Ez a blog eddig még nem foglalkozott egy egész bejegyzés keretében a bevándorlással. Tulajdonképpen a szóhasználat is vitatott: kik alkotják zömében a beáramló tömegeket, menekültek vagy bevándorlók. Menekült az, aki életét mentve menekül valami elől. A bevándorlót közvetlen életveszély nem fenyegeti, de olyan rossz körülmények között él, hogy kockázatos utat vállalva igyekszik olyan helyre kerülni, ahol jobb életre számíthat. Látható tehát, hogy a tömegmozgalom, már csak a résztvevőket tekintve is, sokrétű, összetett mozgalom – azt hiszem – ez nyugodtan nevezhető népvándorlásnak.
A tömeg mozgása a folyadékok fizikájában leírt mozgásokhoz hasonlít. Vannak források a Közel-Keleten, Észak-Afrikában. A tömeg a forrásokból áramlik és ha akadállyal találkozik, akkor ha az akadály nem tud ellenállni a nyomásnak, áttöri azt, ha pedig ez ellenáll, akkor ezt megkerülve halad tovább a nyelők felé. Nyelő azonban – úgy tűnik – csak egyetlen van, Németország (esetleg még Svédország, Norvégia). Ha a nyelő kapacitása nincs arányban a források intenzitásával, a tömeg valahol összegyűlik vagy szétterül, attól függően, hogy milyen ellenállással találkozik.
Elhagyva azonban a bizonyos szempontból felületes analógiát, áttérhetünk a lényeges kérdésekre. A mostani népvándorlással, ennek kezelésével kapcsolatban szerintem három szempontról lehet beszélni. Ezek a szempontok: az erkölcsi, a politikai és a vallási-kultúrális szempontok. Ezeket a szempontokat érdemes megkülönböztetni egymástól, de tudatában kell lenni annak, hogy ezek összefüggnek, és egy szempont egyedüliként kezelése helytelen következtetésekre vezethet. A keresztény erkölcs szempontja azonban bizonyos kiemeltséget, elsőbbséget élvez, enélkül nem lehet meg például a politika sem.
A keresztény erkölcs egy ponton félreérthetetlenül világos: a közvetlen szükséget szenvedőknek segítséget kell nyújtani. A bizonytalan körülmények között napok, hetek óta úton lévők helyzete a közvetlen segítségre szorulók helyzete. Ebben a helyzetben a segítség elutasítása szemben áll a keresztény erkölccsel. A népvándorlásnak azonban van egy másik erkölcsi vonatkozása is. Ez a vonatkozás tulajdonképpen nem közvetlenül a személyes kötelezettségeket érinti, hanem az igazságtalan világrenddel van összefüggésben. Korunkban a világ javainak óriási részét egy kisebbség birtokolja. A Pareto-elv szerint a világ gazdaságának 80 százalékát a világ lakosságának 20 százaléka birtokolja. (Ha a leggazdagabb rétegekről van szó, akkor talán még rosszabb arányokkal is találkozhatunk.) A katolikus erkölcstan és szociális tanítás hangsúlyozza a Föld javainak egyetemes rendeltetését. Ezt a rendeltetést még a magántulajdonhoz való jog sem szünteti meg (Katolikus Egyház Katekizmusa 2402, 2452). A jelenlegi világrend nyilvánvalóan ellentétben áll ezzel a tanítással, mert ez az emberek óriási tömegeit zárja ki a javak egyetemességéből. Európa (és a nyugati civilizáció) a maga gazdagságával és folyamatosan romló demográfiai helyzetével olyan feszültséget teremt, amely feszültség is egyik (vagy talán fő) mozgatója a népvándorlásnak. A rossz európai lelkiismeret nyilvánul meg a feltétlen befogadás szélsőséges álláspontjában. Ez az álláspont első pillanatban szinte általános nyugat-európai véleménynek tűnik, a népvándorlás hatásainak megtapasztalásával azonban ez változhat.
Ezzel át is léptünk a politika területére. Az Európai Uniót felkészületlenül érte a népvándorlás. Az ideológiai hozzáállás és a nemzeti érdekek súlyos konfliktusáról van szó. A közlekedési infrastruktúrát megterheli a népvándorlás, az egyes államok között pedig heves szóváltásokban is megmutatkozó érdekellentétek vannak. Az EU védelmének helyzete pedig nagyon rosszul áll. Az eddigi tapasztalatok szerint többé-kevésbé a bevándorlók akarata érvényesül az unió törvényeivel szemben, ezek betartása sokszor szinte teljesen lehetetlenné vált, a helyzet sok helyen a káosz felé megy, nem is beszélve az ellenőrízetlen beáramlás által a terrorizmus és a nemzetközi bűnözés számára keletkezett lehetőségekről. Kérdés, hogy fennállhat-e a 21. században hosszú időn keresztül egy olyan politikai alakulat, amelynek néha mintha nem is lennének határai.
Egyre többen látják, hogy a megoldás kulcsa nem Európán belül van. Itt legfeljebb csak arról lehet szó, hogy a hozzánk érkezett „vendégek” számára biztosítsuk azt, ami emberhez méltó életükhöz szükséges. Ez olyan kötelezettség, amely alól az sem mentesít, hogy „vendégeinket” lényegében nem mi hívtuk meg, jóllehet a német (esetleg svéd) ráutaló magatartást vehették meghívásnak is. A keresztény erkölcs nem engedi meg azt sem, hogy valakit a biztos halába küldjenek vissza. Itt merül fel a menekült és gazdasági bevándorló közti megkülönböztetés nehézsége. Valaki lehet egyszerre mind a kettő is.
A körvonalazódó(?) politikai megoldás szerint a menekültek helyzetét a szülőföldjükhöz közeli helyszíneken kell élhetővé, elviselhetővé tenni, a menekülés okait pedig akár katonai erővel is meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan vissza kell állítani az Európai Unió külső határainak a védelmét. Ezeket a feladatokat könnyű leírni, megoldásuk azonban mára már igen nehézzé vált.
Legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy a fenti feladatok sikeresen megoldódnak. Azonban még így is döntő fontosságú kérdések maradnak nyitva. A szegénységben, éhség által fenyegetve, háborúk közepette élő emberek számára az európai (nyugati) világ békéjének és gazdagságának vonzóereje nem fog megszűnni. Nem látjuk, hogy a történelmi méretű feszültségek hogyan fognak felszámolódni a történelemben. Jogosan merül fel a kérdés, hogy a csökkenő létszámú, saját jólétébe merült Európa történelmi méretekben fenntartható képződmény-e?
A fenti kérdés már átvezet a bevándorlás vallási-kultúrális dimenziójának vizsgálatához. A római birodalom a gazdagság, a polgári jóllét megtestesülése volt a határain kívül élők számára. A birodalom állandóan ki volt téve a külső támadásoknak. A nyugat-római birodalom össze is omlott 476-ban, a kelet-római birodalom, Bizánc ezt az összeomlást ezer évvel túlélte. A római birodalomban azonban volt egy igen erős integráló erő, a kereszténység. Ez képes volt a népvándorlások barbár népeiből egy egységet kovácsolni, a keresztény Európa egységét. Hasonló folyamat játszódott le keleten is, beszélhetünk itt is egy olyan nemzetközösségről, amelynek alapja a bizánci rítusú kereszténység volt. Mit tudunk azonban mondani a jelenlegi Európa és a nyugati civilizáció integráló erejéről? Képes-e az a kultúra, amely egyértelműen keresztény gyökerekkel rendelkezik, de amely hivatalosan is elszakadt a kereszténységtől, sőt ezzel egyre inkább szembe kerül, valamilyen integrációra? A kérdés különösen is indokolt, amikor egy olyan erős identitással kerül szembe, mint az iszlám. Lehet-e az iszlám identitás „progresszívvá” válására tömegméretekben számítani? Aligha. A kereszténység esetében azért volt esélye ennek, mert az új ideológia alapelvei nem voltak kereszténységtől alapvetően idegenek, ezek a keresztény alapelvek egyoldalúvá torzításából származnak. Ezek az alapelvek az iszlám számára azonban jóval idegenebbek. Ezért a semmilyen vagy felületes integráció, meg a demográfiai kilátások azt eredményezhetik, hogy történelmi távlatban az iszlám többség például iszlám alapokon álló pártot alapíthat és egy ilyen párt kormányzó többséggé válhat. Azért, mert az ilyen lehetőség egy vitatható regény (Houellebecq: Behódolás) témájaként is felmerül, még nem lehet ezt eleve kizárni.
A csak Isten által ismert jövőből visszatérve napjainkhoz csak annyit mondhatunk, hogy olyan események játszódnak le most körülöttünk, amelyek Európa jövőjét alapjaiban érinthetik. A most meghozott (vagy éppen meg nem hozott) döntések évtizedekre vagy akár évszázadokra eldönthetik földrészünk jövőjét. Az Istentől elszakadt humanizmus filantrópiája vagy akár a szeretet bölcsessége nélküli szeretet is hozhat helytelen döntéseket. A szeretet bölcsessége igyekszik olyan megoldást találni, amely senkit sem zár ki, ugyanakkor figyelembe veszi azokat is, akiket Isten ránk bízott és akiknek üdvösségéért felelősek vagyunk. Az üdvösséghez pedig a keresztény hit vezet. Európa, nemzetünk keresztény kultúrájának kérdése tehát számunkra igen fontos kérdés. Ebben a kérdésben álláspontunk különbözhet a nem keresztények álláspontjától, mert ők a kereszténységben nem látnak semmilyen értéket.