Jézus nem sokkal halála előtt imádkozott követői egységéért (Jn 17, 20-23). Ha megnézzük a kereszténység 2000 éves történetét, azt látjuk, hogy az egység már szinte az induláskor veszélyeztetve volt. Szent Pálnak már ezt kellett kellett írnia: “De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1, 8). Az eretnekségek története az egyháztörténelem kihagyhatatlan része. Már az efezusi zsinatot (431) követte a máig fennmaradó nesztoriánus közösségek kiválása. Ezt követték a monofizita egyházak. Napjainkra már szinte megszámlálhatatlanul sok keresztény felekezet létezik. Ezek a tények arra mutatnak rá, hogy a kereszténység mai (és régebbi) állapota botrányosan szemben áll Jézus imájának kérésével: “úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. Lehetne az egység felfogását a Szent Ágostonnak tulajdonított  (de ismereteim Szent Ágostonnál meg nem található) mondás szerint értelmezni: “a lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenekelőtt szeretet”.  Ha ebből a kijelentésből indulunk ki, akkor elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy melyek a lényeges dolgok. Valószínű, hogy a lényeges dolgok körét az egyes felekezetek eltérő módon határozzák meg.

A következőkben az egység kérdését először más oldalról próbáljuk megközelíteni. Jézus imájában a keresztények egységét az Atya és közte lévő egységhez hasonlítja: “Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk”. Jézus és az Atya közti egység a létező legszorosabb, a teremtett világunkban meg nem található lényegi egység. Jézus követőinek egysége ebben az egységben való részesedés. Jézus követői egységének az alapja a követők egysége Jézussal. Ez által valósul meg az egység az Atyával a Szentlélekben. (Fontos megjegyezni, hogy ez a részesedés csak analóg értelemben részesedés. Ez a részesedés nem azt jelenti, hogy valaki valamilyen nagyságból úgy részesedik, ahogyan például a kis részvényes részesedik a cég vagyonából a nagy részvényesek mellett. Az analógia nem valamilyen azonosságon alapuló egységre utal, de az általa jelzett hasonlóság mégis valóságos.)  A fentiekből következik, hogy a keresztények egysége nem lehet csupán a keresztények cselekedeteinek, viselkedésének az eredménye, ez Isten ajándéka, kegyelme. Az egység megvalósulását ezért különlegesen is tulajdonítják a Szentléleknek, aki az Atya és a Fiú egységének isteni személyként való megnyilvánulása, gyümölcse. Ezért ez az egység meghalad minden más, emberek közt lehetséges egységet, ez az egység túllép a földi életen, ez az egység a “szentek egysége”. Jézus imája így egy olyan valóságra utal, amely Isten adományaként már jelen van, mégis ezt a valóságot, adományt be és el kell fogadni.

Az egység mint Isten ajándéka elpusztíthatatlan, meg nem hiúsítható. Ugyanakkor ez a keresztények számára feladat, hiszen Isten minden természetfölötti ajándékával kapcsolatban szükséges a befogadás. Ezért imádkozott Jézus nemcsak az apostolokért, hanem “azokért is, akik a szavukra hinni fognak”. Az egységet megbontó ugyan nem tudja megszüntetni ezt az egységet, de magát és követőit ki tudja vonni ez alól. Amint láttuk, az egység megbontásának a kísértése kezdetektől fogva  jelen volt és ma is jelen van. Mint minden kísértés, ez is a jóság látszatát öltheti magára. A középkor végén, az újkor elején – de néha talán ma is – az ember méltán lehetett/lehet elégedetlen az Egyház állapotával, az egyháziak viselt dolgaival. Ilyen alkalmakkor különösen felerősödik az egység megbontásának a kísértése.

Az előzőekben arról az egységről volt szó, amely Isten ajándéka. Ha azonban ennek az egységnek a befogadásáról van szó, a mai kereszténység szomorú képet mutat. 2000 év különböző szakadásainak az örökösei olyan keresztények, akiket már évszázadok választanak el a szakadás eseményétől és akik sokszor maguk is felismerik ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, botrányos voltát. A helyzet felszámolására vagy legalábbis enyhítésére indultak meg a különböző ökumenikus mozgalmak, amelyekkel szemben a Katolikus Egyház kezdetben tartózkodó volt, éppen az előző bejegyzésben említett okok miatt. A 2.Vatikáni Zsinat után a Katolikus Egyház is intenzívebben bekapcsolódott ezekbe a mozgalmakba. Azt hiszem, ezen a téren a kezdeti lelkesedés és gesztusok korszakán túl vagyunk. Az ökumenikus párbeszédben valószínűleg legmesszebbre a katolikusok mentek, néha már szinte átlépve azokat a határokat is, amelyeknek más felekezetek még a közelébe sem jártak. Az egység visszaállításának nagy reményét azonban egyre inkább a praktikus kapcsolatok váltják fel. Kialakult egy “protokoll”, amely szerint például a felekezetek ünnepi eseményeire meg kell hívni egymás képviselőit, akik a díszvendégek sorában foglalnak helyet, közösen áldják meg a stadionokat, emlékműveket stb. De említhetnénk még a különböző “kerekasztal” beszélgetéseket is, amelyekben a különböző felekezetek képviselői vesznek részt, hangsúlyozva azt, ami közös és kínosan kerülve mindent, amiben a vélemények különböznek. Az utolsó pár évtized az ökumenikus mozgalmak újabb válságát hozta. Ennek a válságnak az oka a nyugat-európai, észak-amerikai egyházakban a női papság, püspökség bevezetése. Emellett ezek az egyházak sokat feladtak eredeti erkölcsi tanításaikból például a homoszexualitással kapcsolatban. Így a felekezetek közti különbségek még tovább nőttek, ezt elsősorban az ortodoxiával való kapcsolat sínylette meg.

Alaposan belegondolva lehetetlennek tűnik, hogy Jézus az egység kérdésében magára hagyta volna követőit, akik így az évszázadokon keresztül tévelyegtek egészen mostanáig, az ökumenikus felismerések koráig. A keresztények egységének kezdettől fogva léteztek látható, szervezeti formái. Ezek az intézmények az egysége jelei, közösségi megnyilvánulásai, hiszen az ember nem magában álló, angyali lény, a közösségi beágyazódás számára nélkülözhetetlen. Amikor egységről beszélünk, akkor nemcsak térbeli, földrajzi egységről van szó, amely szerint a világon bárhol élő keresztények egységben vannak egymással. Időbeli egységről is szó van, amely szerint az apostolok egyháza ugyanaz, mint a ma Egyháza. A keresztények egysége intézményként nem nélkülözheti a hierarchikus elemeket, mert ez az egység nem tulajdonítható kizárólagosan az ember tevékenysége, az emberek közt megvalósuló demokrácia eredményének. Ez a hierarchia nem a földi hatalom gyakorlásának, hanem az egységnek a jele és eszköze. Az időben, a történelemben megvalósuló egység jele a hierarchia apostoli időkig visszavezethető folytonossága. Az apostoli folytonosság olyan kincs, amelyet a római és a keleti egyházak megszakítás nélkül őriznek. Ez a feltétele a püspökség és papság érvényes továbbadásának. Hitünk szerint Jézus Krisztus Egyházának egységéhez az apostoli folytonosság mellett szükséges jele a péteri szolgálat folytonossága is, amely a történelem viszontagságai ellenére, mindmáig a római püspökség folyamatosságában valósul meg. Az a katolikus, aki abban reménykedik, hogy ezek csak olyan történelmi örökségek, amelyektől az Egyház a jövőben meg fog szabadulni, saját magát (és ökumenikus partnereit) csapja be.

Mikorra várható a keresztények teljes egysége? Nem tudjuk. Lehet, hogy ez csak a végső időkben fog megvalósulni. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó Vlagyimir Szolovjov “Az Antikrisztus története” című elbeszélése. Mivel járulhatunk hozzá az egységhez? Mindenekelőtt az imádsággal, bekapcsolódva Jézus imájába. A Jézus által az Atyától kért egység ellen van a felekezetek közötti gyűlölködés. Fontos része az egységre való törekvésnek az objektív, különbségeket nem a “szőnyeg alá söprő” teológiai párbeszéd, amely lehetőséget ad a különböző teológiai fogalmak tartalmának a megismerésére. Ez különösen a katolikusoknak fontos, mert az előitéletek jelentős része éppen a katolikusokat sújtja. Joggal jegyezte meg Fulton J. Sheen amerikai püspök (1895-1979, boldoggáavatásáról szó van): „A világon alig van száz ember, aki tényleg utálja a Katolikus Egyházat, de milliónyian azok, akik azt utálják, amit a Katolikus Egyháznak vélnek” ¹.

A szakadások bűnök következményei, az egység visszaállítása viszont Isten megbocsátó kegyelmének az eredménye lesz, amely bőségében még a bűnök által okozott sebek  gyógyítását is tartalmazhatja. Isten megbocsátását, gyógyító tevékenységét azonban az ember közreműködésének kell kísérnie. Ez a közreműködés leginkább az imádságban, az objektivitásra, igazságra törekvő teológiai párbeszédben és a szeretet cselekedeteiben valósulhat meg.

Egy másik fórumon több alkalommal felmerült az ökumenikus mozgalom kérdése. A fórumon a témákkal kapcsolatos hozzászólások tartalmát a Facebook által biztosított keretek korlátozzák, ezért néha a témákhoz egy teljes blog-bejegyzés keretében célszerű hozzászólni. Úgy látom, hogy ezen cél érdekében nem érdemes egy új blogot létrehoznom, ezért ezt, a már meglévő blogot használom időnként erre a célra is. Most nem is a kiinduló bejegyzésről lenne szó (ezzel egy rövid hozzászólás keretében foglalkoztam), hanem egy erre írt válasz-bejegyzésről.

Egészen nyilvánvaló megjegyzéssel kezdeném: a számtalan keresztény felekezet léte nem Isten akarata. Ez a fájdalmas tény az ember bűnének következménye. A “bűn” szót nem kizárólagosan az elszakadókra használom, mert a szakadások okai között az elszakadottak és a megmaradottak bűnei is ott vannak. Ezt a tény lehetetlen nem tudomásul venni. Ugyanakkor a szakadásnak a legigazibb oka mégis az elszakadók bűne, mert ők úgy gondolták, hogy náluk van a “bölcsek köve” az Egyházzal szemben és így formálisan ők követték el a bűnt az Egyház egysége ellen. Ez a bűn azonban semmiképpen sem jóhiszemű követőik személyes bűne. Egyébként az Egyház egysége elleni bűn kísértése sajnos jelen van a 2. Vatikáni Zsinat utáni katolikus egyházban is, de most nem erről szól a bejegyzés.

Az első kérdés, amelyet tisztáznunk kell az, hogy van-e olyan felekezet, amelynek kezében van a “bölcsek köve”. Ehhez azonban azt kellene körvonalazni, hogy mi is rejtőzhet ezen metaforikus kifejezés mögött. A “bölcsek köve” kifejezés érdekes módon kapcsolatban van az elsődleges anyag (materia prima), a blogon többször is említett (így például az ezt közvetlenül megelőző bejegyzésben is) fogalmával. Az alkimisták az elsődleges anyagot tévesen nem az anyagi létezők metafizikai, hanem fizikai összetevőjének gondolták és (mai szóval) ezotériával bőven keveredő laboratóriumi utasítások formájában leírt folyamat eredményeként akarták ebből a bölcsek kövét előállítani. A bölcsek kövének fontos tulajdonsága az alkimisták szerint, hogy ennek segítségével a közönséges anyag különböző “kedvező” tulajdonságokkal látható el, például arannyá alakítható vagy ennek segítségével az emberi élet meghosszabbítható. Így a bölcsek kövének megtalálása tulajdonképpen minden problémát megoldana.

Ha a továbbiakban is használni akarjuk a “bölcsek köve” metaforikus kifejezést, akkor különbséget kell tennünk a legfontosabb probléma és az összes többi probléma megoldására való képesség között. Általában azt lehet mondani, hogy a kereszténység birtokában van a “bölcsek” kövének a legfontosabb problémát, kérdést illetően. A legfontosabb az Istenhez való eljutás. Ennek a lehetősége a keresztények birtokában van Jézus Krisztus által. Ez a lehetőség Jézus Krisztus által nyílt meg ismét, Istenhez az út az Ő egyszülött Fián, Igéjén keresztül vezet. Az ezen az úton való járáshoz azonban szükséges az ember közreműködése is. Az ember közreműködése egyrészt vonatkozik az egyén törekvéseire is, de vonatkozhat arra is, hogy Jézus Krisztus emberi közösséget, Egyházat alapított, amely segíti az egyént a felé vezető úton, és az ember közösségi természetének megfelelően ez a közösség közösségi kifejeződése Jézus Krisztus szeretetének és az ember erre adott válaszának. Jézus Krisztus Egyháza szükségszerűen csak egy lehet és ebből a szakadások által sem lett több egyház.

A katolikus álláspontot ezzel kapcsolatban világosan tükrözi a 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciója, amelyet az alábbiakban idézek. Ezt az idézetet nem érvnek szánom nem-katolikus testvéreink számára, hanem csak arra a katolikus álláspontra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet semmilyen ökumenikus törekvés nem írhat felül. Ebben az álláspontban nem arról van szó, hogy ki-ki megválasztja a maga egyházát és ez a választás csak a “hogyan” kérdése. Az idézetben Jézus Krisztus egyetlen Egyházáról van szó.

Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk, s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre “az igazság oszlopának és erősségének” rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak (LG 8).

A fentieknek megfelelően a “hogyan” kérdése, így Isten imádásának és a liturgiának katolikus értelmezése is lényegesen különbözhet a nem-katolikus értelmezésektől. A liturgia jóval nagyobb szerepet játszik a katolikus (és az ortodox) felfogás szerint, mint amilyenre a 168:2 arány utalna. A katolikus (és ortodox) szerzetesek esetében ez az arány jóval magasabb, így például ma élő karthauzi szerzetesek napját nagyrészt az imádság tölti ki, amelynek ráadásul jelentős része szóbeli. Tulajdonképpen a zsolozsmára lehet hivatkozni, amely imaóráival átszövi az egész napot.  A lényeg azonban az, és ez már minden katolikus esetében érvényes, hogy az Egyház liturgiájának a forrása és központja az Eucharisztia áldozata, a mise. Ezzel kapcsolatban a katolikus és ortodox álláspont szinte azonos, a protestáns álláspont pedig (jóllehet ez sem egységes) lényegesen eltér.

Ha egy katolikus bemegy egy katolikus templomba, akkor az örökmécses (néha alig észrevehető) fényét keresi és ha ezt megtalálja, térdet hajt a tabernákulumban jelenlévő Jézus előtt. A transszubsztanciációt nem valló protestáns ezt joggal tekintheti bálványimádásnak, hiszen ennek összes “kelléke” szerinte megvan: egy teremtményt, egy darabka kenyeret Istennek kijáró tiszteletben részesítenek. A transszubsztanciáció dogmáját valló katolikus ¹ azonban következetesen jár el. Az átváltoztatás szavainak hatására a kenyér és bor színei alatt jelen lesz a föltámadt Jézus teste és vére. Az élő test jelenlététől azonban elválaszthatatlan a személy jelenléte, Jézusról viszont a személyi egység (legtöbb protestáns felekezet által is elfogadott) dogmája szerint joggal állítható, hogy ő Isten. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a katolikusok az Úrvacsorát üres szertartásnak tekintenék. Ez emlékezés Jézusra, az utolsó vacsorára, de a két felfogás között lényeges, áthidalhatatlan különbség van.

Befejezésül még pár szót a jelenlegi “ökumenikus gyakorlatról”. A TV híradóit nézve nem ritkán látunk olyan jeleneteket, amelyekben valamely, állam vagy kormány által felavatandó intézmény, emlékmű felavatásánál ott van két-három felekezet képviselője liturgikus ruházatot viselve. A külső szemlélőnek erről szerintem az a benyomása támadhat, hogy itt valami olyasmiről van szó, aminek része az állam, a különböző keresztény felekezetek és ezek között csak valamilyen külsődleges, szervezeti jellegű különbség van, ki-ki ragaszkodik a megszokott szerepéhez, ruházatához (ehhez legkevésbé a katolikusok). Ez a benyomás azonban a kereszténység súlyát, jelentőségét csökkentheti a nem keresztény néző szemszögéből.

Ezzel kapcsolatban megemlítenék egy másik, fentiekhez nem szorosan kapcsolodó gyakorlatot is. Eszerint például egy tanévnyító misén, istentiszteleten az igehirdetésre kijelölt liturgikus helyet egy miniszter, államtitkár (esetleg más felekezetből) foglalja el és a szertartás alatt beszédet mond. Nem hiszem, hogy bármelyik apostoli királyunk ezt tette volna.