Az előző bejegyzésben fölvetetődött a kereszténység és a kultúra viszonyának a kérdése. Mielőtt ezzel foglalkoznánk, először azt kell tisztáznunk, hogy tulajdonképpen mi is a kultúra. Azt is említettük, hogy a kultúra megértésének az ember megértéséből, az antropológiából kell kiindulnia, hiszen a kultúra az ember kultúrája.

Az alábbiakban az Aquinói Szent Tamást követő antropológia alapján kíséreljük meg megérteni a kultúra bonyolult jelenségét. Szent Tamás kifejezetten nem foglalkozott a kultúra jelenségével, antropológiája azonban alapot adhat ennek értelmezéséhez. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, Szent Tamás azt a választ adja, amelynek rövid összefoglalását megtalálhatjuk a Katolikus Egyház Katekizmusában (362-368): az ember test és lélek egysége. Erről az egységről a Vienne-i Zsinat alapján ezt mondja a katekizmus: „A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test „formájának” kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élõ test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot” (365). A skolasztikus szakkifejezés szerint a hallhatatlan lélek az anyagból álló test lényegadó formája (forma substantialis). Az embernek ebből a meghatározásából következik, hogy ő egyszerre biológiai (pontosabban állati) és szellemi lény. Egy másik fontos következmény az, hogy az ember az emberi fajnak egyede. Az emberi faj biológiai értelemben vett fajnak is tekinthető, de a többi állatfajtól ezt a fajt leginkább a szellemi lélek mint forma különbözteti meg. Egy ember mint az ember fajnak egyede nem egyetlen képviselője a fajnak, hanem térben és időben még nagyon sok egyed van rajta kívül.

Az ember fentebb vázolt természeténél fogva vonzódik a természetének megfelelő jók megvalósítására, erre hajlama van. Ezeket a természetes hajlamokat Szent Tamás a következőképpen sorolja föl (ST I/II q. 94 a. 2):

Az emberben elsősorban arra a természete szerinti jóra való hajlam van meg, amely közös minden szubsztanciában, ugyanis minden szubsztancia kívánja a saját természete szerinti fönnmaradását. Ezen hajlam szerint mindaz a természettörvényhez tartozik, ami által az ember élete megőrződik és ami által az ezzel ellentétes dolgok megakadályozódnak. Másodszor  természete szerint egy ennél speciálisabb hajlam is van az emberben, amely már csak az állatokkal közös. Ennek megfelelően a természettörvény tartalmazza azt, amire a természet minden állatot megtanít, azaz a férfi és a nő egyesülését, a gyermekek felnevelését és hasonlókat. Harmadszor megvan az emberben az értelmes természete szerinti jóra való hajlam is, és ez már csak az ember sajátja. Eszerint az emberben természetes hajlam van arra, hogy az Istennel kapcsolatos igazságokat megismerje és hogy közösségben éljen.

Az ember által létrehozott kultúra célja tulajdonképpen az, hogy a fenti, természetes hajlamok szerinti jóknak mint céloknak a megvalósítását előmozdítsa. Az értelmes szellemi természet hajlamaival kapcsolatban még megemlíthetjük a megismerésre, a tudományra és a művészetekre való általános hajlamot is. Azt is meg kell jegyezni, hogy az ember esetében az emberalatti világgal közös hajlamokat is bevilágítja az ember szellemi természete. Így például a faj fenntartásának az intézménye, a család sokkal több, mint egy biológiai egység, de a biológiai alapok nélkül nincs család. A természetes hajlamokból kiindulva a kultúra különböző területeit már az eddigiek alapján is át tudjuk tekinteni (természetesen a teljesség igénye nélkül):

A fenti vázlatos felsorolás persze kevés a kultúra lényegének a leírására. Az efelé vezető úton azonban újabb segítséget kapunk Szent Tamástól. A filozófia, a logika történetében nagy szerepet játszik Arisztotelész kategóriákról szóló írása. Arisztotelész azt vizsgálja, hogy hányféleképpen lehet valami állítmány egy mondatban. Aquinói Szent Tamás határozottan vallja, hogy az állítmányok legfelsőbb osztályai, a kategóriák megfelelnek a létezés világunkban található módjainak, ezért ő ezekből a létezési módokból kiindulva jut el az arisztotelészi tíz kategóriához ¹. Közülük a habitus (bírás, viselés) ² kategóriájával kapcsolatban megállapítja, hogy az ebbe az osztályba tartozó állítmányok csak emberről állíthatóak. Ilyen állítmány például valamilyen külső dolog, például egy ruha viselésének az állítása (István kék télikabátot visel.) Ha netán valamilyen állatról állítunk ilyesmit (például a kutyán nyakörv van), akkor emögött is valamilyen emberi tevékenység van (egy ember felkötötte a kutyára a nyakörvet). Ezt bővebben Szent Tamás a következőképpen magyarázza meg (Comm. in Phys III Liber 3 lectio 5): az állatokat a természet ellátja az életük fenntartásához szükségesekkel. Így például egyes állatoknak szarvuk van, hogy védekezni tudjanak. Vastag és szörös bőrük védi őket a hidegtől, vagy paták védik meg őket attól, hogy a járás közben sérüléseket szenvedjenek. Ezek a dolgok azonban nem külső dolgok, hanem az állathoz tartoznak, az állat részei. A biológiai fejlődéselmélet alapján folytatni tudjuk Szent Tamás gondolatmenetét: az emberalatti állatoknál a természetes kiválasztódás a törzsfejlődés folyamán lényeges biológiai változásokat idézett elő, ami által új fajok alakultak ki, új tulajdonságokkal. Az emberről azonban így ír Szent Tamás:

A természet azonban nem adott ilyesmit az embernek, részben azért, mert ez nem illene az emberi test finomságához, részben pedig azért, mert az ember értelmének megfelelő sokféle tevékenységhez nem tudna alkalmazkodni a természet által meghatározott eszköz. Mindezek helyett azonban az ember rendelkezik értelemmel, amely segítségével külső dolgokkal helyettesíti azokat, amelyek más állatoknál bensőleg hozzájuk tartozó dolgok. Így, amikor arról van szó, hogy az ember páncélba vagy valami másba öltözik vagy cipőt vesz fel, ez valami külső dologra vonatkozik.

Visszatérve a biológiai fejlődéselmélethez, az emberi faj biológiai stabilitását, lezártságát éppen az biztosítja, hogy neki elsősorban nem biológiailag kell alkalmazkodnia környezetéhez, az alkalmazkodás a csak az emberre jellemző értelem műve ³.

Szent Tamás gondolatmenetét tovább bővíthetjük, ha figyelembe vesszük azt, hogy az ember természeténél fogva közösségben él, így az egy időben élő emberek között munkamegosztás jöhet létre. Nem kell az embernek közvetlenül egyedül megtennie mindazt, ami számára fentebb említett hajlamai miatt szükséges. Arra is megvan az (elvi) lehetőség, hogy ki-ki azzal foglalkozzon, amihez leginkább van tehetsége, és így az egyes munkákat az ahhoz jobban értők nagyobb tökéletességgel tudják elvégezni. De az ember közösségben élésének időbeli dimenziója is van. Egyetlen ember adott tartamú élete alatt csak kevés dolgot tud megismerni, csak kevés dolgot tud alkotni. Az ember közösségi létezése folytán azonban rendelkezésére áll az elődők ismerete, az elődők alkotása. A tomista antropológia szerint az ember értelme létezésének kezdetén csak képesség, „tabula rasa”, nincsenek velünk született ismeretek. Nem szükséges azonban, hogy az értelem tartalmai csak a saját tapasztalatok, csak a saját megismerés alapján jöjjenek létre, mert rendelkezésre áll az elődök, a többi ember ismerete, az elődök, a többi ember alkotása.

Az emberben tehát a biológiai törzsfejlődés elérte csúcspontját, ez lezárult azáltal, hogy a test formája az Isten által létrehozott értelmes lélek lett. A biológiai törzsfejlődés helyét a kultúra vette át. A kultúra nem lényegileg, biológiai értelemben vett részeként van meg az emberben. A kultúra az emberhez képest külsődleges, mintegy öltözékként veszi körül az embert. Az ember lényegéből következik, hogy kultúrát alkot, de egy adott kultúra, amelyben az ember él, már esetlegesség, járulék (akcidens). Ezért tévesek azok az elképzelések, amelyek egy adott kultúrát az ember lényeges részének, a kultúrák fejlődését az ember lényegi fejlődésének, lényegi változásának tekintik. Az ember alatti világ esetében a fejlődés lényegi: új fajok kialakulásához vezet, a kulturális fejlődés azonban nem érinti az ember lényegét. Ennek fontos következménye, hogy az ember lényegéből, természetéből fakadó hajlamait, képességeit, készségeit a különböző kultúrák nem változtatják meg, a változások csak azt a környezetet érintik, amelyben ezek érvényesülnek. Így például az erkölcsi rend nem kultúrafüggő, mert ez az ember természetes hajlamaira épül. Ha egy kultúra bizonyos vonásaiban ennek ellentmond (például kaszt-rendszer, emberáldozatok, többnejűség), akkor ez a kultúra ezekkel együtt elfogadhatatlan. A kultúrák fejlődése egyébként nem mentes az áteredő bűn hatásától, az értelem elhomályosulása és az akarat rosszra hajlása befolyásolja a kultúrák fejlődését.

A következő bejegyzés is az ember és a kultúra közti viszony témájával foglalkozik.

Szeptember 18. és 20. között tartják Assisiben a Szentatya részvételével a vallások közti béketalálkozót. (Az ember nem minden aggodalom nélkül néz a ilyen jellegű találkozók elé. Jó lenne, ha a találkozón részt vevő katolikusok a találkozó előtt elolvasnák a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozatát „Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemes üdvözítő voltáról”.) A találkozó mottója: „Szomjazzuk a békét. Vallások és kultúrák párbeszédben”.

A „kultúra” szó sokjelentésű szó. Maga a szó  a latin colo (colere, colui, cultum) igéből származik, amely elsődlegesen a föld megművelését jelenti. Nyilván ettől a jelentésétől nem függetlenül jelenti még a valakire, valamire való gondot viselést. De az ige kifejezi még a valaki iránti figyelmet, tiszteletet is (Finály Henrik: A latin nyelv szótára). Az igéből származó, magyar szóvá is vált „kultusz” szó már a vallásos tiszteletre is utal. A kultúra valamilyen értelemben az ember környezetét jelenti, de ez a környezet nem az egyszerű természeti környezet, ez a környezet az ember műve. A kultúra ebben az értelemben jelentheti mindazt, amit az ember azért alkot, hogy igényeinek megfelelően élhessen. Az emberi alkotásról itt történelmi méretekben van szó, ezért szóba jöhet a fejlődés kérdése is. Vannak, akik a kultúrát inkább csak az ember szellemi természetének megfelelő dolgokra vonatkoztatva szembe állítják a magasabb értelemben vett igazi kultúrát, elsősorban a művészeteket a technikai értelemben vett civilizációval, amelyet bizonyos értelemben véve alacsonyabb rendűnk tartanak. Valójában nem célszerű az ilyen megkülönböztetés, hiszen a technika vivmányai is az ember szellemi tevékenységének az eredményei. Célszerű tehát a kultúra körét a lehető legtágabbra venni, de a pusztán természeti dolgok, mint például az éghajlat, már kizárható a kultúra köréből, hiszen ez az állatvilág környezete is. Ez persze nem jelenti azt, hogy az éghajlat nem lehet kultúrát befolyásoló tényező, de maga az éghajlat nem a kultúra része. Ha persze az ember mesterségesen állítja elő éghajlatát (vagy teszi tönkre ezt), akkor már ez is a kultúra körébe kerülhet.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a kultúra fogalma nem könnyen meghatározható fogalom. Még azt is vitatják, hogy mi tekinthető egyáltalán a kultúra körébe tartozónak. A kultúra fentiekben javasolt, legtágabb értelembe vett fogalmának viszont az a veszélye, hogy így csak egy felsorolás jellegű gyűjtőfogalommá válik. A kultúrával foglalkozó tudományok (kultúrantropológia, kultúrpszichológia, kultúrfilozófia stb.)  sokszor csak kiragadnak egy-egy mozzanatot a kultúra jelenségéből és megpróbálják erre visszavezetni az egész jelenséget. Minthogy a kultúra az ember kultúrája, a kultúra jelenségének megértéséhez szükséges az ember valamilyen szintű megértése, az antropológiai kiindulás. Csak miután a kultúra jelenségét sikerült valamilyen szinten megérteni, lehet a teológia szintjén beszélni a kereszténység, a hit, az Egyház kultúrához való viszonyáról, kultúrával való „párbeszédről”.

A kereszténység és a kultúrák viszonyáról, párbeszédéről Török Csaba atya írt egy könyvet a „Kultúrák lelke” címmel. (Török Csaba: Kultúrák lelke, Új Ember, 2013. A könyvről szóló ismertetések itt és itt olvashatók.)  A szerző a könyv első részében áttekinti a történelem folyamán kialakult „kultúraelméleteket”, rámutatva ezek hiányosságaira, részleges, töredékes voltára. A könyv antropológiai kiindulásul Roest Crollius, Karl Rahner és Arend van Leeuwen nyomán az ember önmagához való visszatérését választja. Azt is mondhatnánk, hogy a szerző kiindulásul a kontinentális teológiában meglehetősen elterjedt, transzcendentális filozófiai nézőpont alapján álló antropológiát választ. A Heideggernél, Karl Rahnernél és másoknál sűrűn alkalmazott kötőjeles szóösszetételeket használva beszél arról, hogy „az emberi Zu-sich-selbst-Kommen (önmagához jövés) soha nem választható el a Von-einem-anderen-Kommen (másiktól jövés) szempontjától” (137. o.). Ebből a kiindulási pontból vezethető le a két alapkategória, amelyek közül az első „az otherness, Anders-Sein, vagyis a másként való lét”. Itt lényegében arról van szó, hogy egy ember mindenki mástól különbözően, elhatároltan, egyénként él. A második „a being-in-the-world, In-der-Welt-Sein, azaz a világban való lét kategóriája” (138. o.). A világban való lét „kommunikativítás (önmagam közlése és a körülöttem lévő világ önközlésének a befogadása)” (138. o.). A két alapkategória megvalósítása a kultúrában két tendencia által történik.  Ez a két tendencia az önmegvalósításnak és a világ humanizálásának (vagyis a szellemiség, a lelkiség világba való kivetülésének) a tendenciája. A kulturális rétegeket a fentieknek megfelelően a következő táblázat sorolja fel (138. o.):

Ha egy társadalomban a táblázat második oszlopában felsoroltak jutnak túlsúlyra, akkor individuális, önmagába forduló társadalomról van szó. Ezzel szemben a harmadik oszlop az önközlésen és elfogadáson alapuló személyes társadalmat jelenti. A kétféle társadalom, kultúrafelfogás közül az első negatív, agresszív, exkluzív, míg a második  esetében „egyfajta egységesítő, egyetemes szempont válik hangsúlyossá”.

Úgy gondolom, hogy a kultúra fogalomának fenti megragadása önkényesnek, fogalmilag nem eléggé megalapozottnak tűnik. A „transzcendentális filozófia” antropológiája nem ad elég alapot a kultúra mélyebb megértéséhez. A következő bejegyzésekben a kultúra Aquinói Szent Tamást követő (tomista) antropológiából kiinduló értelmezéséről is lesz szó.

A szerző a divatos „paradigma” szót használva három paradigmáról beszél a kereszténység és a kultúra viszonyával, „párbeszédével” kapcsolatban. A paradigmákban fontos szerepet játszanak a különböző, történelemben kibontakozó kultúra-felfogások. Az első paradigmát pragmatikus-etikai szemléletűként jellemzi a könyv és ez körülbelül a 2. Vatikáni Zsinatig tartott. A zsinat után bontakozott ki az inkulturáció paradigmája, amelyet a szerző Krisztus-központú paradigmának nevez, mert a kereszténység és a kultúrák közti viszonyt a megtestesülés analógiájára képzelték el. Ezeknek, a könyv szerint nem kielégítő paradigmáknak a felváltására tesz javaslatot a szerző. Az általa javasolt paradigma a Szentlélek-központú (pneumatocentrikus) paradigma, amely a kereszténység, a hit és a kultúrák közti párbeszéd megfelelő alapja lehetne. Ebben a bejegyzésben nem foglalkozunk részletesen a megoldásként javasolt paradigma kritikájával (erre a későbbiekben kerül majd sor). Most csak megjegyezzük, hogy a teológiai reflexióból hiányzik a természetes és természetfölötti rend határozott megkülönböztetése és nyilván ezzel összefüggésben alig van szó az áteredő bűn kultúrákra való hatásáról. Ez a hiány lényeges hiány, mert ezáltal szerintem a kereszténység és a kultúrák viszonyának leírására legalkalmasabb „paradigma”, a természetes és természetfölötti rend közötti különbség régi-új paradigmája került ki a látótérből. A kereszténység ugyanis úgy emeli föl a kultúrát, ahogyan a kegyelem emeli föl a természetet. Ez a fölemelés nem jelenti a természet lerombolását, gratia non destruit sed supponit naturam, a kegyelem nem rombolja le, hanem föltételezi a természetet. A kegyelem és a természet viszonyáról elsődlegesen az ember esetében beszélhetünk, de ez a viszony alkalmas lehet analógiaként a kereszténység és a kultúrák közti viszony megvilágítására is.

Amikor a kereszténység először találkozott a születését körülvevő zsidó kultúrától különböző görög-római kultúrából jövő megtérőkkel, Szent Pál a helyzetet egy ókori földművelésből vett hasonlattal világítja meg. Az ókori kertészetben a hosszú életű, nemes olajfa egyes elszáradt ágai helyébe a vad olajfa ágait oltották be, amelyek az őket hordozó nemes olajfa termését hozták. A nemes olajfa letört ágai a zsidóságot jelentik, amelyből csak a „kiválasztott maradék” érte el, amit keresett. A letört ágak rovására dicsekvőnek ezt tanácsolja az apostol (Rom 11, 18-19):

Ha egyik-másik ág le is tört, s te vad olajfa létedre beléjük lettél oltva, és részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne dicsekedjél az ágak rovására. Ha mégis dicsekednél, tudd meg: Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.

A kultúrák szempontjából a kereszténységre való ráoltódás azonban nem két kultúra síkján történik, hanem mintegy a természetes, illetve az áteredő bűn hatása alatt álló vad oltódik rá a nemesre, a természetfölöttire. Ez a ráoltódás nem megszűnést, hanem felemelkedést, megnemesedést jelent. Ebben a viszonyban világosan látszik a kereszténység elsőbbsége, de ez az elsőbbség nem kulturális szempontból vett elsőbbség, magasabbrendűség, hanem a természetfölötti magasabbrendűsége a természetessel szemben.

Történelmi méretekben történt ez a ráoltódás, amikor a kereszténység találkozott a görög-római, majd később a germán, szláv és egyéb kultúrákkal. A kultúra megnemesítése azonban soha sem teljes, nem hatja át teljesen a kultúra minden mozzanatát, az összes kultúrában élőt. Ezért még a virágzó középkori keresztény kultúra is sebezhető volt és napjainkban az európai kultúra már végleg elveszíteni készül (vagy már el is vesztette) természetfölötti gyökerét. Az európai kultúrát azonban kétségtelenül a kereszténység tette naggyá. Ez segített például fölismerni azt, hogy a Logosz, az Értelem által teremtett világnak értelmes rendje van, amely az emberi értelem számára felismerhető, kutatható. Ezért ebben a kultúrában a természettudományok nem „halva születtek”, mint más kultúrákban (Jáki Szaniszló: A tudomány megváltója, Ecclesia 1990, 23-60. o.). A természettudományok alapján ki tudott fejlődni az a technikai civilizáció, amely az egész világon elterjedt. Hasonlóan az emberi személy, az emberi jogok azon tisztelete is ezen kultúrában fejlődött ki, amelyre például még a más kultúrákból érkező migránsok is hivatkoznak. Az európai kultúra megmutatja azt, hogy mit nyer egy kultúra a kereszténység által, de azt is látjuk, hogy mit veszít, ha ettől elszakad.

A következő bejegyzések részletesebben foglalkoznak majd a most csak vázlatosan említett témákkal.