Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy Isten a világot a semmiből teremtette. Ennek a bejegyzésnek a témája az, hogy a teremtés alapján milyen viszonyban, vonatkozásban van egymással Isten és a világ. A vonatkozás (relatio) egyike az arisztotelészi kategóriáknak, nem ritkán használt fogalom a teológiában, így például alapvető jelentősége van a szentháromságtanban.
A vonatkozás, a reláció egyike a tíz arisztotelészi kategóriának. Arisztotelész a szavak állításokban való használatának elemzése közben a használat tíz alapvető csoportját állapítja meg, amelyeket kategóriáknak nevezett. Az első kategória lényegében különbözik a többi kilenctől, mert az ehhez a kategóriákhoz tartozó szavak olyan dolgokat jelölnek, amelyek nem másban, hanem önmagukban, önállóan léteznek. A skolasztikus terminológia ezeket a szubsztancia (magában való) szóval jelölte. A többi kategóriák szavai olyasmit jelölnek, amelyek nem önállóan, hanem másban (a szubsztanciában) léteznek. Ezeket a skolasztika akcidenseknek, járulékoknak nevezte. A nyelvtani elemzésnek ez az eredménye is a skolasztikus metafizika szubsztancia-akcidens fogalompárjához vezet. A továbbiakban a kategóriák közül részletesebben csak a vonatkozással foglalkozunk, de érdekességként felsoroljuk Arisztotelész kategóriáit: 1. szubsztancia, 2. mennyiség, 3. minőség, 4. vonatkozás, 5. hely, 6. idő, 7. helyzet, 8. bírás, 9. cselekvés, 10. szenvedés.
A vonatkozás igen általános kategória. Tulajdonképpen az univerzum bármely két létezője valamilyen vonatkozásban van egymással. A vonatkozásnak feltétele az, hogy a vonatkozásban állók különbözzenek egymástól, ugyanakkor a vonatkozás valamilyen egységre is utal: a vonatkozás kapcsolatot teremt a különbözőek között, ezeket a vonatkozás “szála” valamilyen értelemben összeköti. A vonatkozás állítása az egyik dolog valamilyen másik dologhoz rendelését fejezi ki (a latin kifejezés: ad aliud). A vonatkozásnak van egy kiindulópontja és egy végpontja. Az “ez a fa magasabb, mint az a fa” mondat által kifejezett vonatkozás kiindulópontja a magasabb fa, végpontja pedig a másik (az alacsonyabb) fa. A vonatkozásnak van valamilyen alapja. Példánkban ez a fák mennyiség kategóriájába tartozó tulajdonsága, a magasság. Világunk tele van vonatkozásokkal. A dolgok mennyiségi tulajdonságai, időbeli, térbeli elhelyezkedése alapján a vonatkozások behálózzák az egész teremtett világot. A világban lévő változások az oksági és okozati vonatkozások hasonló hálózatát eredményezik. A képesség, lehetőség vonatkozásban van megvalósultságával, a változást előidéző ok a változás eredményével. Az ilyen vonatkozások hálózata is átszövi univerzumunkat.
A vonatkozásokkal kapcsolatban sokszor előfordul a létrend, az ordo fogalma is. Ez azt fejezi ki, hogy bizonyos dolgok a különbözőségük ellenére is valamilyen módon összetartoznak, valamilyen egységet alkotnak és ez az egység a vonatkozások szálai, hálózata által nyilvánul meg. Értelmünk képes a létezés valóságos rendjét átlépni azáltal, hogy olyan dolgokat is vonatkozásba hozhat egymással, amelyek a valóságban nincsenek vonatkozásban. Így például összehasonlíthatunk különböző mitológiai állatokat, személyeket, jóllehet ezek nem is léteznek. Ez adja az alapot a vonatkozások egyik fontos osztályozásának: vannak valóságos és csak észbeli, értelmi vonatkozások. Az pusztán észbeli vonatkozások azonban nem minden esetben valóságtól “elrugaszkodott” vonatkozások. Sokszor csak arról van szó, hogy értelmünk tökéletlensége, érzékeléshez kötöttsége, közvetettsége miatt valamit néha csak akkor tudunk megérteni, ha a csak az értelemben létező mozzanatokhoz is folyamodunk. Így például, amikor azt mondjuk, hogy a Szentírás Istene ugyanaz a létező mint a filozófia Mozdulatlan Mozgatója, akkor nem egy valóságos viszonyt állítunk két különböző létező között, hanem értelmünk gyengesége miatt ugyanazt a létezőt két megközelítésben látjuk. Hasonlóan csak észbeli, de mégsem valóságtól elszakadó vonatkozás például az énekesmadarak és a rigók állatrendszertani osztályainak a vonatkozása. Valóságban nincsenek ilyen osztályok, hanem csak énekesmadarak és rigók vannak. Mégis az ezen osztályozás által felállított vonatkozások nem a valóságtól elszakadt vonatkozások. Az isteni (és angyali) értelem egyetlen intuitív megismerési aktusban látja az azonosságot és különbséget, az egyedit és az általánost, ezért ennek nincs szüksége ilyen, csak értelemben létező “segédfogalmakra” és a közöttük lévő viszonyokra. A valóságos vonatkozásoknak olyan alapjai vannak a vonatkozókban, amelyek ezeknek megvalósult aktualitásai. Ilyenek például a fák magasságai.
A vonatkozások két dolog valamilyen összerendelését fejezik ki, de az egyik dolog szempontjából. Az “ez a fa magasabb, mint az a fa” vonatkozást kifejező állítás erre a fára vonatkozik. Van azonban ennek egy fordított, inverz vonatkozása is, amely szerint “az a fa alacsonyabb, mint ez a fa”. A vonatkozás és az inverz vonatkozás nem minden esetben ellentétet kifejező vonatkozások. Nem ez a helyzet például, ha azt mondjuk, hogy Péter és János barátok. Az inverz vonatkozások révén eljutunk a vonatkozások témánk szempontjából fontos osztályozásához: vannak homogén és heterogén vonatkozások. Ha a vonatkozás és inverz vonatkozása mindketten valóságos vonatkozások vagy mindketten csak észbeli vonatkozások, akkor homogén vonatkozásról van szó. Ha azonban egyikük valóságos és a másikuk csak észbeli vonatkozás, akkor heterogén vonatkozásokról beszélünk. Isten és a világ vonatkozása heterogén vonatkozás.
A teremtő és teremtett vonatkozása tulajdonképpen az ok és okozat vonatkozása. Itt azonban, teremtett okság vonatkozásaival ellentétben nincs egy olyan kiinduló állapot, amely vonatkozásba állítható lenne a teremtővel, mint okkal. A teremtés oka nem ugyanazon létrend része, mint az okozat. A teremtés mellet más vonatkozásokkal is találkozunk, amelyeknél a vonatkozás kiindulópontja és végpontja nem ugyanazon létrendbe tartoznak. Aquinói Szent Tamás nyomán a tomisták erre példaként emlegetik a tapasztalható világban található valamilyen tárgy és ennek a megismerő alanyban lévő ismerete közti vonatkozást. Az ilyen vonatkozások heterogén vonatkozások. A szemközti fáról való ismeretem a fával, mint a megismerés tárgyával valóságos vonatkozásban van. A fa valóságos (de nem egyetlen) oka ismeretemnek. A fa hozzám, mint megismerőhöz való vonatkozása azonban csak észbeli vonatkozásnak tekinthető, mert semmi olyan aktualitás nincs a fában, ami a valóságos vonatkozást megalapozná. A megismerhetőség ugyan lehetőségként ott van a fában, de valójában ez nem a fában aktualizálható lehetőség, hanem csak arra vonatkozik, hogy egy másik létrendben, a szellemi megismerés rendjében a fára vonatkozó ismeret megszülethetik, azaz a megismerő értelemben egy valóságos változás történhet.
A teremtett világ és a teremtő Isten vonatkozása is heterogén vonatkozás. Itt két, egymástól végtelenül különböző létrend közti vonatkozásról van szó. Teremtett világunk vonatkozásai hálózatot alkotnak és átszövik a világot. Ezzel szemben Isten és a világ vonatkozásainak egyik pontja az Isten, mint központ, és ezek a vonatkozások másik pontként elérik a teremtett létezés legapróbb mozzanatait is. Isten mint elsődleges ok (causa prima) oka mindennek a világban, beleértve a világban található változásokat is, és nemcsak a teremtés pillanatában, hanem most is és mindig. A másodlagos okok enélkül az okság nélkül nem tudnának működni és visszahullanának a semmibe. A vonatkozás “szálai” itt tehát hálózat helyett egy centrális, sugárszerű struktúrát alkotnak. Ezek az oksági vonatkozások valóságos vonatkozások a teremtett létezők oldaláról nézve, ezek léte és működése feltételezi Isten okságát. Az inverz, Isten oldaláról nézett vonatkozás azonban nem lehet valóságos vonatkozás. Az ok oldaláról nézve a valóságos oksági vonatkozások valamilyen korlátozottságot, átvitt értelembe függésnek nevezhető mozzanatot visznek az okba. Az okozat korlátai valamilyen értelemben megmutatkoznak az okozattal valóságos vonatkozásban álló okban is, mert ez a vonatkozás csak akkor és ott és úgy jöhet létre, hogy összhangban legyen az okozat idejével, helyével és létezési korlátaival. Ha egy egyetemes, általános ok is működik, akkor ez nem vonatkozhat valóságosan az okozatra, mert ebben az esetben az okozatnak is általánosnak, időtől, tértől, létezési korlátoktól függetlennek kellene lennie, ami nyilvánvalóan lehetetlenség. Így tehát Istennek, mint a világ elsődleges okának világhoz való vonatkozásait csak észbeli vonatkozásoknak tekinthetjük. A világ Istentől okozottságára alapuló, Istenre irányuló valóságos vonatkozásának az inverz vonatkozása csak észbeli vonatkozás. Az isteni okság egysége, egyetemessége (minden létezésnek az oka), időtől való függetlensége és az okozatok sokasága, korlátozottsága, időtől való függése közti feszültség csak úgy oldható fel, ha a teremtő-teremtett vonatkozást heterogén vonatkozásnak tekintjük.
Első pillanatra a fentiek a szavakkal való játéknak tűnhetnek. Valójában azonban a teremtő-teremtett vonatkozás heterogén volta azt fejezi ki, hogy a világ szükségszerűen kapcsolódik Istenhez, tőle függ létezésének legapróbb mozzanatában is, de Isten a legkisebb mértékben sem függ a világtól. Róla a világgal kapcsolatban sem állítható valamilyen változás vagy olyan hatás létezése, ami őt világból, a világ változásaiból kiindulva érné. A korlátozott, egyedi hatás miatt tapasztalati világunk okait az okozattal olyan kapcsolatok kötik össze, amelyek az ok változását is feltételezik, a változások korlátai az okot is korlátozzák. Isten azonban a Mozdulatlan Mozgató, a Változatlan Változtató, akit csak a korlátozott emberi értelemben lévő vonatkozás köt a teremtéshez. A teremtést teljesen csak Isten értheti meg, ismerheti meg. Ez a megértés azonban nem különbözik Isten saját magáról való ismeretetétől. Ebben az ismeretben Isten ismeri az isteni tökéletesség korlátozott, tőle különböző megvalósulási lehetőségeit, és az isteni akarat választása folytán létrejön az az időben létező világ, amely ezen lehetőségek egy megvalósulása. Isten egyszerűsége miatt nincs valóságos különbség az isteni értelem és a kifelé való korlátozott megvalósítások lehetőségeinek ismerete között, az isteni értelem és az isteni akarat között, Isten lényege és tettei között. A teremtés teljes mértékben Isten belső tette, Istennek nincs szüksége arra, hogy valamilyen hatás gyakorlása érdekében kilépjen önmagából.
A fentiekben nem hivatkoztunk a kinyilatkoztatásra, csak a teremtésről, mint természetes ésszel felismerhető tényről és ennek következményeiről volt szó. A kinyilatkoztatás, a Szentírás, a hit. a teológia nyelve Istenről a teremtett világból eredő fogalmakra vonatkozó szavak használatával beszél. Minthogy Istenben megvan a személyesség tökéletessége, a szóhasználat az emberi személyt, viselkedését leíró szavakra épít. Ez a szóhasználat jogos, valójában nem is tehetnénk mást. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy Isten tetteinek a hatásait tapasztaljuk meg, és Istenről mint ezen hatások forrásáról, ezen hatások létrehozójáról beszélünk. Ezek a hatások teljes mértékben létrehozójuktól függenek. Az ezeket létrehozó Isten számára azonban már nem léteznek azok a korlátok, amelyekkel a teremtésben működő, másodlagos okoknál találkozunk. Isten tevékenységének titka a maga teljességében mindig kifürkészhetetlen titok marad. Ez a természetes teológiai “lecke” különösen fontos lenne a teológus számára. Az isteni okság heterogén vonatkozás volta egyrészt utal Isten teljes transzcendenciájára, minden kötöttségtől mentességére, szabadságára. Másrészt megmutatja azt, hogy a teremtés teljes mértékben Istentől függ. Isten transzcendenciája, függetlensége és a világ teljes függése közti szakadék olyan mély, hogy a teremtett világ okai és okozataik között megszokott “viszonosság” sem tételezhető fel ezzel kapcsolatban. A második isteni személy, az Ige azonban teremtménnyé, emberré lett, anyától született és meghalt értünk, hogy el ne vesszünk.
Az időtől független, változatlan Isten változó világot teremtett. A világban lévő értelmes teremtmény a változó világot időben létező világként éli meg. Ebből azonban még nem feltétlenül következik az, hogy ennek a világnak, ennek az időnek volt kezdete. Az időbeli kezdetről a kinyilatkoztatás határozottan beszél. Az egyik következő bejegyzésben erről a témáról lesz szó.