Isten egyetemes üdvözítő akaratát egyértelműen tanítja a Szentírás (1 Tim 2 1-4):
Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért; a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.
Ugyanakkor Szent Márk evangéliuma szerint: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16, 16). Az evangélium szerint tehát az üdvösség feltétele a Jézus Krisztusban való hit és a keresztség. Ha viszont az emberiség történelmét és helyzetét nézzük, azt kell látnunk, hogy nem mindenki esetében jöhet szóba a Jézus Krisztusban való hit és a keresztség. Ezen feltételek szükségességének van egy egyháztani megfogalmazása is: extra Ecclesiam nulla salus, azaz az Egyházon kívül nincs üdvösség. Nincs-e ellentmondás Isten egyetemes üdvözítő akarata és a Jézus Krisztusban való hit és keresztség üdvösséghez szükséges feltétele között? Azt jelenti-e ez, hogy az Egyházon kívül élő emberek tömegei kivétel nélkül kárhozottak. Leonard Feeney jezsuita atya úgy gondolta a múlt század negyvenes éveiben, hogy az üdvösség csak a Katolikus Egyház tagjai számára lehetséges. Ennek az álláspontnak az elfogadhatatlanságára a Szent Officiumnak (ma Hittani Kongregáció) a bostoni érsekhez 1949-ben írt levele hívta fel a figyelmet. A levél röviden utal az Egyházon kívüliek üdvösségének a módjára is. A levél hivatkozik arra, hogy a keresztség és a bűnbánat szentségével kapcsolatban, ha ezek a szentségek valamilyen okból nem elérhetőek, már a szentségek utáni vágynak (votum) is megvan az üdvösséghez szükséges hatása. Az Egyházhoz tartozás üdvösséghez való szükségességéről így ír a levél (DH 3870, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó 2004):
A maga módján ugyanezt kell mondani az Egyházról, amennyiben az az üdvösség általános segítője. Mivelhogy ahhoz, hogy valaki elnyerje az örök üdvösséget, nem mindig kívántatik meg, hogy mint tag valóban az Egyház testéhez tartozzék, de az legalábbis követelmény, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá. Ennek a kívánságnak mégsem kell explicitnek lennie, amint a hittanulóknál, hanem amennyiben az ember leküzdhetetlen tudatlanságban szenved, Isten az implicit kívánságot is elfogadja, ezt azért illetjük ezzel az elnevezéssel, mert benne van a léleknek abban a jó előkészületi állapotában, amelyben az ember szándéka [az], hogy [ez] Isten akaratával egybehangzó legyen.
A fenti levélben az a régi teológiai meggyőződés fejeződik ki, amely szerint az Egyházon kívül élők sincsenek eleve kizárva az üdvösségből. Az Egyházon kívül élők is megkapják az üdvösséghez szükséges kegyelmet, amelyre az üdvösségre méltó élettel válaszolhatnak. Ez az élet tanúskodik arról, hogy ha megfelelő (nem előítéletek által eltorzítva) eljutna hozzájuk a Jézus Krisztus Egyházába való meghívás híre, ezt a meghívást készségesen elfogadnák. Az Egyház utáni nem kifejezett (explicit), hanem csak bennfoglalt (implicit) vágy, a votum implicitum helyettesítheti a tényleges Egyházhoz tartozást. Ez azonban nem jelenti az Egyház missziójának fölöslegességét, mert az Egyház az üdvösség szentsége a világ számára, az Egyház rendelkezik azokkal a hatékony eszközökkel, szentségekkel, amelyek segítik az embert az üdvösség felé vezető úton. A nem Egyházhoz tartozók üdvözülése tehát nem lehetetlen, de nem tudjuk, hogy a szentségek, az Egyház tanítása és hierarchiája hiányában ez a lehetőség hányszor lesz ténylegességé. Az Egyház előképe Noé bárkája, és így az Egyház az a bárka, amely az üdvösség felé halad. A bárkán lévőknek kötelessége a vízben fuldoklók kimentése, a bárkába emelése, ezért az Egyház semmilyen „vallási béke” érdekében nem mondhat le a misszióról.
A zsinat utáni teológia sokat foglalkozott a világvallások és a kereszténység viszonyával. Az üdvösség szoros értelemben vett egyháztagság nélküli lehetősége felveti azt a kérdés, hogy vajon a világvallások nem lehetnek-e valamilyen módon annak a kegyelemnek a közvetítőjévé, amely nélkül nem létezik az üdvösség. Patsch Ferenc jezsuita teológus két tanulmánya is (itt és itt) foglalkozik ezzel a kérdéssel. A szerző abból indul ki, hogy Isten üdvözítő kegyelme hatékonyan működhet az Egyházon kívül is. Ezen hatékony kegyelem struktúrák létrehozására képes és ezen struktúrákat megtalálhatjuk a világvallásokban. A tanulmány Karl Rahner antropológiájának a talaján áll, amely szerint a teremtetlen kegyelem, Isten önközlése minden ember létezésében jelen van. Ezen önközlés következtében az ember ugyan tárgyilag még nem, de háttérileg tud Isten üdvösségre szóló meghívásáról. Ez a megközelítés a nem szerencsésen transzcendentális tomizmusnak nevezett filozófiai megközelítés teológiai antropológiai, kegyelemtani vetülete. A transzcendentális tomizmus több régebbi bejegyzés témája volt (például itt) és várhatóan még a jövőben is visszatérünk erre a témára. Álláspontunk szerint a transzcendentális tomizmus transzcendentális reflexiójában, háttér-jellegű tudásában valójában az ember saját magán nem lép túl, ebben csak saját magát tapasztalja meg. Ebben a reflexióban az ember, miközben értelmével megismeri a világot és saját magát, akaratával megragadja a jót, saját értelmének és akaratának a működésére reflektál. Amit megragad, az nem a lét teljessége, hanem csak az arra való reflexió, hogy az értelem és akarat potenciálisan, lehetőség szerint a végtelenre irányul. Ez az irányulás abban mutatkozik meg, hogy az ember semmilyen megszerzett (véges) ismeretben, semmilyen elért (véges) jóban nem tud megnyugodni úgy, hogy az értelem ne törekedne további ismeretekre, az akarat ne törekedne további javakra. A transzcendentális reflexió tehát csak egy képességre, törekvésre irányul, de nem valamilyen ténylegességre, így az ebből eredő, nem tematikus, háttér ismeret valójában az emberi természet alapvető tulajdonságáról, a potenciálisan végtelenre való irányultságról szól, de nem a végtelen valamilyen nem tematikus, háttér ismeret szerinti birtoklásáról. Az arisztotelészi-tomista filozófia szerint a természetes istenismerethez a képességek tényleges aktivizálása szükséges. A megtapasztalt létezés elemzése és az erre támaszkodó további oksági elemzés vezet el a képesség nélküli tiszta ténylegességhez, a mozdulatlan mozgatóhoz, Istenhez. A természetfelettiben sem lehet valamilyen már háttérileg, nem tematikusan felfogott isteni önközlés. Ez Isten szava által, amely legteljesebben Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében elérhető számunkra, lesz bennünk lévő valóság. Egyébként az ember potenciálisan végtelenre irányítottságát W. Norris Clarke jezsuita (nem annyira transzcendentális) tomista filozófus egy Isten létezése melleti érvelés kiindulásaként használja (W. Norris Clarke SJ: The One and the Many. A Contemporary Thomistic Metaphysics, University of Notre Dame Press, 2001, 226-228).
Visszatérve az eredeti kérdéshez, a világvallásoknak, mint a kegyelem struktúráinak a kérdéséhez, azt kell mondanunk, hogy egyrészt semmilyen logikailag kényszerítő gondolatmenet nem vezet el ilyenek szükségességéhez. De lehetetlen is, hogy a világvallások valamilyen kegyelmi struktúrák hordozói legyenek, mert ezekben az igazság súlyos tévedésekkel, egyoldalúságokkal keveredik.
A világvallások bizonyos értelemben párhuzamba állíthatók a természetes teológiával. Az utóbbiban az ember azon „exisztenciáléja” (ha a transzcendentális filozófia kifejezését akarjuk használni) mutatkozik meg, amely szerint az ember tovább keresi a magyarázatokat mindaddig, amíg olyan magyarázathoz nem jut, amelyben az értelem megnyugszik. Ez a magyarázat, Isten azonban az értelem által a maga teljességében felfoghatatlan titok. Ez a titok azonban nem a nem tematikus, háttéri ismeretben lévő titok, hanem a teremtő Isten, aki a kinyilatkoztatásban és mindenek előtt Fiában, Jézus Krisztusban tárja fel önmagát, vonja be az embert isteni életébe.
A világvallások is a természetes teológiához hasonló pályán mozognak. Az tisztán értelmi megközelítés mellet azonban az ember és Isten közötti kapcsolatra, a vallásra helyezik a hangsúlyt. Ez a kapcsolat sem lépi túl azonban a természetes képességek által elérhetőt, nem jut el Jézus Krisztushoz. A világvallások néha végső célként a csak negatív teológia homályát, az ebből fakadó, (nem keresztény értelemben véve) misztikusnak nevezhető élményvilágot tűzik ki. Ráadásul az értelem és akarat áteredő bűn általi sebzettsége miatt igazságok és súlyos tévedések keveredéséről van szó ezekben.
Az Egyházon kívül állók üdvösségének a feltétele, a votum implicitum fogalmilag tartalmazza a nem tematikusság és a háttériség mozzanatait. De ezek nem a nem tematikusan, háttérileg már valamilyen értelemben birtokolt természetfelettire vonatkoznak, hanem az embernek arra a végtelenre való természetes irányítottságára, amely az emberi természetbe természetes hajlamaként, inclinatio naturalis-ként van beírva. Ez a végtelenre való irányítottság az igazság keresésében, a jó birtoklásában való megnyugvás nélküli haladásban valósul meg. Ez a következetes magatartás ugyanis, ha találkozna a kinyilatkoztatással, Jézus Krisztussal, az Ő Egyházával, készségesen elfogadná ezt. Ez a találkozás ténylegesen meg is történhet, „csak Isten előtt ismert módon”, amint a 2. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója (22) mondja.
A transzcendentális tomizmussal, az itt felvetett kérdésekkel további bejegyzések is foglalkozni fognak, mert ez a teológiai irányzat erősen (noha nem kizárólagosan) képviselve van napjaink teológiájában. Az ilyen irányú bejegyzések azonban nem a megszokott (körülbelül hetinek nevezhető) gyakorisággal fognak megjelenni. Ennek az az oka, hogy bizonyos témák elmélyültebb, összefüggő feldolgozására már nem elég egyetlen hét. Ezért az ezekről a témákról szóló bejegyzések ritkábban fognak megjelenni, de lehetőség szerint ezek pdf formátumban is letölthetőek lesznek.
Terveim szerint a bejegyzéseknek lesz majd egy új, talán naplónak nevezhető kategóriája is. Az ide tartozó bejegyzések majd egy-egy időszak katolikus médiában megjelent cikkeire hivatkoznak, és ezeket fogják (rövidebben) kommentálni.
‘„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16, 16). Az evangélium szerint tehát az üdvösség feltétele a Jézus Krisztusban való hit és a keresztség.’
Mk 16,16-ból szerintem nem következik egyértelműen, hogy aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik.
Mk 16,16 tényleg nem állítja közvetlenül a keresztség szükségességét. A dogmatika könyvek (például Schütz) a keresztség szükségességével kapcsolatban a következő helyekre hívatkoznak: Jn 3,5; Mt 28,1; továbbá arra a gyakorlatra, amely szerint az apostoli egyház még azokat is megkeresztelte, akik már ez előtt rendkívüli módon részesültek meghívásban (Kornéliusz százados, Szent Pál).
Mindig foglalkoztatott, hogy mit kell szó szerint elfogadni a Szentírásból és mit nem. (És ha nem kell szó szerint elfogadni, akkor miért nem).
Ha Jn 3, 5-öt szó szerint vesszük, akkor mi a helyzet Jn 6, 53-54-gyel:
‘Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. ‘
‘mit kell szó szerint elfogadni a Szentírásból és mit nem’
Ez nem könnyű kérdés. A Szentírás értelmezésének az alapja az, amit az emberi szerző az adott helyen a hitre és erkölcsre vonatkozóan közölni akart. Isten, mint szerző értelemmel és akarattal rendelkező „eszközén”, az emberi szerzőn keresztül juttatja el üzenetét hozzánk. Az alapkiindulás az, hogy az ember közlendőjét általában tükrözi az, amit leír. A Szentírás esetében azonban a szerző több évezreddel ezelőtt élt és egy adott helyzetben, környezetben írta le azt, amit leírt. Ezért előfordulhat, hogy néha nem teljesen pontosan ragadjuk meg a közlendőt, amikor ezt azonosítjuk az illető hely általunk történő szószerinti értelmezésével. Ezért elengedhetetlen az Egyház illetékessége a Szentírás területén. A tudományos exegézis önmagában nem elég, mert ez a hit tartalmait tudományos vitáktól tenné függővé.
Egyik ilyen eset lehet az, amikor valami szükségességéről van szó. Ez a szükségesség nem mindig feltétlen, abszolút szükségességre utal. Előfordulhat, hogy csak egy adott körre vonatkozó szükségességről van szó. Az Eucharisztia szükségességéről Jézus azoknak beszélt, akik az erre vonatkozó tanítást „kemény beszédnek” tartották. És valóban az Eucharisztia szükséges az üdvösséghez, ennek elhanyagolása az üdvösség elhanyagolása. Az Eucharisztiához viszont szükséges a keresztség.
Kedves D.Vincent!
Dilemmádra a következő rész tökéletesen megfelel: “A vágy- és vérkeresztség.
A vágykeresztség nem egyéb, mint a tökéletes istenszeretet avagy az ezzel szinte azonos s egyértékű tökéletes bánat. Mind a kettőt ugyanis lényegénél fogva már magában foglalja a hő vágyat Istenhez simulni, az Ő kedves, szent akaratát mindenben mérvadónak tekinteni s így — nagyon természetesen — a keresztséget is felvenni, amint az lehetségessé válik.
Ily vágykeresztségben részesült II. Valentinián császár, ki mint katékumén, hitújonc, már készült a keresztségre, midőn egyik hadjáratában orgyilkos halálra sebzé. Nyomban futárt menesztett szent Ambrusért, hogy Milánóból hozzá, Viennebe jöjjön s őt megkeresztelje. A szent püspök azonban —- sajnos — a császárnak csupán ravatalához érkezett meg. A felette tartott gyászbeszédben többek közt ezeket az emlékezetes szavakat mondá: „Hallom, szomorkodtok miatta, hogy a keresztségben nem részesülhetett. Ámde nem vágyódott-e utána? Hiszen azért hivatott engem. Nem kapta volna-e meg azt a malasztot, mely után annyira kívánkozott? Bizonnyal igen. Ha ugyanis a vértanukat kiontott vérük kereszteli meg, úgy Valentiniánt az ő jámborsága, az ő vágyódása, az ő akarata keresztelte meg”.
A vérkeresztség, vagyis a vértanúság pedig a halálos kínoknak ellenállás nélküli türelmes elviselése Jézus Krisztusért.
A kereszténységnek az a közhite, hogy a víz- keresztséget szükség esetén a vérkeresztség, vagyis a vértanúság is pótolhatja, magának az Üdvözítőnek szavain s ígéretén alapszik. Hiszen már az általa hirdetett nyolc boldogságnak egyike: „Boldogok, kik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék mennyeknek országa”. (Mt. 5. 10.) Máskor ismét kijelenti: „Aki életét elveszti énérettem, megtartja azt”. (Lk. 9. 24.) Ez amúgy is alig fog megesni a tökéletes szeretet, szóval a vágykeresztség nélkül, mert — amint ugyanő mondja: — „Nagyobb szeretete senkinek sincs ennél, mintha valaki az ő életét adja barátjáért”. (Jn. 15. 13.) Ezt a tant megerősíti az Egyház gyakorlata is, amely a meg nem keresztelt vértanukat csakoly tiszteletben részesíti, mint a megkeresztelteket.
Bizonyság erre az Aprószentek ünneplése, kik — bár öntudatlanul — Heródes király Krisztusgyűlöletének estek áldozatul.
Emerenciánát, szent Ágnes († 304) tejtestvérét is az Egyház szent vértanú szüzei közé sorozza, akit még a szent keresztség felvétele előtt méltatott Isten a vértanúság koronájára. Éppen midőn Ágnes sírján buzgón imádkozék, a pogányok Krisztus hitéért megkövezték.
A keresztség nélkül elhunyt kisdedek sorsa.
Szánalomraméltó azonban a világból kimúló kisdedek helyzete, kik vágykeresztségre még képtelenek s víz- vagy vérkeresztségben pedig nem részesülhetnek. Sorsukat illetőleg hallgat az isteni kinyilatkoztatás. Krisztus Urunk igéi szerint ugyan kétségtelen, hogy Isten színe látására el nem juthatnak s így bizonyos értelemben elkárhoznak, de viszont a tüzes pokolba sem juthatnak, mint amely a személyes bűnök méltó büntetése. „Sem el nem juthatnak az örök dicsőségbe — mondja Nazianzi szent Gergely —, sem büntetésre nem ítéli őket az igazságos bíró, minthogy, ha nincsenek is megkeresztelve, de személyes gonoszságban sem bűnösök.” Aquinói szent Tamás bölcs tanítása szerint, melyet az Egyház is helyesel, Isten helyet készített tehát számukra, ahol nem élvezik ugyan Isten színelátásának kimondhatatlan örömeit, de mégis bizonyos természetes boldogságot élveznek, amely a létet számukra kívánatossá teszi. Ez a boldogság azonban az üdvösséggel össze sem hasonlítható. Legfeljebb olyan, mint a pislogó mécses a tündöklő déli naphoz képest. Innen van a jó szülők szorgos gondja, hogy gyermekeik, kiknek élete főleg kezdetben oly törékeny, a szent keresztségben mielőbb részesüljenek. A hithirdetőknek is egyik legfőbb vigasza, hogy a kitett, elhagyott, haldokló pogány gyermekeket megkeresztelve, őket — nem ritkán még az utolsó pillanatokban — a mennyország számára megmenthetik. A szent Gyermekség nagyszerű műve éppen ezt az apostoli munkát törekszik filléreivel támogatni s pedig a legszebb sikerrel.” (Részlet, Müller Lajos S. J.: A KERESZTSÉG)
A kinyilatkoztatás bizonyos kérdésekről hallgat, még közvetve sem tartalmaz biztosnak tekinthető információt. A kérdések persze ettől még kérdések maradnak. Különböző korok teológusai különböző módon válaszoltak ezekre a kérdésekre. Két szélsőséges válasz: mindenki üdvözül, a Katolikus Egyház tagjain kívül senki sem üdvözül. A kinyilatkoztatás persze nem véletlenül hallgat ezekről a kérdésekről. A kinyilatkoztatás célja nem az emberi kiváncsiság kielégítése, hanem útmutatás az üdvösség felé. És ezzel kapcsolatban fontos különbséget tenni a megértés és a csak kiványcsiság között. A Szentháromság, a megtestesülés és megváltás, a szentségek, az Egyház misztériumainak a megértésére törekvés különbözik például az üdvözültek számának megbecsülésétől. A modern teológia néha mintha az utóbbi irányba menne és mintha még a megértésre törekvést is ilyen kérdések vezérelnék. Pedig Jézus sem ad erre a kérdésre pontos választ (Lk 13,23-24): «Valaki megkérdezte tőle: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni».
A predesztináció tanítása szerint Isten kiválasztja az üdvözülteket, de senkit sem választ ki a kárhozatra, csak megengedi a kárhozatot. A “ki üdvözül” kérdésre a végső választ csak Isten tudja. De Isten elküldte Fiát, hogy megváltson bennünket és tanításával megmutassa, mit kell tennünk azért, hogy üdvözüljünk.
@D.Vincent
Krisztus apostolai kapták a felhatalmazást Isten országa titkainak értelmezésére.
“Ő pedig monda nékik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkait értsétek:…” (Lk 8, 10)
Ha tudni akarod, hogy melyik szentírási részt hogyan kell értelmezni, szerezz be egy jegyzetekkel ellátott katolikus szentírást.
Jn 3, 5 magyarázata: “Az újjászületés tehát lelki, és a keresztség által történik, melynek eszköze(anyaga) a víz, szellemi része a Szentlélek malasztja.” (Újszövetségi Szentírás, Budapest, 1927)
Jn 6, 53-54 magyarázata: “Jézus pontosabban meghatározza, milyen értelemben nevezi magát az élet kenyerének. Ő nem csak lelki értelemben lelki táplálék, amennyiben személye és tanítása a hívő ember vallásos gondolatait és érzelmeit táplálja, hanem valóságban is az: teste és vére valóban étel és ital az Oltáriszentségben.” (Újszövetségi Szentírás, Róma 1957)
Sajnos nem jutottunk közelebb a kérdés megválaszolásához: Szükséges feltétele-e az üdvösségnek Krisztus testének vétele?
Ha szó szerint vesszük Jn 6 53-54-et, akkor a válasz: IGEN.
A helyes válasz: IGEN. Aki természetesen nincs önhibáján kívül akadályoztatva ebben.
Kedves Matthaiosz! Értékes dolgozata a reflexiók tömegét váltotta ki belőlem, s ezek kibontása meghaladná egy hozzászólás illendő kereteit. Ezért csak egyetlen egy pontjához csatolom gondolataimat; kik üdvözülhetnek? Pontosan vezeti le az e témában megnyilatkozók sorát, (köztük egy tragikomikus véleményt is…) és a hivatalos egyházi állásfoglalásokat is. Tán nem okozok nagy megbotránkozást, ha megvallom; engem mindíg derűvel tölt el, amikor erre a kérdésre bárki, magabiztos válaszokat kreál.
Ha az üdvtörténetet egy nagy félkörívnek ábrázoljuk, akkor azt látjuk, hogy Isten az ó, és újszövetségben MINDENT ELMONDOTT számunkra, ami lényeges kánon a célbajutásunkhoz. Kivéve azt a kettőt, ami a félkör ívének kezdő, és végpontja. Az egyiket protológiának, a másikat eszkatológiának hívjuk. Minkettő MISZTÉRIUM!!! Mi a manót jelent az, hogy jogilag tagja-e valaki a kat. Egyháznak? Tán a mi Egyházunk csak egy struktúra? Az élő tagság egy plébániai anyakönyvi bejegyzés? Minden egyes ember egy külön világ, indivíduum, és a meghívása is egyedi történet. Igen; Jézus Krisztuson kívül nincs üdvösség. Nincs duplex veritas sem. No, de a KEGYELEM hullámhossza nem emberi frekvencia kiosztás alapján sugárzik! Szt. Tamás, Szt.Bonaventúra, de még a páli alapokon álló Augustinus is – lehajtja a fejét, és elmerülnek e misztérium ámulatában. S adorálnak… N. Cusanus egyik művének címe ugrik most be nekem; “De docta ignorantia.” Ez van.
Kedves Győző!
Én is szeretnék néhány gondolatot megosztani felvetéseddel kapcsolatban.
“Mi a manót jelent az, hogy jogilag tagja-e valaki a kat. Egyháznak? Tán a mi Egyházunk csak egy struktúra? Az élő tagság egy plébániai anyakönyvi bejegyzés?”
A jogi és kegyelmi(!) beiktatódás az Egyházba a keresztség szentségének felvételével kezdődik.
“…akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos – jóllehet nem tökéletes – közösségbe kerültek a katolikus Egyházzal… jogosan ékesíti tehát őket a keresztény név, s a katolikus Egyház gyermekei méltán ismerik el őket testvéreiknek az Úrban.”[54] A nem keresztény emberek pedig különféle fokozatokban rendelődnek (ordinatio) a katolikus egyházhoz. Azaz ők nem ténylegesen, hanem csak lehetőség szerint vannak az egyházban, és ha „Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.”[57][58]
*54/ II. vatikáni zsinat: Unitatis Redintegratio 3.
*57/ Lumen Gentium 16.
*58/ Vö. Kránitz Mihály: Alapvető hittan III. 181-185. o.
A mi Egyházunk nem csak egy struktúra, hanem Krisztus Misztikus Teste is. Bővebben erről: “XII. Pius pápa Isten szolgáinak szolgája
JÉZUS KRISZTUS MISZTIKUS TESTÉRŐL szóló enciklikája http://www.katolikus-honlap.hu/1002/mystici.htm
Rendes módon a KEGYELEM 7 Szentségen keresztül árad(hat) az emberek lelkébe, mely emberi(!) közvetítéssel történik. Ez nem zárja ki Isten rendkívüli közreműködését üdvösségünk érdekében, ha nincs mód a szentségek vételére.
Az imádat és a misztérium csodálata természetesen nincs ellentétbe a fentebb említettekkel. Az u.n. ‘tudós tudatlanság’ nem az ismeretek megbízhatatlanságát, esetleg elégtelen vagy felesleges mivoltát jelenti.
A “De docta ignorantia.” mélységes alázatra utal Isten mindentudásával szemben.
Az üdvözülésnek megvannak a külső és belső feltételei. Ez utóbbiról teljes módon csak Isten tudhat.
Kedves Matthaiosz! Amint jeleztem; soraim nem a teljes kifejtésre törekedtek, így csupán egy fragmentumnak tekintendők, annak minden hiátusával együtt… Teljesen egyetértek válaszoddal, és az idézett locusokkal pedig azonosultam már a keletkezésükkel egy időben. Cusanust sem értettem félre, művének címét csakis annak alátámasztásául idéztem, hogy bizony tudatlanok vagyunk az Úr végső ítéleteinek mélységeit illetően.
Legyen az Ő áldása további szolgálataidon!
Szeretettel: Győző
Kedves Győző!
Köszönöm hozzászólásaidat. Azt hiszem azonban, fenti válaszod elsősorban Trienti-nek szóló válasz.
Szeretettel üdvözöl
matthaios
Kedves Matthaiosz!
Azt hiszem, ezek után már nem szükséges bemutatkoznom, már ami a legendás szórakozottságomat, s figyelmetlenségemet illeti… No, de MINDENBEN van vmi jó elrejtve, jelen esetben az, hogy két hívő, s “kutakodó” testvér közelebb került egymáshoz a mons Dei felé vezető ösvényen.
Ezúton kérek elnézést Trientitől, akit igazán nem akartam megkerülni… Tekintsd soraimat a személyesen, neked címzettnek.
(S tán Matthaiost sem érte 8 napon túl gyógyuló lelki trauma a gondolataimtól…)
Szeretettel in Dno:
Győző
Mindig szívesen látom hozzászólásait.