Az Egyház 1925 óta ünnepli Jézust Krisztus királyságát. XI. Piusz Quas primas kezdetű enciklikája rendelte el ezt az ünnepet és ezt október utolsó vasárnapjára tette. A liturgikus reform ezt megváltoztatta, és így az új rítus szerint az ünnep az egyházi év utolsó vasárnapjára esik. A változás azonban nemcsak az időpontot érintette, az ünnep tartalmában is történt változás, amelyet jól tükröz a két liturgikus szöveg összehasonlítása. A régi rítus könyörgése azért imádkozik, hogy a népek családja Jézus Krisztus szelíd hatalmának alávesse magát. Az új rítus ehelyett az egész teremtett világ bűn szolgaságából való szabadulását említi. Azt szokták mondani, hogy az új rítus a konkrétabb, minden népre kiterjedő „szociális” királyság helyett egy lelkibb, az eszkatologikus időben bekövetkező, a jelenben inkább csak az Egyház tagjait érintő, metaforikus értelemben vett királyságról beszél. A szociális királyság említését napjainkban már néha a negatívnak tekintett „integrista” hozzáállás jelének tartják. Máté evangéliuma szerint viszont Jézus mennybemenetele előtt határozottan kijelentette, hogy neki „adatott minden hatalom a mennyben és a földön” (Mt 28, 18) és hatalmának semmilyen időbeli vagy térbeli korlátjáról nem beszélt.

Jézus Krisztus királysága titokzatos királyság, ez a hit nélkül nem érthető meg. Mint a hit nyelvére ez sokszor máskor is jellemző, a királyság fogalmát is analóg értelemben használjuk Jézus Krisztus királyságára. Azonban itt is az analógiának arról a fajtájáról van szó, amelyet a skolasztikus terminológia per prius et posterius, azaz elsőbbség és másodlagosság szerint vett analógiának nevez. Kétségtelen, hogy megvan az emberben a hajlam arra, hogy látva a hatalom konkrét, történelmi és mostani megnyilvánulásait, ezeket  tekintse az elsődlegesnek és Jézus Krisztus királyságának hatalmát csak másodlagosként, ezekre utaló metaforaként kezelje. Hiszen Ő most csak az Őt elfogadók lelkében király és igazi királysága majd csak az eszkatologikus időkben fog megvalósulni. Valójában azonban a helyzet éppen fordított, az analógiában Jézus Krisztus királysága az elsődleges és ehhez viszonyítva minden földi hatalom csak másodlagos értelemben vett analógiaként tekinthető hatalomnak.

Krisztus királyságának egyik teológiai alapja a személyes egység (unio hypostatica) dogmája, amely szerint a megtestesülés által az örök Ige személye fogja egységbe Krisztus isteni és emberi természetét, amelyek így a személy egységében sértetlenül, keveredés nélkül vannak jelen. Ezért a megtestesült Ige, Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Jézus Krisztus emberi természete a személyi egység által páratlan méltósághoz, kiválósághoz és szentséghez jut, mert az ezt a természetet hordozó személy az Örök Ige, aki Isten. Jézus Krisztusnak, az embernek mindenkit meghaladó kiválósága és szentsége tehát a személyes egységnek, az egység kegyelmének (gratia unionis) a következménye.

Aquinói Szent Tamás szerint (ST III q. 2 a. 10) a kegyelem szót kétféle értelemben használhatjuk. Egyrészt jelöli ez Istennek az ingyenes ajándékozó akaratát, másrészt magát az ajándékot. Az Istennel való egyesülés az ember számára elérhetetlen, ezért ehhez ő rászorul Isten ingyenes, felemelő ajándékára, kegyelmére. Ez a felemelkedés, egyesülés általában Isten megismerése és szeretete által történik, de hogy ez megtörténhessen, ahhoz szükséges az emberi természetet felemelő megszentelő kegyelem, mert természetes képességeink önmagukban nem elegendőek az egyesítő megismerésre és szeretetre. A megszentelő kegyelem tulajdonképpen a léleknek természetfölötti tulajdonsága, minősége. Az egységnek a másik, ennél sokkal teljesebb és mélyebb megvalósulása egyedül csak Jézus Krisztust illeti meg. Az Ő személyében egyesül Isten és ember. Az egység kegyelme nem a lélekhez hozzáadott új, természetfölötti minőség, járulék (akcidens), mert ez a személyes létezésben megvalósuló egységre vonatkozik. Ilyen értelemben mondják, hogy ez nem járulékként megvalósuló kegyelem, hanem  lényegi kegyelem. Minden más kegyelem az egység kegyelmének a következménye. Ilyen következményként Jézus Krisztusban megvolt a járulékos, megszentelő kegyelem is, mégpedig minden mást meghaladó mértékben, a maga teljességében.

Mint említettük, az egység kegyelme következtében Jézus Krisztus, az ember mindazokkal a tökéletességekkel rendelkezik, amelyek egyrészt abból adódnak, hogy Ő és az Örök Ige ugyanaz a személy, és amelyeket másrészt az emberi természet adott állapotában képes befogadni. Jézus Krisztus mint Isten a világ teremtője, az egész teremtésnek, a világmindenségnek, a népeknek és minden embernek az ura. Másrészt a királyság egy emberi tökéletesség, amely által valakinek hatalma van egy nép, egy ország és az ország lakói felett. Ezek alapján Jézus Krisztusról joggal állítható, hogy Ő király, de nem egyetlen nép, hanem minden nép fölött uralkodó király. Az is nyilvánvaló, hogy uralma nincs az Egyházra, az Őt uruknak elfogadókra korlátozva, mert ez az egész teremtés és minden nép fölötti uralom. Ez a királyság a megtestesülés pillanatától kezdve királyság, az üdvtörténet különböző szakaszai között csak a hatalom gyakorlásának a módjában van különbség. Ennek a hatalomnak a gyakorlása nem a földi királyok hatalomgyakorlása módjára történik. Jézus Krisztus királyi hatalma mélyebb értelemben vett hatalom, amely majd második eljövetelével lesz mindenki számára nyilvánvalóvá annak a felismerésével együtt, hogy ez a hatalom hogyan nyilvánult meg a történelemben.

Ugyanakkor Krisztus királysága szerzett királyság is. Az ünnep prefációja összekapcsolja Jézus Krisztus főpapságát és egyetemes királyságát. A jó király népének javát szolgálja. Jézus Krisztus a főpap és a király saját magát áldozta fől népe üdvösségéért, így megváltása által szerzett örök életet alattvalóinak. Jézus Krisztus királysága „az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet, a béke királysága” (az ünnep prefációjának jelzői).

Szent Tamás kifejezetten nem beszél Jézus Krisztus királyságáról, de rámutat ennek a királyságának másik teológiai alapjára, Jézus Krisztus főségére. Ez a főség azt jelenti, hogy Jézus Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak a feje. Ez a megváltásból adódó természetfölötti főség azonban nemcsak az Egyház szoros értelemben vett tagjaira, hanem mindenkire (még az angyalokra is) kiterjed (ST III q. 8 a. 3, 4), hiszen Isten egyetemes üdvözítő akarata mindenkire vonatkozik. Szent Tamás mindenkiben lát lehetőséget az Istennel való egyesülésre, amely azonban különböző fokozatokban valósul meg a különböző emberek esetében. Szerinte a főség megvalósulásának öt esetéről beszélhetünk, az alábbi sorrend a megvalósulás teljessége szerint csökkenő sorrend (ST III q. 8 a. 3):

Először elsődlegesen azoknak feje [Krisztus], akik az örök dicsőség által ténylegesen egyesülnek vele. Másodszor azoknak a feje, akik a szeretetben ténylegesen egyesülnek vele. Harmadszor azoknak a feje, akik a hitben ténylegesen egyesülnek vele ¹. Negyedszer azoknak a feje, akiknek még csak az egyesülés lehetősége adott, de ennek tényleges megtörténte még hátra van, üdvösségük eleve elrendelése szerint.  Ötödször azoknak a feje, akik számára ugyan megvan az egyesülésre a lehetőség, de ebből soha sem lesz tényleges egyesülés, mint azon világban élő emberek esetében, akik nincsenek az üdvösségre rendelve. Ezek azonban életük végeztével megszűnnek Krisztus tagjai lenni, mert ekkor már az egyesülés lehetősége sincs meg számukra.

Jézus Krisztus királysága tehát egyrészt az egység kegyelme következményeként mindenkire, minden nemzetre, minden emberi közösségre kiterjed, másrészt a befogadás oldaláról nézve különböző fokozatok vannak. A befogadás elutasítása azonban nem jelenti azt, hogy az elutasító kivonja magát a királyság hatalma alól. Egy földi királyság joghatóságától valaki megszabadulhat, ha elhagyja a király országát. Ha azonban a király országa mindenre kiterjed, akkor ezt nem lehet elhagyni. Ennek a királyságnak az elutasítása, amennyiben ez végleges állapottá válik, az örök kárhozat állapotába megy át.

Jézus Krisztus királyi hatalma tehát nem külsődleges, ez a szelíd hatalom a teljes embert, szívét és lelkét érinti. Ez a hatalom annak a királynak a hatalma, aki életét adta, hogy alattvalóinak életük legyen. Ezért ehhez képest minden földi hatalom csak másodlagos, külső hatalom, amely igazi hivatását, célját csak annyiban képes elérni, amennyiben a hatalom gyakorlói az igazi királyra igyekeznek hasonlítani. Így kaphatja meg a földi, külsőleges hatalom az alattvalók részéről a belső elfogadást, amely képes az életet is föláldozni a királyért, a hazáért, a közösségért úgy, hogy ennek nem a félelem a motívuma, hanem a király, a haza, a közösség iránti szeretet. Ha azonban egy földi közösség élete nem Jézus Krisztus szelíd hatalma szerint való, ha a közösség törvényei ellentétben vannak az Ő szeretetből adott törvényeivel, akkor ezt a közösséget egyre inkább csak a törvényektől való félelem fogja összetartani vagy pedig egyre inkább csak a látszat törvények, a törvénytelenség és a szétesés fogja jellemezni. Jézus Krisztus szociális királyságáról beszélve a „szociális” jelző ennek, az egyébként a történelem által is tanúsított ténynek a felismerését és elismerését jelenti itt és most. Ez a felismerés egyúttal annak is felismerése és elfogadása, hogy amikor Jézus Krisztusról analóg értelemben mondjuk, hogy Ő király, akkor rá illik igazából és teljességében a „király” szó, a földi királyságok és hatalmak csak másodlagos értelemben vett királyságok és hatalmak, amelyek létezése csak annyiban jogosult, amennyiben Jézus Krisztus királyságához hasonlítanak. Ez a szemlélet, ugyan a hit szemlélete, de nem tagadja a földi hatalom általunk nagyon is érzékelhető valóságát, hanem törekszik arra, hogy a földi hatalom minél inkább Krisztus király hatalmához hasonlítson, jóllehet ezzel soha nem lesz azonos, mert Jézus Krisztus országa nem ebből a világból való, nem ebből a világból ered.