Előző bejegyzéseinkben a fejlődéssel foglalkoztunk. Mielőtt ezt a témát folytatnánk, visszatérünk az Aquinói Szent Tamást mesterének tekintő filozófia, metafizika és természetbölcselet egyik fontos fogalompárjához. Az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) témájával már foglalkozott egy régi bejegyzés. Most ismét visszatérünk ehhez a témához, ezt a modern természettudomány redukciós törekvéseinek a szempontjából vizsgáljuk. A redukcionizmus sok jelentésben használt fogalom, most ezt annak a megközelítésnek a jelölésére használjuk, amely szerint világunk minden jelensége (köztük az ember is) végső soron megérthető, megmagyarázható a természet legelemibb törvényei, a fizika törvényei alapján. Annak oka, hogy mégis létezik fizikától különböző kémia, biológia, nem az, hogy a fizikai törvények nem lennének elegendőek a magyarázathoz, hanem egyrészt az, hogy mi még nem ismerjük ezeket a törvényeket a maguk teljességében, másrészt pedig a jelenségekben résztvevő részecskék nagy száma miatt emberi teljesítőképességünk korlátai nem teszik lehetővé az adott vegyületben, élő szervezetben ezeknek a törvényeknek az egész rendszerre történő alkalmazását. A redukcionista álláspont szerint azonban ez elvileg nem lenne lehetetlen. Azt hiszem, világos, hogy az ilyen értelemben vett redukcionista álláspont mennyire tudományon kívüli álláspont, ez tudományosan nem igazolható előfeltevéseken alapul. Ennek ellenére ez a megközelítés a természettudományokon belül jogos megközelítés lehet.

A redukcionizmus nem a természettudományok utóbbi évszázadokban bekövetkezett fejlődésének az eredménye, ezzel már az ókorban is találkozunk. Az ókori atomizmus képviselői (például Démokritosz) a görög filozófia központi problémáját, az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáját úgy oldották meg, hogy az oszthatatlanul egynek és változatlannak a kicsinységük miatt érzékszerveink által felfoghatatlan atomokat tekintették, a dolgokat és a változást pedig az atomok összekapcsolódásával, mozgásával magyarázták. Maga az „atom” szó is az oszthatatlanságra utal. (Amikor tehát az atom részeiről beszélünk, akkor tulajdonképpen nyelvileg ellentmondásban vagyunk, ugyanis az osztatlannak, a rész nélkülinek a részeiről van szó.) Ennek az álláspontnak hiányossága, hogy ez a magyarázatok, a megértés köréből kivonja magát az atomot: miért nem lehet ezt tovább osztani, miért egy ez osztatlanul.

Amint metafizikával foglalkozó bejegyzéseinkben erről szó volt, Arisztotelész az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémájával kapcsolatban nem egy ilyen külsődleges megközelítést javasolt. Szerinte a létezést teljes egészében átjárja az egység és a sokaság, az állandóság és a változás feszültsége. Ennek a feszültségnek az ellentmondásmentes feloldását szolgálják a metafizikai fogalompárok: a szubsztancia és a járulékok, a képesség és a ténylegesség, a lényeg és a létaktus fogalompárjai (itt, itt és itt).

Világunkban a magánvaló létezők, szubsztanciák mindig egy adott csoportba (fajba) tartozó létezők. A csoportba tartozás megnyilvánul tulajdonságaikban, viselkedésükben, cselekvési módjukban, a csoportra jellemző változásokban. Az elektronok elektronként viselkednek, az elefántok pedig elefántként. A csoporthoz tartozó egyedek ugyan önállóak, önállóan cselekednek, egyedi tulajdonságaik vannak, mégis felfedezhető egy olyan egység bennük, amely a csoportba tartozás okának, elvének tekinthető. Fontos megjegyzés, hogy itt ez az ok az arisztotelészi okok  közül nem a ható ok (amelyet általában oknak tekint a mai szóhasználat), hanem a formai ok. Az egy csoportba tartozó egyedek olyan közös forma hordozói, amely formából fakadnak a csoportra jellemző tulajdonságok, cselekvések, képességek, változások. Ezt a formát hívják lényegadó formának (forma substantialis), amely tulajdonképpen a minden formától megfosztott anyagot, a tiszta lehetőség elsődleges anyagot (materia prima) formálja meg.

A fentiekben leírtak alkalmasak arra, hogy a filozófia és a szaktudományok, például a biológia közti viszonyt megvilágítsák. A filozófiai értelemben vett forma nem ható okként oka az élővilágban felfedezhető fajoknak, a fajok egyedeinél tapasztalható hasonló tulajdonságoknak, cselekvési módoknak. A forma nevének megfelelően formai ok. Nem a biológia fedezi fel ezt a formát, ez a felfedezés a filozófiai elemzés eredménye. A biológia feladata (többek között) az azonos tulajdonságok és azonos viselkedések ható okainak a keresése. Az utóbbi évtizedek nagy eredménye ezen okok mechanizmusának a felfedezése. A genetikai információt, genetikai programot tároló DNS és az ezt feldolgozó mechanizmusok felfedezése a biológia legjelentősebb felfedezései közé tartoznak, megvilágítják a szervezet felépülésének, fejlődésének folyamatát, az öröklés okait. A DNS makromolekulái tulajdonképpen információtároló eszközök. Kódolt formában tartalmazzák azt az utasítássorozatot, programot, amelyet az RNS makromolekulákra alapuló mechanizmus elolvas és végrehajt. Ez a mechanizmus állítja elő a testünk különböző szöveteit, szerveit alkotó fehérjéket, ez testünk felépülésének, fejlődésének a programja. A genetikai kód, a genom felderítése a biológia gyakorlati alkalmazásokra is irányuló kutatásának a tárgya.

Maga az „információ” szó sűrűn használt szó. Ezt sokszor anélkül használjuk, hogy pontos jelentését tisztáznánk. Az információ valójában átjárja a teljes emberi létezést, a pontos meghatározást éppen az teszi nehézzé, hogy ezt analóg módon, eltérő dolgokra alkalmazzuk. A fogalommal mégis olyan hasonlóságra utalunk, ami a különböző alkalmazások közt jelen van. A szó maga összefüggésben van a formával. A skolasztikus terminológia a forma általi megformáltságot informáltságnak mondja. Az információ tehát akkor keletkezik, amikor valami valamilyen forma által meghatározottá válik. A skolasztikus ismeretelmélet az emberi ismeretet abban látja, hogy az értelem az anyagi világban lévő érthető formákat (intelligibile) kivonja és így ezek most már értelmünkben nem anyagot megformáló formákként, hanem értelmünket megformáló (informáló) formákként vannak jelen. Ismereteket azonban nemcsak érzékszerveink tapasztalatai által szerezhetünk, hanem az emberi beszéd, kommunikáció által is. Ebben az esetben az ismeretek úgy közvetítődnek, hogy valamilyen fizikai közeg (például hang) vagy jelsorozat (írás) speciális formát (kódot) kap, ez által működik az emberi kommunikáció „csodája”. A megértésben az önmagában jelentés nélküli jelsorozat, a kód jelentést kap, így lesz ebből valódi információ. A közvetített információ esetében tehát egy kettősséggel találkozunk: egyrészt ott van a kód, másrészt ennek az értelmezése. Az emberi ismeretben a szellemi megértést nem lehet valamilyen mechanikus folyamatnak tekinteni. A programok, a szoftver esetében azonban már ilyenről van szó. A szoftver végrehajtandó utasításokat tartalmazó információ, amely önmagában véve jelentés nélküli. A programot feldolgozó számítógép, hardver számára azonban a program jelsorozata jelentéssel ellátott jelsorozat, a hardver ezt értelmezi és végrehajtja. Az élő szervezet talán legfontosabb mechanizmusa mélyén is a szoftver-hardver kettősség található meg ¹. A DNS-ben található szoftvert az RNS-en alapuló hardver olvassa el, értelmezi és hajtja végre, tehát itt is valamilyen közvetített információról van szó.

A közvetített információ esetében nem az eredeti forma általi közvetlen megformáltságról, „információról” van szó, hanem valamilyen ehhez képest külsődleges dologról, valamilyen kódról. A DNS által tárolt információ is ilyen külsődleges információ, amely azonban vonatkozik az élőlény filozófiai értelemben vett formájára, amely formai okként úgy formálja meg, „informálja” az anyagot, hogy ez az adott fajtájú élőlényként működik. Hogy hogyan alakulhatott ki az élőlényekben ez a hardver-szoftver kettősség, máig is tisztázatlan kérdés. A biológia, a fejlődéstan a kialakulás ható okait kutatja. Maga a formai okság, az erre való vonatkozás azonban nem tárgya a biológiai kutatásnak, ez akkor jöhet szóba, ha elhagyva a biológia területét, az értelmezés területére lépünk.