A találkozó mégis megtörtént. A média persze túloz, amikor arról beszél, hogy ezer éve után végre megtörtént a nagy találkozás. Ezer évvel ezelőtt ugyanis nem volt moszkvai patriarchatus, ez a második Róma, Konstantinápoly eleste után, 1589-ben alakult meg. Nagy Péter cár a patriarchatust 1700-ban megszüntette, és ez végül is 1917-ben alakult meg ismét. Fr John Hunwicke blogja hívja fel a figyelmet arra, hogy Izidor, Kijev, Moszkva és Egész Oroszország Metropolitája részt vett  a firenzei uniós zsinaton (1439) és mindvégig kitartott az unió mellett. Történelmi szempontból a jelentősebb találkozás 1964-ben volt, amikor Boldog VI. Pál pápa az egykori Konstantinápolyban, Isztambulban találkozott Athenagorasz patriarchával, így azok találkoztak, akiknek elődei alatt 1054-ben megtörtént a Kelet és Nyugat közti szakadás.

A találkozó mögött világpolitikai vonatkozásokról is lehetnek. Ugyancsak nem lehet eltekinteni a Konstantinápolyi Patriarchatus és a Moszkvai Patriarchatus közötti, nem mindig egyszerű viszonytól sem. De most nem ezekről lesz szó, mert valóban történelmi találkozó volt február 12-én a havanna-i repülőtéren. A legnagyobb súllyal rendelkező ortodox egyház és a Katolikus Egyház feje találkozott egymással. Az általuk közzétett nyilatkozat figyelemreméltó megállapításokat tartalmaz, a következőkben ezek közül foglalkozunk néhánnyal.

Először pár szó arról, hogy kik is találkoztak. A Katolikus Egyház a hagyományos területein, Nyugat-Európában és Észak-Amerikában meggyöngült. A találkozóra „Kubában került sor, Észak és Dél, Kelet és Nyugat keresztezési pontján” (2). Ezzel van szembeállítva a „régi világ”, egykori veszekedéseivel együtt (3). Az orosz ortodox egyházzal kapcsolatban azonban inkább megerősödésről szól a nyilatkozat: „korábban nem látott mértékben megújul most a keresztény hit Oroszországban és Kelet-Európa sok országában, ahol ateista rezsim uralkodott évtizedeken át…Negyed évszázad alatt több tízezer új templomot építettek, több száz monostort és teológiai főiskolát nyitottak” (14). Az embernek önkéntelenül Benedek pápa szavai jutnak eszébe egyik utolsó beszédéből (a római papság és szeminaristák előtt tartott beszéd): „Tudjuk, hogy a média zsinata lett elérhető mindenki számára. Ezért ez lett a domináns, a hatékonyabb, ez okozott oly sok katasztrófát, oly sok szenvedést: bezárt szemináriumok, bezárt kolostorok, banális liturgia”. A nyilatkozat (talán ellensúlyként) beszél Latin-Amerikáról: „Latin-Amerika hatalmas vallási potenciálja, a sok millió ember személyes tapasztalatában megmutatkozó, sok évszázados keresztény hagyomány biztosítéka annak, hogy ez a térség nagy jövő előtt áll” (2). A latin-amerikai katolikus egyház helyzete persze ugyancsak kérdéseket vet fel. A hivatások helyzete itt sem megnyugtató, a szekták éppen a népegyháznak számító Katolikus Egyház tagjai közül nyernek új követőket.

A nyilatkozat a Vatikántól szokatlanul éles megfogalmazással (feltehetően orosz hatásra) beszél a „régi világról”:

Ugyanakkor sok ország helyzete aggaszt minket, olyanoké, ahol a keresztények egyre gyakrabban a vallásszabadság korlátozásába ütköznek, azon jogukéba, hogy megvallják saját meggyőződéseiket és azok szerint élhessenek. Külön is megállapítjuk, hogy némely országnak a szekularizált, Istenre és az ő igazságára való minden hivatkozást kerülő társadalommá válása súlyos fenyegetést jelent a vallásszabadságra. Nyugtalanság forrása számunka a keresztények jogainak mostani korlátozása, ha nem egyenesen a keresztények hátrányos megkülönböztetése, amikor bizonyos politikai erők, sok esetben igen agresszív szekularizmus ideológiájától vezérelve, igyekeznek kiszorítani őket a közéletből.

Hasonlóan beszél a nyilatkozat az Európai Unióról:

Az európai integrációs folyamatot, melyet századokig tartó véres konfliktusok után kezdtek el, sokan reménykedve, a béke és biztonság biztosítékaként fogadták. Mégis óvatosságra intünk egy olyasfajta integrációval szemben, amely nem tiszteli a vallási identitásokat. Bár nyitottak maradunk arra, hogy más vallások is gazdagíthatják társadalmunkat, meg vagyunk győződve arról, hogy Európának hűnek kell maradnia keresztény gyökereihez. Kérjük a kelet- és nyugat-európai keresztényeket, hogy fogjanak össze s együtt tegyenek tanúságot Krisztusról és az evangéliumról oly módon, hogy Európa megőrizze a kétezer évig keresztény hagyomány által formált lelkét.

A dokumentum többször hangsúlyozza az “első keresztény évezred közös lelki örökségének” (4) fontosságát: „E közös hagyomány tanúja Isten szentséges anyja, Szűz Mária, valamint a szentek, akiket tisztelünk”. Az egység elvesztését a „gyengeség és a bűn” következményének tartja. De „az ortodoxoknak és katolikusoknak meg kell tanulniuk egybehangzó tanúságot tenni az igazságról azokon a helyeken, ahol lehetséges és szükséges” (7). A nyilatkozat felsorolja ezeket a területeket, elsőként említve a keresztényüldözés elleni fellépést, és „a polgári élet békéjének gyors helyreállítását” Szíriában és Irakban . A nyugati társadalmak problémáinak említése után beszél a „földi javak elosztásában mutatkozó növekvő egyenlőtlenségről” (17). Az együttműködés területeként említi a család védelmét. Elitéli a más együttélési formákat: „Szomorúan látjuk, hogy más együttélési formákat immár egy szintre helyeztek ezzel az egyesüléssel, az apaságnak és az anyaságnak mint a férfi és a nő bibliai hagyomány által megszentelt sajátos hivatásának a fogalmát pedig száműzik a köztudatból” (20). A dokumentum éles szavakkal ítéli el az abortuszt, az eutanáziát és figyelmeztet  az emberi élet manipulálásának a mesterséges megtermékenyítés technikái általi veszélyére (21). A fiatalokat Ferenc pápa szavaival buzdítja: „Ne féljetek szembeúszni az árral, ne féljetek Isten igazságát védelmezni, amelyhez a mai szekuláris normák már messze nem alkalmazkodnak” (22).

A nyilatkozat végül rátér a „kényes” kérdésekre. Mindenekelőtt kizárja a prozelitizmus minden formáját (24), azonban nem beszél a prozelitizmus pontosabb meghatározásáról, hanem csak arról, hogy elfogadhatatlan, „ha valaki tisztességtelen eszközöket használva igyekszik rávenni a híveket arra, hogy egyik egyházból átlépjenek a másikba” (24). Ezzel kapcsolatban mintha valahogyan megjelenne a patriarchatusok területen alapuló joghatóságának az elve, a szöveg Szent Pált idézi: „Becsületbeli dolognak tartottam, hogy ne ott hirdessem az evangéliumot, ahol Krisztus nevét már ismerték, nehogy mások rakta alapra építsek” (Róm 15,20). Szent Pál azonban még a szakadások előtt élt és írta azt, amit írt.

Ezt az elvet aztán a következő bekezdés  alkalmazza is az „unitusokra”, a görögkatolikusokra: „Ma már világos, hogy az „uniatizmus” múltban alkalmazott módszerét, melynek lényege egy közösségnek egy másikba való beolvasztása, elszakítva saját egyházától, már nem lehet az egység helyreállítására alkalmazni” (25). Ugyanakkor a nyilatkozat elismeri, hogy a görögkatolikusoknak is „joguk van a létezéshez” és „híveik lelki igényeinek kielégítésére”. A prozelitizmus fogalmának definiálatlansága miatt a nyilatkozat ellentmondásba kerülhet Ferenc pápa elődjével, de még magával, Ferenc pápával is. XVI. Benedek 2009-ben adta ki Anglicanorum coetibus kezdetű apostoli konstitucióját, amely a Katolikus Egyházzal való teljes közösséget kereső anglikánok befogadásáról rendelkezik. Ferenc pápa tavaly novemberben nevezett ki püspököt az amerikai ilyen közösség, „ordinariátus” számára. Fr. John Hunwicke már említett blogjának bejegyzése is utal az ezzel kapcsolatos következetlenségre: „Ha a püspökök egy csoportja a papsággal és a hívekkel egyetemben úgy dönt, hogy formálisan közösségre akar lépni Szent Péter utódával, nem látom, hogy milyen alapon lehet ezt a kérést megtagadni vagy elutasítani”.

A kubai találkozó valóban történelmi jelentőségű volt és reményre ad okot. Ha azonban az únió lehetőségeit nézzük, akkor igazat kell adnunk a nyilatkozat megjegyzésének: „sok akadály létezik még” (6). Talán a legalapvetőbb eltérés abban van, hogy az ortodoxia még a helyesen értelmezett dogmafejlődést is csak az első évezredre fogadja el. A Katolikus Egyházban azonban a második évezredben is több egyetemes zsinat volt és dogmákat mondtak ki, köztük a pápai primátussal kapcsolatos dogmát az 1. Vatikáni Zsinaton. A második katolikus évezredet, ennek egyetemes zsinatait, dogmáit nem lehet egyszerűen meg nem történtnek tekinteni és csak az első évezredet tekinteni alapnak. Ez a katolikus hit feladása lenne, amire senki sincs felhatalmazva. Az ember, a bűn képes szakadást okozni, de az egység visszaállítása Isten adománya lesz. Nem tudjuk, hogy ez mikor és hogyan valósul meg, de az kétségtelen, hogy ezért dolgozni is lehet.

A katolikusok számára egy másik szempontból is jelentős ez a találkozó. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a Katolikus Egyház bizonyos szempontból válságban van. A Katolikus Egyház a Keletnél jobban került korunk modern nyugati társadalmának, fejlődésének, ideológiájának a hatása alá. Ettől a hatástól  a modernizmus elleni küzdelmükben már több mint száz éve próbálták a pápák, a tanítóhivatal  az Egyházat megvédeni. Az utóbbi évtizedekben nem sikerült ezt a hatást megfelelően kezelni és ez több ponton is érezhetővé vált a Katolikus Egyház életében. Az Orosz Ortodox Egyház, amely a huszadik században a legtöbb vértanút adta a kereszténységnek, az ateista hatalom alól felszabadulva szilárdan áll hitében, határozottan képviseli kereszténységét a világban. Vannak témák, amelyekben a nyilatkozat határozottabb álláspontot képvisel, összevetve egyes katolikus részről történő megnyilatkozások bizonytalanságával és néha kétértelműségével. Így ki lehet jelenteni, hogy a Nyugatnak van mit tanulnia Kelettől, de ez nem annyira a dogmatikára vonatkozik.