A címben szereplő kifejezés mintáját Karl Josef Wallner cisztercita teológus könyvéből 1 vettem. A szerző azt vizsgálja, hogy létezik-e “specificum christianum”, azaz egy olyan szempont, amely határozottan megkülönbözteti a kereszténységet a világ többi vallásától.
Ez a bejegyzés a “specificum catholicum”-mal foglalkozik, tehát azzal, hogy milyen szempontok alapján lehetne a katolikum helyét kijelőlni a keresztény felekezetek között. Melyek azok a jegyek, amelyek határozottan megkülönböztetik a Katolikus Egyházat. Leo Scheffczyk biboros azt az útat követte, amely nem a kereszténységből, hanem magából a katolikumból indul ki. Ahogyan könyvének 2 szerkesztője írja, Scheffczyk a “katolikum konkrét valóságából indul ki, és ezen keresztül fejti ki a kereszténység lényegét”. (Könyvével később szeretnénk foglalkozni.)
Az alábbiakban kiemeltünk egy szempontot, és ez alapján próbálunk a címben felvetett kérdésre válaszolni. Természetesen egy ilyen szűkítés következtében a lehetséges válaszok gazdagsága szegényedik, de a blogbejegyzés szerényebb “műfaja” ezt meg is kívánhatja. A továbbiakban azt nézzük meg, hogy a keresztények hogyan értelmezik Jézus igéretét: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). A Katolikus Egyház a csak spirituális értelem mellett hangsúlyozza ennek a jelenlétnek „objektív” mozzanatait. Ez nem a spirituális értelmezéssel szemben történik, hanem éppen ellenkezőleg, ennek ad alapot. Hiszen Jézus mennybemenete és a Szentlélek eljövetele nem változtatta meg az emberi természet lényegét: a teremtésben adott emberi természet emelődik fel a természetfölötti szintjére. Az ember pedig természete szerint az anyagi világban és a társadalomban él, tehát Jézus jelenlétének ezeken keresztül is meg kell mutatkoznia. Ez a szempont kijelöl a keresztények közül egy csoportot, amelyhez a Katolikus Egyház és a keleti egyházak tartoznak. Erre a csoportra jellemző az erős liturgikus élet és az apostoli folytonosságra épülő hierarchia. Ezek az egyházak liturgiájukat az Örök Főpap mennyei szolgálatára vonatkoztatják, a láthatóan megnyilvánuló szentségek a kegyelem okozói, növelői. Az Eucharisztiában Jézus jelenléte a tér és idő adott tartományában, konkrét formában valósul meg. A hierarchia pedig képviseli a Jézus tanítványaitól napjainkig tartó folytonosságot.
A kérdés az, hogy hol helyezkedik el a katolikus Egyház ezen csoporton belül. Van-e valami, ami kiemeli őt a csoportból? Két dolgot említenék. Az első Péter utódának a hivatala, a pápaság. Itt arról van szó, hogy Jézus Péternek adott ígérete vonatkozik Péter utódaira, a római püspökökre. A péteri hivatal dogmatikai tartalmát az 1.Vatikáni Zsinat fogalmazta meg, amikor kijelentette a pápa bizonyos esetekben való tévedhetetlenségét és közvetlen joghatóságát az egész Egyház fölött.
A másik dolog, amit említenék, a hagyomány dinamikája, élő volta. A katolikusok szerint a hagyomány nem merev hagyomány. Szerintem a hagyomány dinamikájának feltétele a pápaság, a péteri hivatal. Ez a biztosítéka annak, hogy a hagyomány élő és dinamikus volta nem vezet a hagyomány feloldódásához, felszámolásához. Azt hiszem, az élő hagyomány fogalmának pontosabb kidolgozásával még adós a teológia, nem találták még meg azokat a fogalmakat, amelyek segítségével ez a misztérium (mert ez is misztérium) jobban megközelíthető. Az élő hagyomány működésére jó példa a nyugati szerzetesség története. A monasztikus hagyomány mellett a kolduló rendek (ferencesek, domonkosok), az ellenreformáció szerzetesrendjei (jezsuiták, piaristák stb.) az újabb alapításokkal együtt valósítják meg a nyugati szerzetesi eszményt. De a hagyomány élő voltára utal az is, hogy az Egyház a hitletétemény tartalmát a történelem folyamán (legutóbb a huszadik században) dogmákban fogalmazza meg. A dinamikus, élő hagyomány kibontakozásának a legnagyobb ellensége az a „forradalmi” magatartás, amellyel a 2.Vatikáni Zsinat után találkozhattunk, például a liturgia és a teológia területén. Az élet feltételezi a folytonosságot. A forradalom ellentétes az élő hagyománnyal, mert először rombol és a romokon akar építkezni. Így az előnyből látszólag hátrány lett. Irigykedve nézzük a keleti egyházak megőrzött liturgikus gazdagságát. Erőfeszítéseket kell tenni, hogy a nyugati liturgia gazdagsága ismét megmutatkozzon. Valójában azonban az élő hagyomány a Katolikus Egyház olyan vonása, amely biztosítja, hogy az Egyház az „üdvösség szentsége” legyen a világ számára az idők végezetéig.
“Valójában azonban az élő hagyomány a Katolikus Egyház olyan vonása, amely biztosítja, hogy az Egyház az „üdvösség szentsége” legyen a világ számára az idők végezetéig.”
Kedves Matthaios!
Nagyon érdekes ez az irányvétel, amerre elindult a blog. Azon töprengtem el, hogy az “élő hagyomány” valóban központi fogalmát talán éppen az eucharisztia katolikus felfogásából lehet a legpontosabban megérteni.
Az eucharisztia nem az apostolok által konszekrált kenyér és bor őrzése és szétosztása, hanem az “apostoli folytonosság” jegyében konszekrált mai kenyerünk és borunk. Hasonlóan a katolikus értelemben vett hagyomány sem egyszerűen a “spirituális inertia” elve (Scheffczyk írja valahol), bár fontos, hogy a hagyomány tanúi átörökítendő állandóságot is képviselnek.
Ugyanakkor az eucharisztia nem engedi szembeállítani a mai generáció hittudatát a korábbi generációk hitével, mert az egyház diakron egységét is markánsan képviseli. Hasonlóan idegen a forradalmi türelmetlenség az “élő hagyomány” fejlődésétől is. A hagyomány elevenségének a tényezőiről így ír a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (8. cikkely):
“Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[12] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.”
Ez a sajátosan katolikus felfogás egyszerre köti az egyházi hagyomány hiteles fejlődését – általánosságban – az egész egyház hitérzékéhez, és ennek normatív kifejezési formájaként – konkrétan – a Tanítóhivatalhoz is.
Az eucharisztia ilyen módon maga is “régit és újat hoz elő”, és az egyház misztériumának kivételes “sűrűsödési pontjaként” (ismét Scheffczyk kifejezése) az élő hagyománynak, a hagyomány hithű katolikus felfogásának is a legpontosabb képe, illetve megvalósulása.
A II. Vatikáni Zsinat éppen az “eucharisztikus egyháztanból” kiindulva vázolja a fenti módon a “élő hagyomány” teológiáját is. Éppen ezért a “folytonosság hermeneutikája”, illetve a “törés hermeneutikája” kifejezések félrevezetőek is lehetnek, ha nem vesszük figyelme azt a teológiai kontextust, amelyben a legtalálóbban az egyház és a hagyomány “eucharisztikus hermeneutikájáról” kellene beszélni. Ezzel kikerülhetőek lennének a “jobb” és a “bal” teológiailag félrevezető egyházpolitikai kategóriái.
Kedves Bystander!
Azt hiszem, a Dei Verbum idézett részlete sok munkát ad a teológusoknak. Az értelmezés történhet más hitigazságok segítségével, és így az Egyház életében központi helyen lévő Echarisztia szempontot ad az értelmezésnek. Nekem mégis hiányzik annak a különbségnek pontosabb fogalmi körülírása, ami van a hagyomány kibontakozása, a kinyilatkoztatás mélyebb megértése és a fejlődés emberi jelensége között (pl. tudományok fejlődése). A kettő öszemosása másfélszázados probléma. Lehet, hogy a tisztázáshoz teológián kívüli (talán filozófiai) fogalmakból kellenne kiindulni, amelyek aztán beemelődnek a teológiába. Tudom, hogy ez tipikusan “tomista” (Aquinói Szent Tamás megközelítését követő) program.
Idézet: “Nekem mégis hiányzik annak a különbségnek pontosabb fogalmi körülírása, ami van a hagyomány kibontakozása, a kinyilatkoztatás mélyebb megértése és a fejlődés emberi jelensége között (pl. tudományok fejlődése).”
A zsinat itt nem valami talányos újat alkotott, hanem Lerinumi Vince és John H. Newman alapvető fejlődés felfogásai közötti vitában az utóbbi felé mozdult el. A fent említett fogalmak Newman-nél úgy függenek össze, hogy az “áthagyományozás” és a “traditum” (áthagyományozott) mozzanatain túl, harmadikként hangsúly kerül az áthagyományozó alanyra, aki a traditum spirituális megértésével hozzájárul a hagyomány “kibontakozásához” (itt a proficit szó az eredeti szövegben Newmanre utal), új alakban adja tovább ugyanazt, ami egy meghatározott értelemben a sacra doctrina fejlődésének is tekinthető.
Elnézést, hogy az élő hagyomány bonyolult, egymásra ható, sokszor egybefonódó három tényezőjét egy nagyon primitív modellel szemléltetem. A modell három tényezője: az üzenet tartalma, az üzenetet közvetítő médium és az üzenet címzettje. Egy erősen világi példa: a fizikus hallgató az egyetemen. Az üzenet a fizikai tudás úgy, ahogy van könyvtárakban, folyóiratokban, a fizikusok fejében. A médium a professzor, az előadás, gyakorlatok stb. A befogadó: a hallgató. A fizika történetében volt néhány olyan „bukfenc”, ami az Egyház hagyományában elképzelhetetlen. Aztán a hallgató lehet egy olyan tehetség is, aki néhány év múlva felfedezésével gyökeresen megváltoztatja a fizikát. Világos, hogy a hagyomány nem eshet át olyan változáson mint a fizika néha. Amit hiányolok, az a spekulatív feldolgozás: az Egyház élő hagyományának valamilyen fogalmi szintű megközelítése, amelyből fogalmilag is látszana valamennyire az, ami a hit alapján világos. Lehet egyébként, hogy vannak ilyen megközelítések, csak én nem tudok róla.
Valójában a modell elsődleges, meghatározó tényezője az üzenet feladója.
A II.Vatikáni Zsinat Dokumentumainak és a Katolikus Egyház Katekizmusának magyar fordítása sok helyen pontatlan, felületes, megmásított. Az előbbire példa, hogy Márton Áron püspök atya újból lefordította az erdélyi papi szeminárium növendékeinek a zsinati dokumentumokat, mert nem volt megelégedve a meglevővel. Az utóbbiról(KEK) magam tudok tanúskodni, mikor a magyar nyelvű Katekizmust összevetettem az angol nyelvű fordítással.
A problémák itt kezdődnek és a modernista félreértelmezésekkel folytatódnak. Az időnkénti fogalmi pontosságot és konkrét megfogalmazást nélkülöző traccs-stílus is nagy hátrányára van az említett egyházi dokumentumoknak. Ilyet nem tapasztaltam a Trienti Katekizmus olvasásakor.
Egy dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban említeni. A Lumen Gentium-nak, az Egyházról szóló dogmatikus konstituciónak van egy kiegészítése, függeléke, amelyet VI. Pál kérésére Pericle Felici érsek, a zsinat főtitkára olvasott fel. Ebben a kiegészítésben arról van szó, hogyan kell értelmezni a konstitució 3., püspöki kollegialitásról szóló fejezetét. A harmadik fejezet elkészülte a zsinat történetének egyik legviharosabb szakasza, amelyben még arról is említés történik, hogy “a pápa sírt” (ld. Ralph M.Wittgen A Rajna a Tiberisbe ömlött című könyvét). Ez a kiegészítés a Vatikán honlapján, a konstitució függelékeként megtalálható. A magyar internetes szövegben ezt nem találtam meg. Az 1975-ös magyar kiadásban benne van. Feltételezem, hogy az újabb magyar kiadás is tartalmazza, de ebben nem vagyok biztos.