Ferenc pápa újabb, Eugenio Scalfari-nak, a neves ateista újságírónak adott interjúja élénk érdeklődést keltett. Meg kell jegyeznem, hogy az interjú angol szövegét olvastam, de többen szóvá tették a fordítások nem megfelelő voltát, sőt még az olasz szöveg teljes pontosságával kapcsolatban is merültek fel kételyek (legutóbb az is kiderült, hogy az interjú folyamán nem készült sem jegyzet, sem hangfelvétel, Scalfari, született 1924-ben, emlékezetből készítette el az újságcikket). Most is egy olyan részletre szeretném felhívni a figyelmet, amely nem keltett  nagy érdeklődést. Részlet az interjúból (saját fordításom a közzétett angol szövegből, az eredeti interjúhoz hasonlóan Scalfari szövege kövér betűkkel van írva):

“…Azt kérdezem Öntől, mit gondol Ön a világ, valójában az univerzum, lényegéről. Ön bizonyára feltette ezt a kérdést saját magának, természetesen, mint bárki más, kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk. Még a gyermekek is felteszik ezeket a kérdéseket. És Ön?”

Köszönöm ezt a kérdést. A válasz ez: én a Létezőben (Being) hiszek, azaz abban a “szövedékben”, amelyből a formák, a testek előugranak.

“Én Istenben hiszek, nem a katolikus Istenben, nincs katolikus Isten, csak Isten van, és hiszek Jézus Krisztusban, megtestesülésében. Jézus az én tanítóm és pásztorom, de Isten, az Atya a fény és a Teremtő. Ez az én Létezőm. Azt gondolja, hogy nagyon messze vagyunk egymástól?

Különbözik a gondolkodásunk, de hasonlóak vagyunk, mint emberi lények, amelyeket tudatlanul mozgatnak ösztöneink, amelyekből impulzusok, érzések és akarat, gondolkozás és értelem lesz. Ebben hasonlóak vagyunk.

Meg tudná határozni, Ön számára mi a Létező?”

A Létező az energia gyára (fabric of energy). Kaotikus, de elpusztíthatatlan energia és örök káosz. Ebből az energiából formák ugranak elő, amikor ez eléri a robbanás szintjét. A formáknak megvannak a saját törvényeik, mágneses mezeik, kémiai elemeik, amelyek véletlenszerűen kapcsolódnak, fejlődnek és végül megszűnnek, de az energiájuk nem pusztul el. Az ember valószínűleg az egyetlen olyan állat, aki gondolkozni tud, legalábbis bolygó- és csillagrendszerünkben. Azt mondtam, hogy ösztönök és vágyak mozgatják, de hozzátenném, hogy az emberben megvan a káosz rezonanciája, a káosznak valamilyen visszhangja, hívása.

“Rendben van. Nem akartam, hogy  filozófiájának összefoglalását adja, ez elég nekem. Az én szempontból Isten az a fény, amely megvilágítja a sötétséget, még akkor is, ha ezt nem oszlatta szét, és az isteni fény egy szikrája mindegyikünkben megvan. Emlékszik, levelemben írtam, hogy a mi fajtánknak vége lesz, de Isten fényének nem lesz vége, és akkor minden lelket át fog járni, és ez lesz minden mindenkiben.”

Scalfari nem szaktudós, de a mai fizika területén némi tájékozottságot árul el. Érdekes, a hülémorfizmusra emlékeztető utalása az energia (káosz) és a formák kettősségéről. Szerinte az elpusztíthatatlan energiából különböző formák ugranak elő, amelyek fejlődnek végül megszünnek. Figyelemreméltó az is, hogy magát a létezést a kaotikus, de elpusztíthatatlan energiával azonosítja. Ferenc pápa számára a létezés maga az Isten. Isten megvilágítja a sötétséget, de azt teljesen nem oszlatja el. Felmerül a kérdés, mi ez a sötétség.

Úgy tűnik, hogy az interjúnak ebben a szakaszában a beszélgetők nem találtak igazán egymásra, az eltérő álláspontok mélyebb megbeszélése, esetleges közelítése elmaradt. Ez végülis nem meglepő, hiszen a téma további elmélyítése a filozófia irányába vezetett volna, amely területen a beszélgetők egyike sem szakember (egy előző bejegyzésben idéztem Ferenc pápát, aki sajnálja, hogy a filozófiát rossz tankönyvekből tanulta). Most csak két megjegyzést teszünk az interjú fenti részletével kapcsolatban.

Az első megjegyzés csak egy pontosítás, a “létező” (being, ens) szó használatára vonatkozik. Scalfari az energiát tekinti létezőnek, amelyből a különböző formák előugranak, Ferenc pápa pedig Istent. Mindkét értelmezés szűkíti a létező filozófiai fogalmát. Hiszen az ember, aki Scalfari szerint egy energiából előugrott forma, tehát több mint egyszerűen az energia, ugyancsak létezik, tehát ő is létező. Hasonlóan nem lehet a létező fogalmát csak Istenre korlátozni, mert a teremtett világ is létezik. Ezeket a korlátozásokat némileg megyarázza az, hogy olyan létezőkről beszélnek, amelyekben hisznek.

A második, a lényegesebb megjegyzés arra vonatkozik, hogy a hülémorfizmus, az anyagi létezők anyagból és formából való összetettségének gondolata, a természettudományok, elsősorban a fizika értelmezéseként mennyire a “levegőben van”. Az anyagi létezőknek erről az összetettségéről már beszéltünk az ember testből és lélekből való összetettségével  kapcsolatos bejegyzésekben. Most, W. Norris Clark S.J. kitűnő könyvét ¹ is használva, röviden ismét foglalkozunk a hülémorfizmus kérdésével. Az arisztotelészi-tomista filozófia az anyagi létezés két alapvető tapasztalatát az anyag-forma fogalompár segítségével  világítja meg, teszi érthetővé. Az egyik ilyen tapasztalat az, hogy az anyagi létezők egyes csoportjainak tagjai között lényeges megegyezéseket és eltéréseket találunk. Ilyen megegyezés az, hogy a létezők egy csoportjának minden tagjáról állíthatjuk, hogy ember, elektron stb. Ez az megegyezés az emberek esetében alapjául szolgál olyan fogalmaknak is, mint például az “emberi jogok”, az “emberi méltóság” fogalmai. Ugyanakkor a csoportok tagjai nem azonosak egymással, eltérnek egymástól, hiszen például két ember két önállóan létező ember.

Megegyezés és eltérés ugyanarról a dologról ugyanabból a szempontból egyszerre nem állítható, mert ez nem felelne meg az ellentmondás elvének. Az anyagi dolgokban azonban fizikailag nem lehet szétválasztani az megegyező részt az eltérő résztől. Ezért ez a két rész nem fizikailag, hanem metafizikailag válik el egymástól. A metafizikai különbség itt azt jelenti, hogy két rész valós különbségéről van szó, de ezek fizikailag nem szétválaszthatóak, mert együtt járnak, egymást feltételezik, kiegészítik. Egyik magyarázza a megegyezést, másik az eltérést. A két, egymást kiegészítő rész viszonyának a megvilágítására egy emberi tevékenységet, a szobrász tevékenységét szokták használni. Tegyük fel, hogy egy szobrász két, pontosan ugyanolyan szobrot készít márványból. A két szoborban van megegyezés és van eltérés is. Az eltérés magyarázata az anyag, a márvány. Ez teszi lehetővé, hogy két szobor legyen, hiszen a térben ezek különböző helyeket foglalnak el. A megegyezés elve viszont a forma, hiszen mind a két szobor formája ugyanaz. A márvány képviseli a szobrász számára a lehetőséget, ez azonban a szobor formája nélkül csak egy darabja az anyagnak. A forma teszi a szobrot azzá ami, de a szobor formája anyag nélkül, önmagában nem létezik, csak a szobrász képzeletében.

Ezt az analógiát általánosan alkalmazva az anyagi létezőkre, megkapjuk azt a két összetevőt, amely minden anyagi létezőt jellemez. Önmagában az anyag határozatlan, csak lehetőséget képvisel valamilyen forma befogadására. Ha a “mi az anyag” kérdésre legáltalánosabban akarunk válaszolni, akkor azt kell mondanunk, hogy valamilyen forma befogadásának a képessége. A tapasztalható valóságban nem találkozunk “tiszta”, forma nélküli anyaggal, az anyag számunkra mindig csak valamilyen forma által megformázva tapasztalható meg. Az összetételben az anyag képviseli a lehetőséget (potentia), a forma a meghatározottságot, megvalósulást (actus). A tiszta anyag, az ősanyag, a materia prima létezéséhez csak a metafizikai reflexió vezet el, fizikailag ez nem megtapasztalható. Önálló létezőként a tölünk független valóságban nem található meg, önálló létet csak értelmünk fogalmában nyer, amely viszont utal az anyagi létező valóságos összetevőjére. A latin kifejezéseket használva, az anyagi létezőt a materia prima és a forma substantialis összetevőkből való összetettség jellemzi. Az arisztotelészi-tomista metafizika a “forma” szót tágabb értelemben is használja, ez tulajdonképpen bármilyen meghatározottságot jelenthet. Így egy létező meghatározott tulajdonságait is formáknak nevezik tágabb értelemben, valakinek a 170 centiméteres magassága is nevezhető formának. A forma substantialis, a lényegadó forma viszont nem ilyen “járulékos” forma, hanem az, ami az anyagot azzá teszi, ami a dolog. Az itt és most jelenlévő anyagot kutyává a kutya forma teszi. Frakk kutya azonban nem egy általában vett kutya,  Frakk  most éppen az ajtó előtt ül. Individualitását Frakk annak köszönheti, hogy a kutya forma által megformázott anyag mennyiséggel, térbeli kiterjedéssel rendelkezik (materia quantitate signata), ezért a hely, amelyet elfoglal lehetőséget ad az individuációra, ezt a helyet most csak Frakk foglalhatja el, más nem. Ezért mondják a tomisták: materia est principium individuationis, az anyag az egyediesülés elve. Ebből az is következik, egy konkrét egyed a lényegadó forma,  például kutya forma, összes lehetőségeit nem meríti ki, más kutyák is lehetségesek ².

A másik tapasztalat, amelyet az anyag-forma fogalompár érthetővé tesz, az állandóság és változás tapasztalata bizonyos átalakulásokban. Tapasztaljuk például, hogy élőlények keletkeznek, megszűnnek létezni. A keletkezés előtt azonban már ott volt valami, amiből a keletkezés történt, hasonlóan a megszűnés után is ott marad valami, ami más formákban létezik tovább. Ez az állandó valami az anyag, amely más formákat felvéve továbbra is létezik.

A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy az anyag-forma fogalompár hogyan használható a fizika filozófiai értelmezésében.