Az arisztotelészi filozófián alapuló ismeretelmélet szerint minden ismeretünk az érzékeléssel kezdődik. Értelmünk azonban képes arra, hogy az adott pillanatban, adott helyen kapott érzékszervi benyomásokból olyan tartalmakat képezzen, amelyek már túllépnek a pillanaton és a helyen, a konkrét érzékszervi benyomásokon. Ezek a tapasztalatok ugyanis valamilyen szellemi jelleget is hordoznak: ez a tapasztalható valóságban lévő érthető, intelligibile. Az előző bejegyzésben volt szó arról, hogy a dolgok megimerhetőségének, az  intelligibile-nek végső forrásai az isteni értelem teremtő eszméi.

Az emberi megismerésben két lépést különböztethetünk meg. A két lépést nem úgy kell elképzelni, mint két egymástól mereven elhatárolható szakaszt, hanem mint egy hosszú folyamat egymást váltogató fázisait. Az első fázisban a tárgy érzékszerveinkre tett hatása alapján az úgynevezett aktív értelem (intellectus agens) egy változást hoz létre. Ez a változás azt jelenti, hogy az értelem egy lehetősége (intellectus possibilis) átmegy egy új ténylegességbe, amely abban áll, hogy az értelem befogadja a tárgyban lévő érthetőt ¹. (Egyik, kozmológiai istenérvekre vonatkozó bejegyzés foglalkozott a változás arisztotelészi fogalmával). A tapasztalható világban létező tárgy tehát bizonyosan értelemben jelen van az értelemben, ez azonban nem valamilyen, mechanikus jellegű reprezentáció, hanem a dologban lévő megismerhető, érthető jelenléte. Az első fázisban absztrakció történik, amely által az érthető “kiszabadul” az érzékelés anyagi jellegű folyamatából. Az első fázis eredménye a tárgy fogalma. A második fázisban, az értékelő fázisban az értelem összeveti a különböző fogalmakat, a fogalmak különböző tulajdonságait és ezekről állító vagy tagadó itéleteket alkot. Maga az egész folyamat, a fázisok ismétlődésével hosszú ideig is eltarthat. Így például a rovarok tudósa esetében akkor kezdődhet, amikor  gyermekként érdeklődéssel figyel meg egy rovart és még akkor is tart, amikor már a rovarok elismert szakértőjéről van szó, és értelmében a rovar fogalma már igen kidolgozott fogalom.

A fenti két szinten (érzékszerveinkkel tapasztalható tárgyak, értelmünk fogalmai, ítéletei) kívül van azonban egy harmadik szint is: ez pedig a nyelv. A nyelvben az értelem tartalmaira külső, anyagi valóságban megjelenő dolgok utalnak, lehetővé téve azt, hogy ezek a tartalmak más emberek számára is közölhetővé, hozzáférhetővé váljanak. (Értelmünk fogalmainak a nyelvben megfelelhetnek a főnevek és tulajdonnevek, az itéleteknek meg a kijelentő mondatok.) Az emberek nem képesek arra, hogy közvetlenül, “szellemi síkon” kapcsolatot teremtsenek egymással, kicseréljék értelmük tartalmait. A kapcsolat érdekében anyagi dolgot, anyagi folyamatot használnak, ez pedig a beszéd. A beszéd pillanathoz kötöttségétől való megszabadítását az írás biztosítja. A nyelvvel egyébként most csak egy szempontból, az emberi ismeretek szempontjából foglalkozunk.

Ismeretekhez tehát nem csak a közvetlen érzékszervi adatokon keresztül jutunk, hanem a nyelv használata, a beszéd, az írás által is. Természetesen a beszéd hallgatása, az írás olvasása folyamán is használjuk fülünket, szemünket, de itt ez nem egy olyan kiindulást jelent, mint amikor például egy fa látásából eljutunk ennek a fának a fogalmáig. Van tehát egy olyan ismeretforrás is, amely az eredeti, érzékeléstől az értelmi  megismerésig vezető, néha fáradtságos utat lerővidítheti, helyettesítheti. Ez a helyettesítés azonban nem azt jelenti, hogy az érzékszervekre alapuló megismerés fölösleges, mert voltak, akik bejárták ezt az utat helyettünk, mi ennek eredményeivel találkozunk. A nyelv teszi lehetővé, hogy az ember képes időbeli és térbeli korlátaitól  részben megszabadulni. Ez így van a mindennapi életben, de így van például a fizikában is. Nem kell mindenkinek – az egy ember élete folyamán egyébként bejárhatatlan – utat megtennie, kezdve az ókor fizikájától, Newtonon és Einsteinen keresztül napjaink fizikájáig. Ezt az utat az egész emberiség járta be történelme folyamán, de az eredménye minden fizikát tanuló számára rendelkezésre áll. A mindennapi életben is nagymértékben támaszkodunk a nyelv által közvetített ismeretekre, ezek nélkül nem tudnánk élni. Érdekes lenne megnézni, hogy mekkora ezek aránya a közvetlenül érzékszerveink által szerzett ismereteinkhez viszonyítva.

Azonban az érzékszervi adatoktól való elszakadás kérdéseket is felvet. A valósággal való közvetlen kapcsolatot mégis csak az érzékszervek jelentik. Ha látjuk a fát, akkor tudjuk, hogy az ott van és olyan, amilyennek látjuk. Ha azonban beszélnek a fáról, már nem vagyunk annyira meggyőződve, hogy az ott is van. A meggyőződés származhat abból, hogy aki beszél, aki ír, az szavahihető. De lehetnek bonyolultabb kapcsolatok is: az időjárásjelentés szavahihetőségét például azért is elfogadhatjuk, mert amikor ezt egyébként érzékszerveink segítségével ellenőriztük, akkor úgy találtuk, hogy megfelel a valóságnak stb. Bizonyos dolgokkal, élethelyzetekkel kapcsolatban kialakul tehát bennünk egy bizalom, amely alapján elfogadunk olyan dolgokat, amelyekről közvetlen érzékszervi tapasztalataink nincsenek. Elfogadjuk, hogy a fizika tankönyv nem csap be (a jó fizikatanár ezt a meggyőződésünket még kísérletek elvégzésével, laboratóriumi gyakorlatokkal is erősíti) vagy, hogy tényleg földrengés volt valahol, tényleg hatos ikrek születtek stb. Ezzel a bizalommal azonban vissza is lehet érni. Míg az érzékszerveinkkel megtapasztalható világ nem hazudik, hiszen ennek végső forrása Isten teremtő eszméje, addig a nyelv által közvetített ismeretek forrása az ember, és így bizony találkozunk hazugsággal is.

Láttuk tehát, hogy az emberi megismerés megértéséhez szükségünk van a három szintre: a tapasztalható valóság, az értelem tartalmai, és az ezeket megjelenítő nyelv szintjére. Van azonban az ismeretekhez jutásnak egy olyan lehetősége is, amelyből az első színt hiányzik: nincs meg az érzékszervi adatokból való kiindulás, még olyan értelemben sem, hogy ezeket esetleg a nyelv segítségével helyettesíthetnénk (mint például a fizika tanulása esetében). Isten saját magáról, üdvözítő tetteiről a nyelv segítségével adott ismereteket az embernek. Az érzékelés adataiból kiindulva el lehet jutni Istenhez, mint a világ és a benne található dolgok okához, a világ teremtőjéhez. Az így nyert ismeret ugyan nem értéktelen, de teremtett mivoltunk miatt szegényes. Isten azonban egy másik utat is felajánlott: a kinyilatkoztatásban az ember által használt nyelven beszélt nekünk magáról, üdvözítő tetteiről. Ezzel a témával foglalkozik majd egy következő bejegyzés.