Az előző bejegyzésekben a szentháromsági eredésekből és vonatkozásokból kiindulva eljutottunk egy olyan fogalomhoz, amelyet a szentháromsági személyek személyességének analóg leírására használtunk. Ez a fogalom a hordozó alany nélkül fennálló vonatkozás, a relatio subsistens fogalma. Teremtett világunkban a személyek létezésükben egymástól elhatárolt, szellemi lélekkel rendelkező szubsztanciák. A különbözőség, közölhetetlenség esetükben annak a következménye, hogy korlátolt létezést birtokolva, az egyikük létezése különbözik a másik létezésétől: különböző szubsztanciákról van szó. Istenben, a korlátlan és egyszerű létezésben azonban nem lehet olyan különbözőség, amely a létezés korlátozottságából adódik. A hármasság nem az isteni lényeg valamilyen megosztottságából fakad, hanem ez ezen lényeg létezési módja. Az isteni személyek azonosak az isteni lényeggel, mégsem visznek ebbe valamilyen hármasságot, mert a személyek csak egymással szembeállítva különböznek. A teológia azt mondja, hogy a szentháromsági személyek relatív személyek. Ez azt jelenti, hogy ezek individualitásukat, közölhetetlenségüket nem annak köszönhetik, hogy különálló szubsztanciákban létező személyek, hanem csak annak, hogy önmagukban fennálló vonatkozások, relációk. A relatív személyesség azonban nem jelenti azt, hogy a szentháromsági személyek kevésbé lennének személyek, mint teremtett világunk személyei. Ellenkezőleg, ők sokkal valóságosabban, teljesebben személyek, mert személyességük alapja nem a létezésben való elkülönültség, hanem a tiszta vonatkozás, amelyet nem hordoz semmilyen szubsztancia sem.

A metafizika a világban való egység és sokaság magyarázatának keresése közben eljut addig, hogy az egységet abban a létezésben találja meg, amelyben minden létező dolog részesedik, a különbséget pedig abban, hogy ezek a létező dolgok csak korlátozottan birtokolják a létezést. Ez a korlátozottság a magyarázata a létezők sokaságának. A metafizika csúcspontját annak a létezőnek a vizsgálata jelenti, amely elegendő magyarázatául szolgál a teremtett világban tapasztalható létezésnek. Ilyen létező csak egy van és ebben semmilyen valós különbség, megosztottság nem lehet, ez a teljesen egyszerű létezés. Ennek a létezőnek a személyességet a legtökéletesebb formájában kell birtokolnia, hiszen a teremtett világban található személyesség tőle ered. Ezen a ponton azonban a metafizika reménytelenül megakad, semmi esélye a továbblépésre. A sokaság az egységgel szemben kissé negatív minősítést kap, mert a sokaság a teljesség hiányára utal.

A metafizika által elejtett fonalat a szentháromságtan veszi fel, de nem egyszerű folytatásról van szó, mert a kinyilatkoztatás és a hit fénye világítja meg a metafizika számára szükségszerűen homályban maradt területet. Itt a létezés teljességének olyan vonásáról van szó, amelynek megközelítésére kinyilatkoztatás nélkül semmi esély nincs: a létezés teljessége a szentháromsági személyek hármasságában áll fenn. Ez a hármasság olyan hármasság, amely nem a létezésnek valamilyen hiányából ered, hiszen a személyek azonosak a hiánytalan, teljes létezéssel. A hármasság mögött önmagukban fennálló vonatkozások, relációk vannak: a személyek csak az egymásra való vonatkozásban, csak az egymásra irányultság miatt  különböznek egymástól. Az Atya csak azért Atya, mert tőle születik a Fiút és lehelődik a Szentlélek, a Fiú csak azért Fiú, mert az Atyától születik és leheli a Szentlelket, a Szentlélek csak azért Szentlélek, mert az Atya és a Fiú leheli. Itt tehát olyan különbözőséggel találkozunk, amely a teremtett világban teljesen ismeretlen. A különbözőség nem a létezés valamely hiányának, megosztottságának a következménye, hanem éppen a létezés teljességétől elválaszthatatlan különbözőség, magának a létezésnek a teljessége.

Ha erről a magaslatról visszanézünk a teremtett személyek felé, meg kell állapítanunk, hogy a teremtett világban található személyesség csak részesedés a végtelenül tökéletesebb, Szentháromságban található személyességben. Az angyalok és emberek személyek, de a személyek különbözőségének a magyarázata az angyalok esetében eltérő természetük, az emberek esetében pedig az, hogy az emberi természet mint forma a térben elkülönülő, kiterjedt anyagnak a formája. Ezért például a szeretet által megvalósuló, a szerető és a szeretett közti vonatkozás csak ráépül erre a szubsztanciális különbözőségre. Bármennyire is mondják, hogy egy a szív, egy a gondolat, valójában két szubsztanciáról, ezekre épülő tevékenységekről és vonatkozásokról van szó. A szeretetnek végső soron határt szab a szubsztanciális különbözőség. A szentháromsági személyek azonban szubsztanciálisan ugyanazok, a szeretetnek köztük semmilyen határa nincs, létezésük kizárólagosan a csak a többi személyért való létezés, vonatkozásos, relációs létezés. Így még az a szeretet sem, amellyel egymást szeretik, nem az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön szeretete. Istenben csak egy szeretet van és ez maga az Isten, Isten a szeretet. Ez a szeretet azonban “relációs” szeretet, az Atya atyaként szereti a Fiút és a Szentlelket, a Fiú fiúként szereti az Atyát és a Szentlelket, a Szentlélek szentlélekként szereti az Atyát és a Fiút. Ezt teljesen felfogni nem tudjuk, véges értelmünk csak messziről képes megközelíteni a Szentháromság felfoghatatlan titkát.

A Szentháromság titkának, az egység és háromság titkának megvilágítására szolgál a szentháromsági személyek egymásban való létezésének teológiai fogalma is. A személyek egymásban való létezésének, a perichorészisz-nek hangsúlyozása különösen a görög teológiában fontos. A nyugati teológiában ez nyilvánvalóbb, ha figyelembe vesszük a személyek azonosságát az isteni lényeggel. A görög teológia az Atya személyében, szubszisztenciájában látja azt, amit a nyugati teológia a személyeket alkotó, önmagukban fennálló vonatkozásokban. John Meyendorff ezt írja ¹:

A görög teológia, szemben az Ágoston utáni Nyugat és skolasztika felfogásával, a személyes fennállás eredetét az Atya hüposztasziszának, és nem a közös lényegnek tulajdonítja. Az Atya a Fiúban és Szentlélekben is meglévő isteni természet “oka” (aitia) és  elve (arkhé).

A fenti idézet nem pontosan tükrözi a nyugati álláspontot. Szerinte a nyugati álláspont a személyes fennállás eredetét a közös lényegben találja meg. Valójában a személyes fennállást a skolasztikus teológia hordozó alany nélkül fennálló vonatkozásként írja le. A nyugati teológia egyébként tartózkodik a könnyen félreérthető “ok” szó használatától, csak az “elv”, “princípium” szavakat használják.

A perichorészisz fogalma azonban nem csak arra világít rá, hogy a szentháromsági személyek az egylényegűség miatt léteznek egymásban, hanem arra is, hogy az egymásban való létezés a vonatkozásokkal is összefüggésben van. A vonatkozások ugyanis a vonatkozó mellett feltételezik azt is, amire a vonatkozás irányul. Enélkül nincs értelme vonatkozásról beszélni. Az egymásban létező szentháromsági személyek tehát a hozzájuk tartozó vonatkozásnak megfelelően vannak jelen a másik személyben, akire a vonatkozás irányul. Így például a Fiú fiúként van jelen az Atyában, míg az Atya jelenléte a Fiúban atyai jelenlét.

Az Istennel kapcsolatos kijelentések közül egyesek az isteni lényegre vonatkozó, esszenciális kijelentések. Ilyen kijelentések például: Isten mindenható, Isten a szeretet, Isten a teremtő. Más kijelentések az egyes személyekre vonatkoznak. Ilyenek például: az Atya szüli a Fiút, a Fiú születik az Atyától, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Előfordul azonban az is, hogy az esszenciális kijelentéseket is az egyes személyekre vonatkoztatjuk, mert a személy sajátosságai és a kijelentés között különleges megfelelés van, jóllehet  az ilyen kijelentések is  közösen vonatkoznak a személyekre. Így például a hitvallások a teremtést az Atyának tulajdonítják. Ezekkel a szentháromsági “tulajdonításokkal” (appropriationes) majd későbbi bejegyzések foglalkoznak. A következő bejegyzések témái azonban az egyes szentháromsági személyek sajátosságai (proprietates) lesznek.