Az előző bejegyzésben láttuk, hogy Isten látásának vágya Henri de Lubac szerint természetünk veleszületett hajlama. A tomisták szerint az Isten utáni vágy, mint természetes hajlam csak természetünk által elérhető tárgyra irányulhat. Természetes hajlamként van meg bennünk az igazság és jóság utáni határtalan vágy. Ennek a vágynak méltó tárgya Isten, a Teremtő, akinek megismerésére és szeretetére a szellemi lélek vágyakozik. Ennek a vágynak azonban nem lehet tárgya az, amiről Szent Pál így ír: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2, 9). Isten látásának Szent Pál által hivatkozott vágya a tomisták szerint nem természetes hajlam, hanem ez Istennek, mint első oknak, mint teremtőnek a megismeréséből fakadó, ezt követő vágy. Ez a vágy nem hatékony, ez a vágy feltételes, mint például a halhatatlanság utáni vágy, vagy a betegségektől, szenvedéstől való mentesség vágya. Ezen vágy tárgya nem válhat elérendő céllá az eléréshez szükséges képességek hiánya miatt.

A tomista érvelés három irányú. Az első érv szerint az ember természetes hajlama nem irányulhat olyan tárgyra, amelynek elérésére a természete önmagában képtelen. A második érv szerint, ha az ember természetébe Isten látásának vágya természetes hajlamként lenne beírva, akkor a kegyelem nem lenne ingyenes, mert így Isten számára valamilyen kötelezettség lenne a kegyelem megadására, hiszen a természetbe írt vágy nem lehet hiábavaló. A harmadik érv szerint, ha Isten látásának vágya természetes hajlam lenne, akkor az ember már természete szerint irányulna a természetfölötti cél felé, ami viszont kisebbítené vagy megszüntetné a megszentelő kegyelem és a belőle fakadó teológiai erények (hit, remény, szeretet) természetfölöttiségét, hiszen erre az irányra ezek állítják be az embert.

Mielőtt részletesebben foglalkoznánk az érvekkel, érdemes egy pillantást vetni az érvelés hátterére. Valójában két teológiai, filozófiai “világnézetről” van szó. A különböző felfogások mélyén Isten transzcendenciájának és immanenciájának eltérő felfogása van. A tomisták szerint Isten transzcendenciája, végtelen távolsága a teremtett létezőktől eredményezi azt, hogy a másodlagos okok teremtményi világába Isten semmiképpen sem illeszkedhet be. Ebben a világban Isten csak első ok lehet, amely okság oka a másodlagos okok működésének. A potentia oboedientialis-ról szóló bejegyzésben láttuk, hogy Isten nem lehet megvalósítója egy olyan természetes képességnek, amely éppen természetessége folytán másodlagos okok általi megvalósításra való képesség. Isten működése valamilyen értelemben mindig teremtői működés. Ezért amikor ez közvetlen, nem másodlagos okok elsődleges okakénti működés, akkor nem indulhat ki előzetes természetes képességekből, hajlamokból. Másrészt az ember belső, személyes kapcsolatba kerül Istennel. Istennek ez az “immanenciája”  azonban az isteni mindenhatóság közvetlen, természetfölötti működésének az eredménye, természetes “előzmények” nélkül. Az üdvrendben ennek az immanenciának az alapja a megtestesülés és a megváltás. A megtestesülésben jött létre az az egység, immanencia, amely minden egységnél bensőségesebb, mert itt nem természetek valamilyen összekeveredéséről, összeolvadásáról van szó.  Az Ige személyében valósul meg az isteni és emberi természet egysége. A tomista álláspont a természetes és természetfölötti határozott megkülönböztetésével érvényben hagyja Isten transzcendenciájának és immananenciájának teljes mélységét. Isten nem a természet valamilyen képességéből, hajlamából kiindulva emel fel bennünket a vele való közösség szintjére, hanem ez a felemeltetés teljesen a természetet meghaladó módon, Isten ingyenes ajándékaként valósul meg. A nem tomista álláspont esetében a transzcendencia és immanencia közti feszültség alacsonyabb szinten “oldódik fel”: valamilyen értelemben a természetes és természetfölötti összevegyüléséről van szó, ettől elmosódottabbá válik a kettő közti kontraszt és ezáltal ezek a fogalmak mélységükből veszítenek.

A tomisták első érve az ellen, hogy az Isten látásának vágya természetes hajlam, arra támaszkodik, hogy a természet, a másodlagos okok világára bizonyos zártság jellemző. Ez azt jelenti, hogy a teremtő Isten másodlagos okok működésén keresztül valósítja meg szándékát ebben a világban. Ebből a zártságból következik, hogy ebben a világban képességek, hajlamok csak olyanok megvalósulásokra irányulhatnak, amelyek a másodlagos okok hatókörébe esnek, hiszen Isten nem léphet be a másodlagos okok sorába ¹. Ezért ha természetünkben megvan a hajlam Isten megismerése iránt, ez csak a természetünk által megvalósítható istenismeretre, a természetes istenismeretre irányulhat.

A második érv hasonlít az első érvhez. Abból indul ki, hogy Isten színről-színre való látása Isten ingyenes, természetünket felülmúló ajándéka. Ha viszont ennek a vágya természetünkbe lenne írva, akkor Isten nem tehetné meg, hogy ezt nem adja meg, tehát ez nem lenne összeegyeztethető azzal, hogy ez Isten ingyenes ajándéka. Amikor Isten esetleges “kötelezettségéről” beszélünk, akkor ezt helyesen kell érteni. Nem valamilyen abszolút értelemben vett kötelezettségről van szó. Ez a “kötelezettség” abból származik, hogy Isten, mint tökéletes teremtő, nem alkothat olyan természetet, amelyet olyan cél felé irányít, amelyet ez saját erejéből nem tud elérni.

A harmadik érv szerint a természetes hajlam “definíció szerint” valamilyen célhoz rendelést jelent (ld. itt). Az Isten látására való hajlam pedig természetfölötti célhoz való rendelést jelent. Az ember természetfölötti céljához rendelés azonban a megszentelő kegyelemben, az ebből fakadó három teológiai erényben, a hitben, reményben és szeretetben valósul meg. Ha tehát feltételezzük, hogy Isten látásának vágya természetes hajlam, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy a megszentelő kegyelem, a hit, a remény és a szeretet isteni erényei valamilyen módon már  az emberi természet alkotó elemei is. Ez pedig ellentmond ezek természetfölöttiségének.

A téma befejezéseként, Feingold nyomán ² röviden összefoglaljuk az Isten látása iránti vágy különböző  megvalósulásait:

1. Az Isten természetes megismerése utáni vágy az emberi természet veleszületett hajlama. Ennek gyökerei az ember igaz és jó utáni határtalan törekvésében vannak.
2. Az isteni természet közvetlen megismerése utáni vágy, Isten látásának vágya már nem velünk született hajlam, mert ez Istennek, mint teremtőnek a megismeréséből fakad. Ez a vágy ugyanakkor feltételes, nem hatékony vágy, mert tárgya nem képes célként megjelenni, hiszen természetünk önerejéből, kinyilatkoztatás nélkül nem tudja ezt elérni.
3. Ez a vágy azonban hatékony vággyá válik a kinyilatkoztatás, az üdvösség megjelenésével, mert ez ekkor már reálisan elérhető célként jelenik meg.
4. A megszentelő kegyelem által felemelt természetünk állapotszerűen (a természetes hajlamhoz hasonlóan)  vonzódik Isten, mint természetfölötti cél felé, Isten színről-színre látása felé.