Az előző bejegyzésben foglalkoztunk az isteni akarattal. A teremtés értelmes, szabad akarattal rendelkező teremtmények “lakóhelye”, így felmerülhet a kérdés, hogyan egyeztethető össze az isteni akarat és a különböző akaratok szabadsága. Ebben a bejegyzésben most csak Jézus emberi akaratával foglalkozunk. Más esetekben a különböző akaratok különböző személyek akaratai, Jézus esetében azonban az isteni és emberi akarat ugyanazon személyhez tartozó akaratok.
Jézus isteni és emberi természetének a viszonyát a személyi egység, az unio hypostatica teológiai kifejezése írja le. Eszerint a két természet egysége nem a két természet valamilyen egyesülésén, összeolvadásán, vagy valamilyen alárendelésén keresztül valósul meg, hanem azáltal, hogy az emberi természet az Ige személyébe felemelődik. A megtestesüléskor az Ige emberré lett, így jött létre a két természetnek az az örökké tartó egyesülése, amelyben a természetek nem keverednek, megőrzik sajátosságaikat, hiszen ezeket az Ige személye foglalja egységes létezésbe. A teológiai iskolák különböző nézeteket alakítottak ki arról, hogy milyen ennek az egységnek a metafizikai “szerkezete”. Ezeknek a véleményeknek a részletezésébe és értékelésébe most nem megyünk bele, csak Aquinói Szent Tamásnak és követőinek a véleményét ismertetjük nagyon röviden. Eszerint a teremtett világban a személyesség és a természet, a személyesség és a létezés egymástól különböznek. Ha nem így lenne, akkor például a személynek mindig léteznie kellene. A személyesség valójában az a létmozzanat, amely a létezés ajándékát, aktusát közvetlenül befogadja. Jézus esetében ez a személyesség az Ige személyében létezik, tehát nem létezik Jézus, mint az Igétől különböző emberi személy. Jézus így egyaránt alanya mind az isteni tulajdonságoknak és cselekedeteknek, mind az emberi tulajdonságoknak és cselekedeteknek. Az isteni és emberi természet így a természetek egyetlen alanyában alkot egyetlen egységet. A természetek nem keverednek össze, az isteni nem olvasztja magába az emberit, amint a monofiziták vallották. De ugyanígy az Ige és Jézus nem két különböző, isteni és emberi személy (nesztorianizmus).
A továbbiakban azzal foglalkozunk, hogy az unio hypostatica milyen kiindulást ad Jézus emberi akaratának kérdésével kapcsolatban. Jézus Krisztus embersége az Igével való személyi egység miatt rendelkezett mindazokkal a tökéletességekkel, amelyekkel az úton lévő, célját még el nem ért emberi természet rendelkezhetett. A mi célunk, amely felé földi életünk folyamán törekszünk, az Istennel való teljes közösség, Isten boldogító színelátásának (visio beatifica) az elérése. Jézus, az Ige azonban már emberi fogantatásának első pillanatától kezdve birtokolja azt a célt, ami felé mi törekszünk, hiszen benne az istenség és emberség közössége a legtökéletesebben valósult meg: Jézus Isten és ember a személyi egység következtében. Jézus életének a célja tehát nem ennek a közösségnek az elérése, hanem a fogantatásától kezdve meglévő egységnek egy emberi életen keresztül történő kinyilatkoztatása és ezáltal megváltásunk megvalósítása volt. Jézus Krisztus egyrészt az Istennel való egységgel már kezdetektől fogva rendelkezett a legtökéletesebb módon, másrészt pedig küldetése megvalósításának az útját járta. A régebbi teológiában használták erre az állapotra a viator et comprehensor kifejezést, amely utal arra, hogy egyrészt Jézus embersége az istenséggel a legszorosabb közösségben van, másrészt Jézus bejárta az emberként számára kijelölt utat, amely az Atyától kapott küldetés teljesítésének az útja volt.
Fölvethető az a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán az, hogy egy személy két akarattal rendelkezzék. A személy egységéhez, konzisztenciájához nem tartozik-e hozzá az, hogy csak egy akarattal rendelkezzék? A Jézus egyetlen akaratát valló monotheléta eretnekséget elítélte a 3. Konstantinápolyi Zsinat (680-681). A két akarat egy személyen belüli működése misztérium, de az akaratok együttes működése lehetséges, mert Jézus isteni és emberi akarata két, gyökeresen különböző létrendben működő akarat. Az egyik bejegyzésben láttuk, hogy a szentháromsági személyek hordozó alany nélküli, magán-álló vonatkozások (relationes subsistentes). A személyek és az isteni természet és így az isteni akarat között semmilyen különbség nincs. A személyek csak egymásra vonatkoztatva különböznek egymástól. Így az Ige személye és az isteni akarat azonosak, az isteni akarat tehát nem az Igének egy képessége. Az emberi természet fölvétele után azonban az Ige, Jézus rendelkezik az emberi akarat képességével, amely a teremtett világban, adott időben és adott helyen működik. Ez a különbség lehetővé teszi azt, hogy Jézusnak külön isteni és külön emberi akarata legyen.
Jézus, az Ige nem követhetett el bűnt és nem utasíthatta vissza az Atyától kapott küldetést. Ezzel kapcsolatban azonban felvethető a kérdés, hogy a vétkezés lehetetlensége nem veszi el teljesen vagy részben Jézus emberi akaratának a szabadságát. Az előző bejegyzésben említettük, hogy a szabad akarat tulajdonképpen az által lehetséges, hogy a megismert tárgy, helyzet nem teljesen, nem minden szempontból jó, és így az ember megfontolás után dönthet arról, hogy egyáltalán cselekedjen-e vagy arról, hogy cselekvésében több részleges jó közül melyiket válassza. Jézus emberi akaratában az isteni akarattal való együttműködés abban nyilvánult meg, hogy számára a meghatározó jó az Atya által adott küldetés elfogadása, ennek teljesítése volt. Az ehhez való feltétlen ragaszkodás mellett valóban nem volt helye a kételynek. Ugyanakkor ennek az akaratnak a megvalósulása konkrét helyzetekben olyan döntések meghozatalát igényelte, amelyekben a tárgy, a helyzet, amelyet a döntés választott, nem volt maradéktalanul jó, hiszen az élet elvesztése, a szenvedés, a halál nem tekinthető jónak. Tehát Jézus konkrét döntései nem minden szempontból jó helyzetek, tárgyak melletti döntések voltak. A döntés azonban a helyzetben meglévő rosszat szembeállította azzal a jóval, amely szerint a helyzet az Atyától kapott küldetés teljesítésének az eszköze. Így Jézus valóban nem követhetett el bűnt és követte az Atya akaratát, de ez nem a szabad akarat “kikapcsolásával” történt, hanem éppen szabad akaratú döntések megvalósulása által.
A Getszemáni kertben Jézus kifejezetten beszél az Atya és saját akarata közti feszültségről (Lk 22, 42): „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Aquinói Szent Tamás ezzel kapcsolatban ugyancsak kifejezetten mondja, hogy Jézus akarata nem mindig volt teljes összhangban az Atya akaratával (Summa Theologiae 18. kérdés 6. szakasz). Egyik bejegyzésben említettük, hogy beszélhetünk az emberi akarat természetes aktusáról és az akarat döntést követő szándékáról. Az úgynevezett természetes akarat tudatos döntés nélkül akar valamilyen jót, vágyódik valamilyen jó után. A természetes akarat legalapvetőbb megnyilvánulása a boldogság utáni vágy, amely az akarat egész működésének az alapja. A természetes akaratnak vannak azonban olyan másodlagos tárgyai is, amelyek után az akarat ugyan önkéntelenül vágyódik, mégis előfordulhat az, hogy ez a tárgy nem lesz döntés által választott cél, mert valamilyen másik, magasabb rendű jó ezt háttérbe szorítja. Ilyen tárgy lehet az élet megőrzése, fenntartása, a szenvedéstől való mentesség, a haláltól való mentesség. Ezekre önkéntelenül, döntés nélkül vágyódik az ember. Jézus imájában ez a vágy szólal meg, de döntése ezzel a vággyal ellentétes döntés: az Atya akaratának teljesítése, az értünk vállalt szenvedés és halál. Ez a döntés imádság és belső küzdelem eredménye. Jézus nyomában járnak a vértanúk, azok akik önként vállalják a szenvedést, de azok is, akik Isten miatt fogadják el az elkerülhetetlen szenvedést.