Az előző bejegyzésben foglalkoztunk a létanalógiával, majd ezt követően a világban található egység és sokaság kérdésével. Az egység és különbözőség magyarázataként rámutattunk a dolgok lényegből és létből való összetettségére. Mielőtt az anyag-forma összetettséggel foglalkoznánk, az egyik legalapvetőbb tapasztalati tényről, a változásról lesz szó.
Lehetőség és megvalósultság (potentia, actus)
Körülöttünk minden és állandóan változik. A változások két nagy csoportba oszthatók. Az első csoportba azok a változások tartoznak, amelyekben valami új létező keletkezik, vagy egy ilyen létező megszűnik. Ezeket a változásokat lényegi változásoknak nevezzük. Ilyen változások például az élőlények keletkezése, pusztulása, vegyületek, molekulák stb. létrejötte, szétesése. A másik csoportba azok a változások tartoznak, amelyeknél nem keletkezik vagy szűnik meg valamilyen létező, hanem csak valaminek a tulajdonságai, járulékai változnak meg. Ilyen változás a növekedés, de a szoros értelemben vett mozgás, a helyváltozás is.
A változás ténye az egység és különbözőség kérdését dinamikus oldaláról szemlélve veti fel. Itt nem egyszerűen különbözőségről van szó, hanem arról, hogy valamiről olyan kijelentéseket teszünk, amelyek az ellentmondás elve következtében nem lehetnek egyszerre igazak. Például azt mondjuk, hogy a közlekedési lámpa zöldet mutat és azt is, hogy a közlekedési lámpa pirosat mutat. Nyilvánvaló, hogy ez a kettő egyszerre nem lehet igaz, mert ugyanarról a dologról egymást kizáró tulajdonságokat állít. A változás realitásának gyökeres tagadása mögött az a gondolatmenet húzódik meg, hogy ami a változás eredménye, az előzőleg nem létezett, mert különben nem lenne változás. A nem-létezőből azonban nem lesz létező, így a változás csak látszat.
Arisztotelész ezt a paradoxont úgy oldja fel, hogy rámutat arra, hogy a változás eredménye nem a semmiből ugrik elő, mert ezelőtt már ott van valami, ami változik, és ott van a változás lehetősége, ami nem semmi, hanem létezés, lehetőség szerinti létezés. A változás ennek a lehetőségnek a megvalósulását jelenti, a lehetőségből (potentia) a megvalósultságba, aktualitásba (actus) való átmenetet. Magyarázat iránti igényünk megköveteli, hogy ezt az átmenetet ne tekintsük magától bekövetkező átmenetnek, hanem keressük ennek magyarázatát, okát.
Tapasztalati világunk létezői lehetőségek és aktualitások hordozói. Ez igaz abban az értelemben, hogy ezekben minden megvalósultsághoz valamilyen lehetőség tartozik, amelynek ez megvalósultsága, de abban az értelemben is, hogy a konkrét megvalósultságok is hordoznak magukban valamilyen változásra való lehetőséget. Amit a világban közvetlenül megismerünk, az valamilyen megvalósultság, a lehetőségeket csak annyiban ismerjük, amennyiben ezek valamilyen megvalósulásra irányulnak.
Az előző bejegyzésben említettük a létező dolgok lényegből és magából a létezésből (essentia, existentia) való összetettségét. A lényeg lehetőségként jelenik meg, amelyből konkrét létező dolog a létezés aktusa (actus essendi) által lesz. A létaktus központi fogalma a tomista filozófiának.
Az első anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis)
Az anyagból és formából való összetettség kettős szerepet játszik a tomista metafizikában. Első szerepében megmutatja, hogy a lényegi változásokban (a keletkezésben és pusztulásban) mi az állandó és mi az, ami változik. Második szerepében azt tisztázza, hogy a “mi ez” kérdésre miért lehet két, nem teljesen egyező választ adni. Ha az előttem ülő kutyával kapcsolatban teszem fel a kérdést, akkor egyrészt mondhatom azt, hogy ez Füles kutya, de azt is, hogy ez egy kutya. Itt is találkozunk az egységgel és sokasággal: nem csak egy kutya van, hanem sok kutya.
Arisztotelész az anyag és forma összetettségével kapcsolatban a szobor márványból és formából való összetettségéből, mint hasonlatból indult ki. Ez az összetettség hasonlít az előző bejegyzésben említett metafizikai összetettségekhez, hiszem a két komponens együttesen adja a szobrot, forma nélkül csak egy márványdarabról van szó, ugyanakkor a forma márvány nélkül, önállóan nem létezik (legfeljebb csak a szobrász gondolataiban, képzeletében). Tehát itt két egymást feltételező, kiegészítő komponensről van szó, amelyek együttese nélkül a szobor, mint szobor nem létezhet. Ezt az összetételt vitte át Arisztotelész tapasztalati világunk dolgaira: szerinte ezek is anyagból és formából vannak összetéve. Az anyag határozatlan lehetőség, potentia valamilyen forma befogadására. A forma képviseli a megvalósultságot, a határozottságot, az aktualitást. A létező dolog mint ezen komponensek együttese létezik. Tapasztalati világunkban az anyagban sokféle forma található. A “forma” szón tágabb értelemben valamilyen lehetőség meghatározottságát, megvalósultságát értjük. Számunkra azonban most azok a formák az érdekesek, amelyek az anyagnak olyan meghatározottságot adnak, ami az adott dolgot azzá teszi, ami. A kutya forma teszi az előttem lévő anyagot kutyává. Az ilyen formát nevezzük lényegadó formának, forma substantialis-nak. Ha a lényegadó forma esetében a megformált anyagra kérdezünk, akkor nem állhatunk meg az anyag valamilyen közbenső, már valahogyan megformált állapotánál. Így nem mondhatjuk, hogy a kutya forma a húst és csontokat, a sejteket, vagy akár az atomokat formálja meg. A lényegadó forma által megformált anyag a forma-nélküli első anyag, a materia prima. Ez az anyag önmagában, forma nélkül nem létezik, ez csak lehetőség, potentia: valamilyen lényegadó forma befogadásának a lehetősége. Ezért az elsődleges anyag közvetlenül nem lehet ismereteink tárgya, mert önmagában nem létezik. Erre csak a metafizikai gondolkodás talál rá. A keletkezés lényegi változása esetén az történik, hogy az anyagot egy új lényegadó forma formálja meg a régi helyett. Amikor két hidrogénatomból és egy oxigénatomból vízmolekula lesz, akkor a hidrogénatomok és az oxigénatom formái megszűnnek lényegadó formák lenni, ezek helyét a vízmolekula lényegadó formája veszi át, a hidrogénatom és oxigénatom formák pedig a vízmolekula részének formái lesznek, elvesztvén önállóságukat. A tomista filozófiának fontos tétele a lényegadó formák egyedisége (unicitása), amely szerint egy létezőnek csak egyetlen lényegadó formája lehet, mert ellenkező esetben a forma által meghatározott dolog elvesztené egységét. A lényegadó forma adja azt az egységet, amely szerint a részek formái nem önálló, autonóm dolgokként működnek, hanem a lényegadó forma által biztosított egység keretében.
A tisztán szellemi létezők és az anyagi létezők között van egy másik lényeges különbség is. Anyagi létezők esetében beszélhetünk több, ugyanazon forma által megformált egyedről, így a kutya forma több kutyát is megformálhat. Az az komponens, amely lehetővé teszi, hogy az egy lényegadó formához tartozó fajnak (species) több egyede is lehessen, az első anyag. Az individuáció elve, a principium individuationis tehát az első anyag. Az ugyanazon nemhez tartozó egyedek különbözőségére utal, hogy ők különböző helyeket foglalnak el, és az általuk elfoglalt helyet más nem foglalhatja el. Bármely lényegadó forma által megformált első anyag rendelkezik a mennyiség alapvető tulajdonságával, pontosabban a dimenziókba kiterjedni képes mennyiség tulajdonságával (Aquinói Szent Tamás “dimenzionált mennyiségről”, quantitas dimensiva-ról beszél). Ez a mennyiség eredményezi azt, hogy ugyanaz a forma a különböző helyeken lévő, mennyiség által megjelölt anyag formája legyen, így biztosítva, hogy ugyanaz a forma különböző egyedekhez tartozó, térben kiterjedt anyagot formálhasson meg. Ezt azonban nem jelenti azt, hogy a mennyiség az anyagnak valamilyen legelső, minden más forma előtti formája lenne. Csak arról van szó, hogy a bármely lényegadó forma által, az (elsődleges) anyagból megformált létező rendelkezik a mennyiség tulajdonságával.
Az előző bejegyzésben említettük a létezők lényegből (essentia) és létezésből (existentia) való összetettségét. Az anyag-forma összetettség ebbe úgy illeszthető be, hogy ez az anyagi létezők esetében a lényeg összetettségét adja. A lényegre, a “mi ez” kérdésre adott válasz tehát egyrészt utal lényegadó formára, ez teszi az anyagot azzá, ami a dolog. Másrészt, a válaszból nem maradhat ki az sem, hogy itt az anyag formájáról van szó. Az anyagra, az individuáció elvére való utalás tartalmazza azt is, hogy ez a lényeg több individuum lényege lehet: ez a lényeg individuumokban valósul meg. A lényegre, mint a létező működésének az elvére a “természet” szóval is szoktak hivatkozni. Így például azt lehet mondani, hogy az ember természete szerint képes szabad döntésekre. A lényeg, a természet tehát egy olyan összetevőre utal, amely közös a nemhez tartozó egyedekben, de ez a konkrét létezőkben, az egyedekben valósul meg.
Szellemi létezők (angyalok) esetében is beszélhetünk lényegadó formáról. Ez megegyezik magával a lényeggel, mert itt nincs olyan valami, ami a formát befogadná, ami a forma által lenne megformálva. Ezek önmagukban létező formák (formae subsistentes). Ebből következik, hogy az angyalok esetében nem lehet arról beszélni, hogy egy angyali nembe (genus) több angyal tartozna. Két angyal közti különbség egyben mindig két nem közötti különbség is. Az anyag-forma összetettség hiányából az is következik, hogy az angyaloknál nincs lényegi változás. Így az angyalok teremtésüktől kezdve örökké léteznek (hasonló a helyzet az emberi lélekkel is, lásd itt és itt). Ez azonban nem zárja ki a szellemi teremtett létezők járulékos változását.
Szubsztancia és járulékok (substantia, accidentia)
A járulékos változások folyamán nemcsak az anyag marad meg, hanem az a létező is, amelyben a változás történik. Ennek valamilyen járuléka megváltozik, de a járulékot hordozó alany, a szubsztancia ugyanaz a változás előtt és után. A szubsztancia fogalmának megértéséhez az anyagi világ legkiemelkedőbb létezőjéből, az emberi személyből indulhatunk ki. Az itt szerzett ismeretek megvilágítják azt, hogy a fogalom alkalmazható az alacsonyabbrendű szubsztanciákra is. Azt tapasztaljuk, hogy személyiségünk nem azonos gondolatainkkal, érzéseinkkel, képességeinkkel, még kevésbé olyan külső tulajdonságainkkal, mint például hajunk, szemünk színe, súlyunk, alakunk stb. Az is tapasztalat, hogy állandóan változunk: gondolhatunk itt a növekedésre, de például arra is, hogy a napsütés hatására barnábbak leszünk. De az is tapasztalatunk, hogy a változások ellenére is ugyanazok maradunk, nem lettünk ettől más személyek.
Ezt kiterjesztve más létezőkre is, megállapíthatjuk, hogy van a dolgokban egy olyan összetettség, amelynek egyik komponense valamilyen hordozó alany, a másik komponenseit pedig az ez által hordozott járulékok tulajdonságok alkotják. Az első komponenst a “szubsztancia”, “magában-való” vagy “magánvaló” szavakkal jelölik, a hordozott dolgokat pedig járuléknak, accidens-nek nevezik. Ez az összetettség is metafizikai összetettség. Ismereteink forrásai a járulékokból eredő érzéki adatok, magát a szubszanciát azonban érzékszerveinkkel nem tudjuk közvetlenül megtapasztalni.
A szubsztancia legfontosabb tulajdonsága az, hogy önmagában létezik, tehát létezése önmagában lét, nem pedig valami másban való lét. Ezzel szemben a járulékok létezése nem önmagukban való lét, ezek másban, a szubsztanciában léteznek, létükben a szubsztanciához “tapadnak”, ezért itt inherens létezésről beszélünk. A szubsztancia említett tulajdonságára utal a subsistentia szó. Ugyanakkor a szubsztancia hordozza a járulékokat, ez áll a járulékok alatt. A szubsztanciának erre a szerepére utalnak a latin suppositum, és a görög hüposztazisz szavak.
A teológiában fontos szerepe van a szubsztancia fogalmának, különösen akkor, amikor ez az értelmes természettel rendelkező szubsztanciára, a személyre vonatkozik. Személyek a Szentháromság személyei, nyilvánvaló azonban, hogy itt a személy fogalma analóg értelemben használható. A személyi egyesülés, az unio hypostatica dogmája szerint az Ige személye fogja össze Jézus isteni és emberi természetét, ezek a személyben alkotnak egységet. Tehát nem arról van szó, hogy a két természet között valamilyen keveredés, közvetlen egység jönne létre, vagy hogy valamelyik természet megszűnt volna. Az emberi természet fölvétele által a két természet keveredés nélkül van meg az Ige személyében. Ha viszont ez így van, fel lehet tenni a kérdést, hogy lehet-e úgy egyáltalán emberségről beszélni, ha nincs minden más személytől (tehát az Igétől is) különböző emberi személy. A kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az emberi személy azonos-e az emberi természettel vagy pedig több ennél. Míg a tisztán szellemi létezők esetében azt lehetne mondani, hogy a természet és a személy között nincs különbség, az ember esetében az anyagból és formából való összetettség következtében különbség van. A természet a minden emberben meglévő közös természet, ez a természet azonban konkrét személyekben valósul meg. Ezért azt mondhatjuk, hogy a személy nem azonos az emberi természettel, ez csak metafizikai értelemben vett része a személynek. Így az emberi természet konkrét megvalósulása megtörténhet az Ige személyében is. A megtestesüléstől kezdve az Ige személyének metafizikai része az emberi természet is, és ennek a természetnek a megvalósulásához nem szükséges egy Igétől különböző emberi személy.
A szubsztancia fogalmának van egy másik teológiai alkalmazása is. Az Oltáriszentséggel kapcsolatban a transszubsztanciáció dogmája azt mondja, hogy megtörténik az, ami a természetes rendben soha: a kenyér és bor szubsztanciája átalakul Jézus megdicsőült testévé és vérévé, miközben a járulékok megmaradnak, de ezek nem a test és vér járulékai, hanem Isten hordozó szubsztancia nélkül tartja őket létben.