Az előző bejegyzéssel kapcsolatban merült fel az a kérdés (itt és itt), hogy milyen viszonyban van az apostolok hitének tartalma a dogmák tartalmával. Azt mondhatjuk, hogy a kérdés lényegében a dogma fejlődésére vonatkozik. Milyen értelemben lehet erről beszélni, és mi a viszony a dogmák tartalma és az apostolok tanítása között? A dogmafejlődés kérdése sokat vitatott kérdés (ezzel már régebbi bejegyzések is foglalkoztak, itt, itt és itt.), három alapvető álláspontot lehet megkülönböztetni ezzel kapcsolatban. Az első álláspont szerint az apostoli tanítás kényegében és bennfoglaltan tartalmaz minden dogmát, a dogmák ehhez képest nem tartalmaznak lényegében új tanítást. Ez az álláspont a tanítóhivatal azon a tanításán alapszik, hogy a kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával lezárult, és Jézus Krisztus második eljöveteléig már nem lesz új kinyilatkoztatás. A második álláspont szerint olyan történelmi fejlődés megy végbe, hogy a dogmák új tanítást is tartalmazhatnak, de ez dogmák által megfogalmazva már visszavonhatatlanná válik. Ez az álláspont a dogmák visszavonhatatlanságát nem tagadja, de  a kinyilatkoztatást bizonyos értelemben a történelmi fejlődéssel helyettesíti, ezzel keveri. A harmadik álláspont a nyílt modernizmus álláspontja, amely szerint a dogmák lényegében a történelmi fejlődés eredményei, ezek a fejlődés következtében megváltozhatnak, egymással akár ellentmondásba is kerülhetnek. A tanítóhivatal álláspontjával valójában csak az első álláspont egyeztethető össze.

Nyilvánvaló, hogy van a dogmáknak valamilyen történelemben lejátszódó fejlődése, hiszen a dogmák például egy adott történelmi pillanat előtt nem léteztek. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy mit értünk azon, hogy a dogmák nem jelentik az apostoli tanítás lényeges változását. Ezt úgyis meg szokták fogalmazni, hogy a dogmákban, a teológia és az Egyház tanításának fejlődésében nem magának a hitletéteménynek lényeges tartalma fejlődik, hanem ennek megértése. Egy másik megfogalmazás szerint a dogmákban az lesz kifejezetten (explicite) megfogalmazva, ami a hitletéteményben már bennfoglaltan (implicite) megvolt. Ez két dolgot jelent, egyrészt azt, hogy a kifejtett nem lehet ellentmondásban a bennfoglalttal, másrészt a kifejtett semmi olyan újat nem tartalmazhat, ami bennfoglaltan már nem lett volna meg. Azt is lehet mondani, hogy a hitletéteménnyel kapcsolatban az apostoli kor lezárása után már nincs semmilyen új információ, csak a már meglévő információ valamilyen értelemben vett, történelemben történő földolgozásáról van szó.

A fejlődésnek a kiindulópontja az apostolok hite. Ez a hit bizonyos szempontból kiválóbb mint bármely más későbbi hívő hite. Mi ugyanis a hitet az apostolok tanításának közvetítése által kapjuk, a hit tartalma ezen közvetítés útján jut el hozzánk. Az apostolok azonban a megtestesült Ige, Jézus Krisztus személyes tanítványai voltak, együtt járták vele Galilea és Júdea útjait, városait, ott voltak az utolsó vacsorán, tanúi voltak Jézus szenvedésének és halálának, Szent János apostol és evangelista ott állt a kereszt alatt. A föltámadt Jézus megjelent nekik és mennybemenetelekor rájuk bízta művét és tanítását. Pünkösdkor a Szentlélek hatására jutottak el a hitben arra, hogy amit eddig nem értettek Jézusról, Jézus művéről, azt megértették, a megértetteket pedig  tanításukkal külsőleg is kifejezték, tanúságot tettek Jézus Krisztusról, Isten Fiáról. Szent Pál apostol, aki nem volt Jézus személyes tanítványa, látomásban részesült, „és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor 2, 3). Az apostolok hitének tartalma tehát közvetlenül a megtestesült Igétől (illetve látomásokból) származik, ez a Szentlélek által jutott el a teljesebb megértésre, nyert megerősítést. Ezt a hitet, ennek a hitnek tartalmát adták át az őket követőknek, és ezt teszik azóta az egymást követő generációk. Az átadás emberi szavakkal történik, szóbelileg és a sugalmazott Szentírásban, írott formában. Míg az apostolok hitének tartalmi kialakulásában Isten közvetlen működése volt jelen, az őt követők hitének tartalma végső soron az ő közvetítésük által jut el a hívőkhöz.

A továbbiakban a tomista ismeretelmélet fogalmainak segítségével igyekszünk megvilágítani az apostolok hitének tartalma és a későbbi fejlődés közti viszonyt, rámutatva arra, hogy a későbbi fejlődés ezen tartalom megértésében való fejlődés. Aquinói Szent Tamás az emberi megismerés vizsgálata folyamán többször is szembe állítja ezt a végtelenül tökéletes isteni megismeréssel, de még a teljesen szellemi természetű angyalok természetes (tehát nem természetfölötti), egyszerű megismerésével is. Ezt teszi akkor is, amikor az emberi megismerésnek arról az összetettségéről beszél, amely ellentétben a tisztán szellemi megismeréssel, két fázist foglal magában (ST I q. 85, a. 5). Ez az összetettség végső soron ahhoz az összetettségéhez hasonlít, amely általában az időben keletkező anyagi dolgok esetében tapasztalható, „amelyek nem érik el azonnal tökéletességüket, hanem erre az egymásutániságban jutnak el”.

Visszatérve az emberi megismerésre, ez sem éri el azonnal a teljes tökéletességét. Ennek első fázisa a valóság egyszerű megragadása (simplex apprehensio), amelynek eredménye a fogalom. A fogalom a megismerés kezdete, a dolognak, a dolog mivoltának egyszerű megragadása, amely megragadásban még nincsenek jelen az ítéletek. Természetesen itt nem az egyes tudományok részletesen kidolgozott fogalmaira kell gondolnunk, hanem valami megismerésének a kezdetére (Szent Tamás az inchoatio szót használja). A fogalom kialakulásával azonban az emberi megismerés még nem éri el tökéletességét, ezt csak az értelemben képződő ítéletek (iudicium) által éri el, amelyekben az értelem a fogalmakat állító ítéletekben összeköti egymással (componendo), illetve tagadó ítéletekben elválasztja egymástól (dividendo). Az emberi megismerésnek ezt a szerkezetét a nyelv is tükrözi, amennyiben a fogalmaknak megfelelő szavak (főnevek, jelzők) önmagukban, az ítéleteknek nyelvileg megfelelő mondatokban, kijelentésekben való elhelyezés nélkül nem hordoznak teljes értelmet. Ez az egyszerű és első, fogalmi ismeret a tudat szintjén nem választható el határozottan az ítéletekben kifejezett ismeretektől. A fogalmi ismeret az értelemnek az az első tökéletessége, amely az alapja az ítéletekben magvalósuló ismereteknek.

A tomista ismeretelmélet elsősorban a külvilág érzékszervekből kiinduló, de szellemi megismerésével foglalkozik. A fentiekben említett egyszerű, első, ítélet előtti ismeret kialakulásában az úgynevezett cselekvő értelemnek (intellectus agens) van szerepe. Az ítélet előtti ismeret, a fogalom a külvilágból az érzékszervekre érkező hatás alapján alakul ki, a további fejlődés már akkor is végbe mehet, ha ez a hatás nincs jelen, amikor például az új ítéletekhez a már meglévőkből való következtetés által jutunk el. Természetesen az ismeret további tökéletesedéséhez szükség lehet az újabb érzékszervek felől érkező adatokra is. Van azonban az emberi megismerésnek egy másik módja is, amellyel például az oktatásban találkozunk. Ez a megismerés elsősorban a nyelv, a beszéd, az írás alapján történik. Amikor a beszéd vagy az írott szöveg olyan dolgokra hivatkozik, amelyek érzékszervekből kiinduló megismerésünk tárgyai, az első, ítélet előtti ismeret nem annyira a mondatokat tartalmazó szöveg eredménye, ebben csak utalások vannak erre. A hit ismeretének befogadásában is sokszor ez a helyzet, a hit „nyelve” is végül azokat a szavakat használja, amelyeket az emberi nyelvek általában. A szavak által közvetített kinyilatkoztatás azonban Istenre, Isten üdvösségünk történetében véghezvitt tetteire vonatkozik. A kinyilatkoztatásban tehát az érzékszervi megismerés ítélet előtti fogalmai olyanokra vonatkoznak, amelyekről érzékszerveink útján sokszor már semmilyen adatot nem kaphatunk. Az ember megismerő képessége és fogalmai önmagukban nem képesek az ilyen vonatkozások szerinti megismerésre, de mégis megvan ezekben az a passzív képesség (potentia oboedientialis), hogy Isten ezeket fölemelő, közvetlen hatását befogadják. Magának a megismerés képességének a fölemelése a hit természetfölötti erényében történik, a fogalmak (és ezek nyelvi megfelelői, a szavak) fölemelése azonban a kinyilatkoztatásban történik. Ebben az ember bizonyos fogalmai új jelentést kapnak, amelyek azonban nem teljesen idegenek a régi jelentéstől, az új jelentést a régi jelentéshez az analógia kapcsolja. (Régebbi bejegyzések az analógiáról itt és itt találhatóak.) A kinyilatkoztatás megismerésében ezek a fogalmak (és szavak) analóg jelentést hordoznak, a régi, csak természetes megismerésben használt tartalmat és az új tartalmat a hasonlóság, de nem az azonos tartalom kapcsolja össze. Ez a hasonlóságban való egység az alapja annak, hogy a fogalom nem üres az új, természetfölötti jelentésében sem. Megjegyezzük, hogy az analógia Isten természetes megismerésére is jellemző, de a kinyilatkoztatásban az analógia nemcsak a teremtőre, teremtésre vonatkozó analógia, hanem ezt már Isten belső életének, a Szentháromságnak, Isten üdvösséget hozó tetteinek a megismerésére használjuk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a kinyilatkoztatásban a simplex apprehensio is fölemelődik, természetfölöttivé válik, de ahogyan a természetes megismerésben sem tudjuk az ítéleteket megelőző, tisztán csak fogalmi ismeretet leválasztani az ítéletekben megnyilvánuló ismeretekről, ez a kinyilatkoztatás esetében sem lehetséges. Amint azt már említettük, a kinyilatkoztatás nem egyénenként, külön-külön történik, hanem Isten az arra kiválasztottakat „szólítja meg” közvetlenül és a többiekhez az ő közvetítésükön keresztül, a beszéd és az Írás által jut el. Az apostoli kor végén befejeződő kinyilatkoztatásban tehát megtörtént az ember ítélet előtti fogalmi ismeretének a természetfölötti szintre emelése és ezzel együtt, ettől tudatosan elválaszthatatlanul, az ezeket használó ítéletek kinyilatkoztatása is megtörtént.

A kinyilatkoztatás a következő generációknak két forráson, az apostoli hagyományon és a Szentíráson keresztül adódik át. Ami átadódik, azt nevezik hitletéteménynek (depositum fidei). A hitletétemény azonban nem élettelen tárgyként, szöveggyűjteményként adódik át, hanem mind az átadás, mind a befogadása is élő folyamatok.  Erről így ír a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikai konstitúciója (8):

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.

Míg a kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban elérte teljességét, és a kinyilatkoztatásnak csaknem 2000 éves folyamata az apostoli kor végével lezárult, ennek egyéni és közösségi befogadása (az Egyház által) még nem érte el a teljességét. A hitben, az Egyház hitében való befogadásban azonban csak a kinyilatkoztatás befogadásáról van szó, ehhez nem jöhetnek új dolgok. Ebbe nem keveredhetnek bele azok az új dolgok sem, amelyek a világban tapasztalható fejlődés eredményei. Ilyen értelemben nem beszélhetünk lényeges fejlődésről. Ugyanakkor azonban, mint említettük, a kinyilatkoztatás megértése még nem érte el végső tökéletességét, ennek gazdagságát, az ebben föltárt titkokat még nem merítette ki a hívő értelem csaknem két évezred óta tartó munkája sem. Ennek a munkának az eredménye a fejlődő teológia és a tanítóhivatal által visszavonhatatlanul kimondott dogmák. A továbbiakban csak röviden utalunk néhány olyan területekre, ahol lehetőség van az ilyen fejlődésre. Megjegyezzük, hogy a teológia, a dogmák fejlődése szempontjából ezek a területek nincsenek úgy elválasztva egymástól, hogy például az egyes dogmák fejlődésére csak egyetlen felsorolt terület lenne a jellemző.

1. A teremtett világból vett fogalmak analógiában való használata olyan értelemben véve nyitott, hogy a kiinduló fogalmak kiegészíthetőek olyan fogalmakkal, amelyek esetleg a filozófia területéről származnak, és ennek eredményeként az analógiák helyes használata világosabban elválasztható azoktól a helytelen használatoktól, amelyekben a teremtett dolgok végességét, korlátait viszik át Istenre, Isten világban és üdvtörténetben való működésére. Így például a szentháromságtani és krisztológiai dogmákban megjelentek a természet, a személy Szentírásban tulajdonképpen nem szereplő fogalmai.
2. A kinyilatkoztatás forrásai nem tudományos rendszerezésben tartalmazzák a fogalmakat, az ezekre vonatkozó kijelentéseket, ezért a valamilyen rendszerezés lehetősége jelen van. Tulajdonképpen már a hitvallások is rendszerezések, összefoglalások.
3. Az emberi értelem képes arra, hogy ítéletekből újonnan érkezett információk nélkül is új, igaz ítéletekhez jusson. Ezek a következtetés jellegű gondolatmenetek is részei lehetnek a tanítás, a dogmák fejlődésének. Az efezusi zsinat atyái Jézus Krisztus istensége dogmájának következményeként ünnepelték a Boldogságos Szűz istenanyaságát. De tulajdonképpen erre példa az a számos dogma, amelyhez a kinyilatkoztatás forrásaiban csak bennfoglaltan lévő kijelentések helyes exegézis általi kibontása útján jutottak el. Ezek a gondolatmenetek többször azt mutatják meg, hogy a dogma tagadásával az ezt csak burkoltan tartalmazó kijelentések jelentése, tartalma szegényedik el, és így ezek ilyen értelemben tartalmazzák a dogmát.

Ennek a bejegyzésnek a megírására a jezsuita blog egyik bejegyzése adott alkalmat. A bejegyzés egy kétrészes sorozat első része, a sorozat témája a kinyilatkoztatás 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója szerinti fogalmának összehasonlítása az 1. Vatikáni Zsinat szerző szerint problematikus fogalmával. Ez a bejegyzés tulajdonképpen válasz a jezsuita blog bejegyzésére.

A szerző szerint az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatás fogalma olyan torzulásokat tartalmaz, amelyek nem voltak jellemzőek Trienti Zsinatot megelőző korra, de még a Trienti Zsinatra sem. Ez a torzulás a Trienti Zsinat után kezdődött, a szerző két nagy teológust is említ ezzel kapcsolatban: Francisco Suarez, jezsuita teológust és a tomista Caietanus bíborost.  (Ez utóbbi ugyan még a Trienti Zsinat kezdete előtt meghalt.) A torzulás leginkább két ponton látszik. A szerző szerint a Trienti Zsinat előtt, de még a Trienti Zsinaton sem nagyon használták a „kinyilatkoztatás” (revelatio) szót, maga a szó is a 19. században és elsősorban az 1. Vatikáni Zsinaton került intenzív tanítóhivatali használatba, mégpedig egy racionalista értelmezést, jelentést felvéve.

A kinyilatkoztatás azon „modern” (ám szükségképpen egyoldalú) fogalma, amely erre a teológiai értelmezésre támaszkodik, fokozatosan egyre elterjedtebbé (sőt kizárólagossá) vált, s egyre inkább azt a benyomást keltette, mintha a „kinyilatkoztatás” igaz kijelentésekből (igaz propozíciókból) állna, amelyek a hit objektumának volnának hivatottak nyelvi kifejezést biztosítani. A szó tehát többé tehát nem a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítását jelölte az isteni igazságokra vonatkozóan, ahogyan azt egészen a középkorig bezárólag értették (vö. Yves Congar, La tradizione e le tradizioni 1, Saggio Storico, Roma 1964, 200-236, valamint az itt felsorolt dokumentáció), hanem a Suárez által kijelölt pályán mozog. Kezdetét veszi a kinyilatkoztatás „külső” teológiai kategóriává válása (extrinszecizálódás) és ezzel párhuzamosan „tárggyá” merevedése  (el-objektiválódás).

A továbbiakban meg szeretnénk mutatni, hogy az 1.Vatikáni Zsinat a katolikus tanítás folytonosságában értelmezhető. A fentiekben vázolt történeti folyamat valóságának cáfolata nem igazán nehéz. Aquinói Szent Tamás ugyanis a Trienti Zsinatot megelőző középkor teológus volt, az ő kinyilatkoztatás fogalma viszont nem áll távol az 1.Vatikáni Zsinat és az öt követő kor kinyilatkoztatás fogalomától. Magát a „revelatio” szót például a Summa Theologiae bevezető, a szent tudománnyal, a teológiával foglalkozó első kérdése 20 alkalommal említi. Ebből a revelációból, kinyilatkoztatásból származnak azok az elvek, amelyek a teológia tudományának első elvei (prima principia). A kinyilatkoztatás pedig hozzánk embereken keresztül jut el, ezáltal történik „a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítása”. Szent Tamás beszél azoknak az embereknek tekintélyéről, akiken keresztül hozzánk eljut a kinyilatkoztatás (ST I q. 1 a. 2 ad 2). Az „értelem megvilágosodása” az emberek által közvetített kinyilatkoztatás befogadása által történik.

A történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás egyéni, személyes befogadása ugyanis a hit természetfölötti erénye által valósul meg. Szent Tamás nem hagy kétséget afelől, hogy a hit magába foglalja „propozíciók”, kijelentések igaznak tartását. A hit tárgyával foglalkozó kérdés második szakasza (ST II-II q. 1, a. 1) kifejezetten azzal a problémával foglalkozik, hogy az egyszerű Istenről szóló hit tárgya lehet-e valami, kijelentések módjára összetett dolog (aliquid complexum per modum enuntiabilis). Szent Tamás igenlő válaszának indoklása az, hogy a megismerőben a megismertről való ismeret a megismerő módja szerint van jelen. (cognita sunt in cognoscente secundum modum cognoscentis). Minthogy az emberi megismerésnek az a tulajdonsága, hogy a megismert igazság kijelentések által fejeződik ki (és még hozzátehetjük, ez által adódik át a másik ember számára), így az ember hitének tárgya is összetett és ezt az összetételt a kijelentések adják. Így tehát, amikor a 19. század második felében az Egyház tanítását a kinyilatkoztatás kijelentésekben is kifejezhető ismeretének tagadásával szemben kellett megfogalmazni, ez a megfogalmazás nem valamilyen Trienti Zsinat után bekövetkezett romlás alapján történt, ezekben a dogmákban az Egyház élő, de eddig még dogmákban nem megfogalmazódott tanítása, hagyománya fogalmazódott meg. (Persze a dogmák elfogadása mindenképpen kötelező, már egyetlen dogma szándékos tagadása megfoszt a hit természetfölötti erényétől.)

A másik fő kifogás az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatás fogalmával az, hogy ez a természetes és természetfölötti rend különbségét tételezi föl:

Az I. Vaticanum tehát a „természetes” és a „természetfeletti” elválasztására épülő teológiai perspektívát vezetett be és szentesített. Ez annyiban bizonyult problematikusnak, hogy – mértékadó középkori szerzőkkel ellentétben – ebben az értelemben a „természetfeletti”, bizonyos értelemben csak ráadásképpen hozzáilleszkedik, mintegy „hozzá van ragasztva” a természeteshez, illetve (mint arról maga a super-naturale szó is tanúskodik: DH 3005) ráépül arra. Ezzel a zsinat egy bizonyos Tridentinum utáni teológia vonalában áll be. Ez a felfogás Caietanó-tól, de főleg Suárez-től kezdve úgy kezdte érteni a természetes és a természetfeletti viszonyát, mintha két egymásra épülő emeletről lenne szó, amelyek olyannyira világosan elkülönülnek, hogy voltaképpen nincs is sok közük egymáshoz. (Megjegyzendő, hogy a középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamással [1224-1274] jóval árnyaltabb álláspontot képviselt, amennyiben az „Isten látására irányuló természetes [!] vágyról” [desiderium naturale videndi Deum] beszélt.

A természetes és természetfölötti különségével, a „desiderium naturale vivendi Deum” kérdésével a blog régebbi bejegyzései részletesebben foglalkoztak (ezek közül az első bejegyzés itt található meg), így most ezzel a kérdéssel csak a kinyilatkoztatással kapcsolatban foglalkozunk. A szerző nem tudja elképzelni, hogy két dolog úgy is különbözhet egymástól, hogy ezek nem „ragasztva vannak egymáshoz” (a bejegyzés máshol „kémiai tisztasággal elválaszthatóságról” ír). Ez talán a (középkori és Trienti Zsinat utáni) skolasztikus filozófia ismeretének hiányából adódik. A szerző csak a fizikai különbséget (distinctio physica) tudja elképzelni. Van azonban az úgynevezett metafizikai különbség (distinctio metaphysica) is, amelyben bensőleg szorosan összetartozó dolgok különböznek egymástól, úgy hogy ezek fizikai szétválasztása lehetetlen. A lélek így különbözik a benne lévő természetfölötti megszentelő kegyelemtől. Ezek igen szoros és belső egységet alkotnak, de mégsem azonosak egymással, mert a léleknek ez a tulajdonsága például a keresztség előtt nincs meg. Az igaz, hogy a természetfölötti bizonyos értelemben ráadásnak tekinthető, hiszen ez, amint a neve is mutatja, a természetes fölött van, de ebben a különbözőségben is szoros egységet alkot a természettel. A természetfölötti nem annyira ráépül a természetre, hanem fölemeli ezt. Az hogy a földön állok, vagy egy repülőről nézek le a földre, különbséget jelent, de ez nem valamilyen ráépülés, hanem a fölemelés miatt van így. A ráépülés csak annyiban jogos kifejezés, amennyiben a természetfölötti olyat jelöl, ami nem maga a természetes szubsztancia, hanem ennek tulajdonsága. A ráépülés idézet szerint értelmezése azonban valami olyat jelentene, hogy egy természetes és egy természetfölötti szubsztancia lenne valamilyen egységben „összeragasztva”. Aki csak egy kicsit is ismeri a (skolasztikus) teológiát, csak mosolyog ezen az elképzelésen.

A természetes és természetfölötti közötti határozott különbség pedig ugyancsak nem a Trienti Zsinat utáni teológia találmánya, ez központi gondolatként megtalálható Aquinói Szent Tamásnál, például a kinyilatkoztatással kapcsolatban is. Rögtön a Summa Theologia kezdetén, a már említett első kérdés első szakasza azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért van egyáltalán szükség teológiára, hiszen a filozófia (a kinyilatkoztatás által nem segített, nem fölemelt értelem) igazolja Isten létezését és bizonyos tulajdonságait. A teológia szükségességének indoklása világosan utal a természetes (filozófiai) és a kinyilatkoztatott, természetfölötti megismerés különbségére:

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ember üdvösségéhez szükség van az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül olyan tudományra is, amely isteni kinyilatkoztatáson alapul. Mindenekelőtt azért, mert az ember Istenre mint olyan célra irányul, ami az ész felfogóképességét meghaladja, ahogy a Szentírás mondja: „Isten, nálad nélkül nem látta szem, amit azoknak készítettél, akik szeretnek téged” (Iz 44).  Ámde szükséges, hogy előzetesen ismerjék a célt az emberek, akiknek szándékait és cselekedeteit célra kell irányítaniuk. Ezért az ember üdvösségéhez szükséges, hogy isteni kinyilatkoztatás által olyan dolgokról értesüljön, amelyek értelmét meghaladják.

Arra is isteni kinyilatkoztatásnak kell oktatnia az embert, ami értelme által megismerhető, mert Istenről az értelem által csak kevés ember, hosszú idő alatt és számos tévedéssel elegyítve szerezhetne ismereteket, pedig ettől függ az ember egész üdve, ami Istenben van. Ahhoz tehát, hogy megfelelő módon és biztosabban üdvözülhessenek, szükséges, hogy Istenről kinyilatkoztatás által szerezzenek ismereteket.

Az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül szükség van tehát olyan szent tudományra is, amely a kinyilatkoztatásra alapul (ST I q. 1 a. 1, Tudós-Takács János fordítása).

Amint a fenti idézetből is kitűnik, Szent Tamás határozott különbséget tesz a megismerés két módja között: a természetes (kinyilatkoztatás által nem támogatott) értelem megismerése és a kinyilatkozás által történő megismerés között. Ez a különbség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az értelem számára elérhetetlen ismeretek a kinyilatkoztatásban találhatóak meg, hanem itt a megismerés két módjáról, két rendjéről van szó, hiszen vannak, akik az Istenre vonatkozó, filozófiai úton is megszerezhető ismeretekhez sem a természetes rendben, hanem a természetfölötti rendben, a kinyilatkoztatáson keresztül jutnak el. Tanulságos lehet a fenti idézettel összevetni 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciójának megfelelő részletét:

A Szent Zsinat vallja, hogy “Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni” (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani “hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhetõ.”

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy az 1. Vatikáni Zsinat nem a Trienti Zsinat utáni teológia újításait emelte a dogma szintjére, hanem az élő hagyományban meglévő, bennfoglalt tanítást tette kifejezetté. Az Egyházban az átadás folyamán a hagyomány, a hitletétemény fejlődik. Ez a fejlődés a bennfoglalt mélyebb kifejtését jelenti, tehát nem lehet ellentmondásban a bennfoglalttal és a már kifejtettel, különösen nem a visszavonhatatlan dogmákkal. Hasonlóan nem tartalmazhat olyan új dolgokat, amelyek bennfoglaltan sincsenek meg a hagyományban. Befejezésül idézném Lawrence Feingold Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology című könyvét (7. fejezet, a Hagyomány fejlődése című alfejezet):

Néha egyes katolikusok hasonló hibába [a protestantizmus hibájába] esnek, leértékelve az Egyház történetének hosszú szakaszait, mint például a középkort, a skolasztikát, a Trienti Zsinattól a 2. Vatikáni Zsinatig terjedő kort vagy pedig a 2. Vatikáni Zsinattól eltelt időt. Ezek a nézetek bizonyos önteltségről, „párt-szellemről” árulkodnak és összeférhetetlenek a hagyomány Egyház életében történő fejlődésével, ahogyan ezt a Dei Verbum 8. pontjából vett [idézett] szöveg  leírja.