Az egyik előző bejegyzésben láttuk, hogy a kinyilatkoztatás következtében az ember olyan ismeretekre tehet szert, amelyek nem az emberi megismerés természetes útját járva jönnek létre, azaz nem az érzékszervek adataiból indulnak ki. A kinyilatkoztatásban egy új út tárult fel: Isten szavakban beszélt nekünk önmagáról, üdvösségszerző tetteiről. Ez a közvetlenség azonban közvetítéssel is együttjár, Isten titkait emberi szavak, események, történések közvetítik felénk. A kinyilatkoztatás, mint Isten kifelé irányuló tevékenysége a teremtett világban található tevékenységektől gyökeresen különbözik, teljes egészében megérteni nem tudjuk. Ha Isten felől, a kiindulópontját nézzük, akkor ez a tevékenység nincs időhöz kötve, a tevékenység azonos az isteni lényeggel. A tevékenység eredményét, végpontját tekintve azonban ez időhöz kötött (lezárult az apostoli korral), eredményét tekintve pedig ez a hívő ismeret Istenről, Isten titkairól. Ez az ismeret még nem a dicsőség fénye (lumen gloriae) által megvalósuló színről-színre látás, még csak úton vagyunk efelé, az utat most a hit világossága világítja meg, amely azonban még a homállyal is együttjár, és amely az üdvösségben alakul át a dicsőség fényévé. A természetes ismeret megszerzésére elegendőek az emberi értelem saját erői. A hit általi ismerethez azonban Isten különleges tevékenysége szükséges. Egy előző bejegyzésben említettük, hogy a megismerésben az értelem valamilyen módon a megismert tárggyá lesz, befogadja a tárgyban lévő érthetőt, a tárgy formáját. A kinyilatkoztatáson alapuló, természetfölötti ismeretben az értelem részesedik Istenben, az isteni értelemben. Péter apostol második levele írja: “Így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb igéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részeseivé legyetek” (1,4). Nyilvánvaló, hogy ilyen ismeret létrehozásához az értelem természetes képességei nem elégségesek, ehhez Isten természetfölötti segítsége szükséges. Ez már a hit motívumában is világosan látszik, mert a hit tartalmainak elfogadásakor az elsődleges motívum nem értelmünk természetes belátása, de még csak nem is a Szentírás, az Egyház tanításának az elfogadása. A hít alapmotívuma maga az Isten, az abszolút Igazság. A megszentelő kegyelem, a hit, a remény és a szeretet isteni erényei által már közvetlenül kapcsolódunk Istenhez, jóllehet ez a közvetlenség még nem járja át emberi képességeinket, földi életünkben szükségünk van az emberi szavak közvetítésére.
A hitben kapott ismeret természetfeletti jellegének megfelelően végleges és változatlan, mert ez az ismeret nem a változó világból jön, hanem Istentől származik. Ugyanakkor az ismeret befogadói, a keresztény ember, az Egyház változnak. A kérdés az, hogy hogyan viszonylik a kinyilatkoztatás, a hit állandósága a befogadó változásához.
Az emberi ismeret (mint minden más teremtett dolog) egyrészt megvalósultság, ténylegesség, de ugyanakkor lehetőség is a változásra: új vonások, újonnan megismert dolgok befogadására. (A változásról egy régebbi bejegyzésben volt szó.) Az ismeret lehetősége a ténylegességbe valamilyen ok, okok hatására megy át. Az okok közt szerepelhetnek a külső világból érkező érzékszervi adatok, amelyek elindítják az értelem tevékenységét, amely ezekből kiemelve az érthetőt, intelligibile-t, létrehozza a szellemi ismeretet. Nyilvánvaló, hogy a hit ismeretében ilyen lehetőség nincs, ilyen ható okok nem jöhetnek szóba. Ugyanakkor a hit ismerete az emberi értelemben nincs elszigetelve a többi ismerettől. A hit ismeretének lehetőségei között ott van az, hogy ez átjárhatja a többi ismereteket is, az ismeretek rangsorában az első helyet foglalhatja el. Ez nem azt jelenti, hogy például egy geometriai tételt a hit igazságaiból kell bizonyítani. Ez inkább egy szemlélet, egy látásmód megvalósulását jelenti, amely a természetes ismeretek mögött a teremtett, részesedett létet látja, a hit ismeretét azonban közvetlenül Istenre vonatkoztatja. Így a teremtett létre vonatkozó ismeretek fontosságukban, jelentőségükben a hit ismeretének rendelődnek alá. A legáltalánosabb szempont, a legfőbb rendező elv a hit ismerete lesz. A megtéréskor ez egy egyszeri történés, de ugyanakkor hosszú folyamat is.
A hit ismerete tartalmazza a lehetőséget a rendszerezésre is. A kinyilatkoztatás forrásaiban különböző helyeken, különböző hitbeli tartalmakra vonatkozó kijelentéseket találunk. Ezek rendszerezésére a hit továbbadása folyamán már nagyon korán felmerült az igény. Így alakult ki a katekézis rendszerezett formája, sőt a teológia is. Megemlítjük még azt is, hogy a kinyilatkoztatott ismeretekből logikai következtetés segítségével kapott állítások is a kinyilatkoztatás részének tekinthetők. Azonban azoknak a gondolatmenetek az eredményei, amelyekben olyan feltételek is vannak, amelyek nem kinyilatkoztatott emberi ismeretből származnak, már nem minden teológus szerint tekinthetőek szoros értelemben véve kinyilatkoztatottnak. Ez a teológiai következtetések területe.
Egyik előző bejegyzésben szó volt arról, hogy amikor Istenről beszélünk, akkor olyan szavakat, fogalmakat használunk, amelyek a véges (teremtett, részesedett) létezők világából származnak. Ezek a szavak, fogalmak ugyanabban az értelemben nem használhatóak Istenre, mint ahogyan a teremtett világra alkalmazzuk őket. Ennek ellenére, ezeknek a szavaknak, fogalmaknak Istenre alkalmazva is van jelentésük, tartalmuk: analóg értelemben állítanak valamit Istenről. Van tehát egy másik kapcsolat is a hit, a teológiai ismeret és a nem kinyilatkoztatott ismeretek között. Így például az “atya”, a “fiú” fogalmak az általános emberi ismeret fogalmai, amelyekkel kapcsolatban az általános emberi ismeret állításokat is tartalmazhat. Ilyen tapasztalatból vett állítás például az, hogy egy atya és egy fiú két különálló létező. Ez az állítás ilyen értelemben nyilván nem vihető át az Atya és Fiú isteni személyeire. Az “atya” és “fiú” fogalmak esetében azonban annak pontosabb megjelölése, hogy ezek milyen értelemben alkalmazhatóak az isteni személyekre és milyen értelemben nem, körülményesnek, hosszadalmasnak tűnhet. A középkori teológia az isteni személyek leírására egy másik fogalmat is használt, ez a fogalom pedig a viszony, a reláció filozófia fogalma volt. Egyik dolog viszonya egy másik dologhoz (pl. X szereti Y-t) a dolog járulékos tulajdonsága. A teremtett világban, a részesedett létben a viszony önállóan, dologtól függetlenül nem létezhet: csak dolognak, szubsztanciának járulékos tulajdonságaként létezhet. A középkori (és mai) teológia szerint az isteni személyek olyan viszonyoknak, relációknak tekinthetők, amelyekhez nincs hordozó szubsztancia, amelyek szubsztancia nélkül léteznek (relatio subsistens). A reláció fogalma is analóg értelemben alkalmazható az isteni személyekre, itt azonban az isteni személyekre vonatkozó értelmet határozottabban, egyszerűbben lehet elkülöníteni a teremtettre vonatkozó jelentéstől. A relatio subsistens kifejezés az “Atya”, “Fiú”, “Szentlélek” nevek kicserélése valami másra? Nem, ez ezekkel együtt alkalmazható, semmit nem mond azokról a sajátosságokról, amelyet az egyes nevek jeleznek. Ez egy segédfogalom, amely használata esetén egyszerűbben fogalmazható meg az, hogy hogyan különül el az isteni személyekre vonatkozó jelentés a teremtett létezőkre vonatkozó jelentéstől. Lényegesen többet tudott Aquinói Szent Tamás az isteni személyekről, mint például Szent János apostol? Nem, csak Szent Tamás egy olyan fogalmat is használt, amely alkalmasabban fejezi ki azt a különbséget, amelynek Szent János is tudatában volt. Tehát beszélhetünk egy olyan fejlődésről is, amely abban áll, hogy a hit titkainak kifejezésére a régiekhez újabb kifejezéseket adunk hozzá, amelyek nem helyettesítik a régi kifejezéseket, csak ezek jelentését pontosabban megvilágítják.
Olyan értelemben is lehet beszélni változásról fejlődésről, hogy különböző időkben a teljes kinyilatkoztatás más és más részei kerültek előtérbe. A keresztény ókort a legalapvetőbb szentháromságtani és krisztológiai kérdések foglalkoztatták. A kegyelemtan kérdései Szent Ágostonnál, a keresztény nyugaton kerültek fókuszba, majd a reformáció idején váltak ismét égető kérdésekké. Időnként arra is szükség volt, hogy a kinyilatkoztatás véglegessége az Egyház tanítóhivatalának határozott, dogma kimondásával megfogalmazott nyilatkozatában mutatkozzon meg.
A fentiekben megpróbáltuk vázolni, hogy a kinyilatkoztatás tartalmának állandósága és változatlansága mellett milyen lehetőségei voltak/vannak a változásnak, a fejlődésnek.