Az előző bejegyzésben is volt szó a transzcendentális filozófiáról, amelyet régebben transzcendentális tomizmusnak neveztek. Ennek ismeretelmélete régebbi bejegyzések témája volt (itt, itt és itt). Most a metafizika szempontjából hasonlítjuk össze a két filozófiát. Egy transzcendentális metafizikai „rendszer” laírását tartalmazza Weissmahr Béla SJ Ontológia című könyve (Mérleg –Távlatok 1992). 2015-ben Weissmahr Béla filozófiai örökséget méltató kötet jelent meg, „Metafizika Magyarországon? címmel (L’Harmattan – Sapientia, 2015).
A metafizika alapproblémája mind a tomista, mind Weissmahr Béla metafizikája számára az egység és a sokaság, Weissmahr Béla megfogalmazásában a lét egységének és különbségének a kérdése. Persze a két filozófia kiindulása, amint erről a már említett, régebbi bejegyzésekben is szó volt, eltérő. A tomista kiindulása az érzékelhető világban található érthető (intelligibile) fölismerése a sajátosan emberi, érzékelésből kiinduló megismerésben. A transzcendentális filozófiára jellemző az úgynevezett transzcendentális reflexió, amely a megismerő alanyra irányul, és amelyben a nem kategóriális, úgynevezett háttéri megismerés forrása a metafizikai ismereteknek.
A tomista metafizikában fontos szerepet játszik az első elvek készsége (habitus primorum principium). Az első elvek nem velünk született ismeretek, olyan első „tételek”, amelyekből kiindulva aztán fölépíthető valamilyen metafizikai rendszer. Ezek inkább a megismerést kísérő készségek, amelyek tulajdonképpen minden értelmi megismerésben működnek. Az emberi értelem képes a valóságban nem létező dolgokkal is foglalkozni, ezért az egyik ilyen első elv, az ellentmondás elve (principium contradictionis) segíti a megismerő értelmet abban, hogy a létezést meg tudja különböztetni a nem-létezéstől, semmitől. Az elvet a készségre történő reflexió így fogalmazza meg: valami ugyanakkor, ugyanabból a szempontból nem lehet létező és nem-létező. Ennek van logikai megfogalmazása is, amely szerint egy állítás egyszerre, ugyanabból szempontból nem lehet igaz is, meg téves is (a „téves” szó helyett a logika könyvek általában a „hamis” szót szokták használni). A logikai elvet még ki szokták egészíteni a „kizárt harmadik” (tertium non datur) elvével is, amely szerint egy állítás vagy igaz vagy téves, harmadik eset nem lehetséges. Az azonosság elve tulajdonképpen az ellentmondás elvének pozitív megfogalmazása: ami létezik, az létezik, a dolog az, ami. Egy másik alapelv az értelemnek arra a tulajdonságára utal, amely szerint a megértés számára a tények önmagukban nem elegendőek. A megértés keresi az elegendő magyarázatot (principium rationis sufficientis). Ezt az elvet kifejezetten, ezzel a névvel Leibniz fogalmazta meg, de ezt külön megfogalmazás nélkül kezdettől fogva alkalmazták, éppen úgy, mint az ellentmondás elvét. Míg a tomista metafizika ezeket az alapelveket következetesen használja, ez már nem mondható el a transzcendentális megközelítésekről, amint erről majd a későbbiekben részletesebben lesz szó.
Általános tapasztalatunk az egység és a sokaság, továbbá a változás tapasztalata. Például mi emberek egységet alkotunk abban, hogy mindnyájan emberek vagyunk, magunkat az emberiséghez tartozónak valljuk, jóllehet az emberiség mint egyénektől különböző, önálló dolog nem létezik. Miközben azonban az emberiség részének tekintjük magunkat, különbözünk is egymástól, mi emberek sokan voltunk, vagyunk és leszünk.
Az egység legáltalánosabb tapasztalata magának a létezésnek egysége. Amivel találkozunk, amit megtapasztalunk, az mind létezik, részesedik a létezés egységében, de ugyanakkor a létezők különböznek is egymástól, sokaságot alkotnak. A létezés egysége azonban különleges dolog. A „létező” szót, illetve a létezés fogalmát nem lehet úgy állítmányként használni, mint ahogyan sokszor nyelvünk más szavait vagy fogalmainkat használjuk. Fogalmaink általában olyan egységre utalnak, amelyek bizonyos dolgokban ugyanúgy vannak meg, más dolgokban pedig ezen a módon nincsenek meg. Az állat fogalma ugyanazt jelenti minden állat esetében, a növényekre viszont ez a fogalom nem alkalmazható. (Most tekintsünk el attól hogy a biológiában esetleg az állatvilág elhatárolása a növényvilágtól problematikus lehet.) Az elefántra és a katicabogárra egyaránt alkalmazható az állat fogalma. Az elefánt fogalmához ebből a fogalomból úgy juthatunk el, hogy az állat általános fogalmához még hozzáadunk valamit, ami arra utal, ami az elefántot mint állatot a többi állattól megkülönbözteti, ami őt elefánttá teszi. Hasonló a helyzet a katicabogárral. A létezés esetében azonban nem beszélhetünk úgy, hogy ez egy olyan általános (tulajdonképpen mindent felölelő) fogalom, amelyből úgy jutunk el az egyes létezőkhöz (például az elefánthoz és a katicabogárhoz), hogy ehhez még hozzáadunk valamit, ami a létezőt elefánttá vagy katicabogárrá teszi. Amit ugyanis a létezőhöz hozzáadnánk, az maga is létezik (a semmit ugyanis nem lehet valamihez hozzáadni), így ezt a létező már eleve tartalmazza, mert a létezésen kívül csak a semmi van. Így tehát a létező fogalmát nem használhatjuk úgy a létező dolgok esetében, mint ahogyan például az állat fogalmát az elefánt és a katicabogár esetében.
A létezés fogalmának egyértelmű (ahogyan az állat fogalmát használjuk az elefánt és a katicabogár esetében) használatával Parmenidész arra következtetésre jutott, hogy a sokféleség csak látszat. Ahhoz ugyanis, hogy egyik létező különbözzön a másiktól, az egyik létezőnek valami olyat kell tartalmaznia, amit a másik létező nem tartalmaz. Ha azonban a létezés fogalma csak egyértelműen használható, ez mind a két estben ugyanazt jelenti, így az ilyen tartalom nem jöhet a létezésből, hanem csak a létezésen kívülről. A létezésen kívül azonban csak a semmi van, a semmi viszont nem járulhat megkülönböztetésként semmihez sem. Így két (és akárhány létező) nem különbözhet egymástól, tehát csak egyetlen létező van, és a sokaság csak látszat. Ez viszont ellentmond a sokaság valóságos tapasztalatának. Hogy ez az ellentmondás ne álljon fenn, Arisztotelész nyomán el kell fogadnunk, hogy a létező fogalma nem egyértelmű, ez nem állít olyan azonosságot, amely minden létezőben úgy van meg, mint az állatság az elefántban és a katicabogárban. A létezés fogalma csak hasonlóságot jelöl, ez analóg fogalom. Az elefánt és a katicabogár létezése tehát nem azonosságra, hanem csak hasonlóságra utal, mind a ketten hasonlóak a létezésben, de ez a hasonlóság nem szünteti meg a különbözőséget, mert itt csak hasonlóságról és nem azonosságról van szó.
A létezés analógiájának (analógia entis) felismerése után továbbléphetünk és megkérdezhetjük, hogy az egyes dolgok létezésén belül miben találhatjuk meg az egységet és miben a sokaságot. Ezt a kérdést föl kell tennünk, mert az egység és a sokaság egymásnak ellentmondó fogalmak, tehát valami ugyanabból a szempontból, egyszerre nem lehet egy és sok. Amint majd később látni fogjuk, a transzcendentális filozófiák már a maga teljességében nem vállalják ezt a lépést és megelégszenek az egység és sokaság valamilyen, ugyanabban a dologban való „dialektikus” együttlétével. A tomista metafizika nem elégszik meg ezzel a megközelítéssel, hanem felismeri, hogy minden dologban két egymástól valóságosan különböző elv, összetevő van, az egységnek és a sokaságnak megfelelően. Ezek az elvek, összetevők ugyan egymástól különböznek, de mégsem alkotnak külön-külön önállóan létező dolgokat, hanem ezek közösen alkotják magát a dolgot. Ezt a két elvet a filozófia hagyomány latinul actus-nak és potentia-nak nevezi. A továbbiakban ezeknek az elnevezéseknek magyarosított változatát fogjuk használni, ellentétben régebbi bejegyzésekkel, ahol ezeket megpróbáltuk lefordítani magyarra és az actus-t megvalósultságnak, a potentia-t pedig képességnek neveztük. A továbbiakban tehát az „aktus” és a „potencia” szavakat fogjuk használni. Az aktus az a tényező, amely az egység elve, a potencia pedig a sokaságé. A dologban lévő aktus, mint elv utal a megtapasztalt egységre, a potencia következtében azonban ez az egység nem abszolút, minden különbség nélküli egység, hanem ezen egység mellett is jelen van a sokaság, tapasztalatunknak megfelelően. A potencia-aktus fogalompár Arisztotelésztől származó felfedezése tulajdonképpen Parmenidész egy másik, változások lehetőségét tagadó paradoxonának föloldásával kapcsolatban történt.
Parmenidész szerint nem lehetséges a változás, mert a változásban a semmiből kellene valaminek keletkeznie, márpedig a semmiből nem lehet valami. Ugyanis csak akkor beszélhetünk változásról, ha valami olyan új áll elő, ami azelőtt még nem létezett. Tehát, ha lenne változás, akkor a semmiből keletkezne valami, ez pedig lehetetlen, tehát a változás csak látszat. Amint a fentiekben láttuk, a létezés nem egyértelmű, hanem analóg fogalom, így van a létezésnek egy olyan módja is, amely szerint a változás új eredménye helyén a változás előtt nem a semmi volt. Az új eredmény már azelőtt is létezett, de ez nem a megvalósultság szerinti, aktuális létezés volt, hanem képességi, potenciális létezés. A virág kinyílása előtt a kinyílt virág ugyan aktuálisan nem létezik, de a rügy ezt megelőző létezésében képességi, potenciális létezés szintjén ott van a kinyílt virág vagy az új hajtás. A változásban az történik, hogy valamilyen potenciális létezés aktuális létezésbe megy át. Tehát nem megalapozott az, hogy a létezés teljes tartalmának csak az éppen megvalósult létezést tekintsük és ezt egyértelmű fogalomként használjuk. Ha ezt tesszük, akkor tényleg el kell jutnunk oda, hogy a változás csak látszik. De a létezés magában foglalja azt is, ami még csak potenciálisan létezik, és ez nem azonos a semmivel. Tehát a változásban nem a semmiből lesz a valami, hanem a potenciálisan létezőből az aktuálisan létező. Értelmünk elégséges magyarázatra vonatkozó elve szerint ez az átmenet önmagából a potenciából nem történhet meg, ezt valamilyen oknak elő kell idéznie. Így jutunk el a megvalósító ok szükségességének elvéhez, de ezzel most itt tovább nem foglalkozunk.
A potencia tehát nem a tényleges megvalósultságot jelenti, hanem csak az erre való képességet. Bennünk megvan a képesség arra, hogy bőrünk a nap hatására barnává váljon, hogy embrióból felnőtt emberré váljunk, hogy beszéljünk, járjunk, hogy valamit megismerjünk, hogy valamit akarjunk, megvalósítsunk. A rügy képes arra, hogy belőle virág legyen, a márvány képes arra, hogy belőle a szobrász munkája által szobor legyen, a víz képes arra, hogy megfagyjon, elpárologjon. A potenciális létezés valamilyen megvalósulás, aktus felé irányul. Az aktusban válik a potenciális létezés aktuális létezéssé.
Tulajdonképpen Aquinói Szent Tamás mutatott rá arra, hogy a potencia a változást követően nem tűnik el, hanem a megvalósuláskor az aktus és a potencia új egységet alkot, ez az egység az új, megvalósulás utáni létezés. Ilyen értelemben véve a potencia dinamikus fogalmának statikus oldala is van, ez az aktussal együtt az új létezésnek összetevőjévé válik. Míg egy adott potencia létezésénél fogva egy megvalósulás, egy aktus felé irányul, addig az aktus nem csak egy adott potencia aktusa lehet, hanem ez lehet minden ilyen aktust befogadni képes potencia aktusa. Az aktus ilyen értelemben véve általánosabb, ez egységet valósít meg. A különböző potenciák esetében ugyanazon aktus megvalósulása által valamilyen egység jön létre. Így az emberkénti megvalósulás aktusa biztosítja azt az egységet, amely következtében beszélhetünk emberségről, sőt emberiségről, de az ezt az aktust befogadó, egymástól különböző potenciák miatt még sem csak egyetlen ember van, az emberiség sem tekinthető egy önálló, emberek nélkül önállóan létező valaminek, az emberek sokan vannak. Ilyen egység például a kinyílt rózsák egysége, az azonos élő fajhoz tartozók egysége, a befagyott tavak egysége és még folytathatnánk. Ezek az egységek azonban nem olyan egységek, amelyekben nincs sokaság, hiszen sok kinyílt rózsa, befagyott tó, egy adott fajhoz tartozó élőlény van.
Az aktus által tehát a potencia nem szűnik meg, hanem a két, egymástól különböző elvből a megvalósultban egy új egység jön létre. Ez az egység azonban nem abszolút egység, ez két egymástól különböző, de nem önállóan létező elvnek, princípiumnak az egysége. A megvalósultnak ebben az új egységében az aktus csak egyetlen potenciának az aktusa lesz. A konkrét ember létezésében az emberi létezés aktusa csak egyetlen potencia aktusa, a konkrét rózsa kinyílásában a rózsa kinyílásának aktusa csak egyetlen rózsa aktusává válik. Ez azt is jelenti, hogy egyetlen potencia sem képes ezeket az aktusokat úgy befogadni, hogy az aktus megvalósulása annyira teljes legyen, hogy más megvalósulás már szóba sem jöhet. Az emberi létezés aktusa egyetlen konkrét emberben sem tud úgy megvalósulni, hogy ez más emberben már ne tudna megvalósulni, egyetlen rózsa kinyílása által sem keletkezik a rózsáknak egy olyan egysége, hogy az egyetlen kinyílt rózsa egységében már csak egyetlen rózsa lenne. Általában azt mondhatjuk, hogy egy adott aktus önmagában véve korlátlan, de a tényleges létezésben, a potenciával való egységében a potencia által korlátozva van. Innen ered a tomista filozófia egyik fontos megállapítása: actus solum limitatur et multiplicatur per potentiam in qua recipitur, azaz az aktust csak a befogadó potencia korlátozza és ez csak a befogadó potencia által válik többszörös aktussá. Az aktusra azonban nem a platóni értelemben kell tekinteni, mintha lenne egy külön, önállóan létező, szubzisztens aktus, amely aztán majd az egyes megvalósulásokban korlátozottá válik. A fenti megállapítás a két különböző elv, princípium (aktus és potencia) létező dolgot alkotó egységén belüli viszonyára vonatkozik, ebben az egységben állít valamit a potencia és az aktus egymáshoz való viszonyáról. Ha viszont van egy olyan tiszta megvalósultság, actus purus, amely minden szempontból mentes a potenciától, akkor ennek teljesnek, korlátlannak végtelennek kell lennie. Egy ilyen tiszta megvalósultságnak a létezése azonban nem magától értetődő, ennek létezését érveléssel kell igazolni.
A fentiek alapján már meg tudjuk állapítani, hogy Parmenidész sokaságot látszatnak állító gondolatmente miért téves. Ebben a létezés aktusáról (actus essendi, existentia) van szó. Aquinói Szent Tamás szerint a létezés aktusa a legtökéletesebb aktus, ez mindenhez aktusként viszonyul (ST I q. 4 a. 1 ad 3). Parmenidész érvelése érvényes lenne, ha a létezés aktusa potencia nélküli aktus lenne. De az általunk tapasztalható világban ez az aktus is potenciának az aktusa, így ez is különböző potenciák által korlátozott aktus, amelynek következtében van a sokaság. A tomista filozófia hangsúlyozza, hogy az általunk tapasztalható létezésben a létezés aktusa ugyan az ezt befogadó potenciával, a létező dolog lényegével, mivoltával (azaz, ami létezik, essentia) együtt alkotják a létező dolgot, de ezek mégsem azonosak. A lényeg nem tartalmazza a létezést, hanem csak befogadja ezt. Ez a potencia általi befogadás azonban korlátozott létezést jelent, a dolog nem meríti ki a teljes tapasztalható létezést (ens commune), tőle különböző dolgok is léteznek. Az, hogy van nem lényeg által befogadott létezés, azaz olyan létezés, amelyben a létező lényege, mivolta megegyezik magával a létezésével (ipsum esse subsistens), ugyancsak nem magától értetődő, ez is igazolásra szorul. Az általunk megtapasztalható létezés, az ens commune, tehát nem önmagában álló, szubzisztens létezés, hanem ez a dolgok korlátozott létezése. Ebben a létezésben a létezés aktusa utal a létezés egységére, de ennek az aktusnak a potencia általi befogadottsága miatt ez nem abszolút egység, hanem az egymástól különböző, korlátozottan létező dolgok létezésének az egysége.
A tomista metafizikában tehát alapvető a potencia-aktus fogalompár. Ehhez a kettősséghez a világból származó tapasztalatokból, az első elvek készségének (ellentmondás elve) következetes alkalmazása által jutunk el, nem megengedve azt, hogy valamilyen „dialektikus” gondolkodás miatt feladjuk ezeknek az elveknek a különbözőségét. A továbbiakban nem foglalkozunk a tomista metafizika rendszerével, csak a teljesség kedvéért röviden felsoroljuk a potencia-aktus párnak megfelelő fogalompárokat: lényeg -– a létezés aktusa (essentia – existentia); szubsztancia – járulék (substantia – accidens); elsődleges anyag – lényegadó forma (materia prima – forma substantialis). Ezekről a fogalompárokról már volt szó régebbi bejegyzésekben is (kissé eltérő tárgyalásban). Az egyik következő bejegyzés az egység és a sokaság kérdésére a transzcendentális filozófiában adott válaszokról szól majd.