismerő, a megismerés és a megismert ugyanaz, az isteni természet. De az isteni megismerés egységében is jelen vannak a személyek közti különbségek, vonatkozások, ezért van az, hogy az Atya a megismerésben az Ige személyében fejezi ki, mondja ki magát. Az isteni megismerés kiterjed magára Istenre, de ez magában foglalja teremthető világok lehetőségére vonatkozó ismeretet is, és a ténylegesen teremtett világ ismeretét is. Ezért a teremtés ismerete is az Igében, mint személyben fejeződik ki, benne foglalódik össze. A teremtett világra vonatkozó megismerés azonban egyben maga a teremtés is, ez által van a világ teremtve és fönntartva. Tehát ezért mondja Szent Pál, hogy a Fiú előbb van mindeneknél és benne áll fönn minden. Ez a kijelentés azonban a megtestesülés nélkül is igaz, hiszen ez a Szentháromságra vonatkozik.  Szent Pál természetesen Jézus Krisztusról, a megtestesült Igéről beszél, de az Ige teremtésben betöltött szerepe a megtestesülés nélkül is fönnáll. A szentháromsági személyek nélkül nincs teremtés, de ezeket a személyeket nem a teremtés vagy a megtestesülés, nem Isten kifelé irányuló tevékenységei alkotják. Viszont Isten kifelé irányuló tevékenységeinek az alapjai a szentháromsági vonatkozások. Ezek a vonatkozások nem bontják meg a tevékenységek egységét, de ott vannak a tevékenységekben.

(2) Isten döntése a megváltó megtestesülés. Ez a döntés nem esetleges abban az értelemben, hogy ezt Isten attól tette függővé, hogy Ádám vétkezik-e. A dolog éppen fordítva van: Isten azért engedte meg Ádám vétkét, amelyet előre látott, mert ezt Fiának megtestesülése és megváltása által akarta orvosolni. Ebben az értelemben igaz az Exsultet kijelentése: „O felix culpa, quae talem ac tantum meruit habere Redemptorem!”

(3) A szentháromsági személyeknek nincs személyenként külön természetük. Ők csak abban különböznek egymástól, hogy az Atya szüli a Fiút, a Fiú születik az Atyától, az Atya és a Fiú közösen lehelik a Szentlelket és a Szentlélek így származik az Atyától és a Fiútól. Így a személyeknek nincs önálló gondolatuk, önálló szeretetük, önálló kifelé irányuló cselekedetük. A személyek közti vonatkozások, a személyek az isteni lényegben, az isteni gondolatban, szeretetben, külső cselekedetekben állnak fenn, anélkül, hogy ezek egységét megbontanák, hiszen minden személy Isten, az istenségtől ezek nem különböznek, a különbség a személyek egymás közti vonatkozásaiban van. (Megjegyezzük, hogy skotista álláspont szerint a személyek és az isteni természet között úgynevezett formális különbség, distinctio formalis van.) A személyek közti tökéletes közösség tehát öröktől fogva megvan a Szentháromságban.

A Szentháromságban található személyesség tökéletességét a teremtett személy soha sem érheti el, ez csak véges módon részesedik ebben. A teremtett személynek saját, egyedi természete van, amelyből gondolata, szeretete fakad. A teremtett személy Istennek való önátadásában is megmarad az Istentől való különbsége.

Az Ige megváltó megtestesülésében az Ige Atyának való tökéletes önátadása „képződik le” Jézus Krisztus emberségében. Ebből adódik az ember Jézus Krisztus Atyának való alárendeltsége, az Atya iránti engedelmes szeretete, az Atyától kapott küldetéshez, a megváltáshoz való, végsőkig menő ragaszkodása. Ennek kifejeződése az emberi élet elpusztulásának, a kereszthalálnak elfogadása, vállalása és elszenvedése. Az Atya válasza erre Jézus Krisztusnak mint embernek minden teremtett emberi mértéket meghaladó megdicsőítése. A megtestesüléskor Jézus Krisztus a szenvedésnek, halálnak kitett testet vette fel, értünk meghalt és föltámadt dicsőségben. Így ír erről körülbelül húsz évvel Jézus Krisztus halála és föltámadása után a filippiekhez írt levél (Fil 2, 5-11):

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,
aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.
Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta őt,
és olyan nevet adott neki,
amely minden más név fölött van,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
az égben, a földön és az alvilágban,
és minden nyelv vallja,, hogy »Jézus Krisztus az Úr!«
az Atyaisten dicsőségére.