Vízkereszt ünnepe Jézus Krisztus élete három eseményének az ünnepe. Ezek az események a napkeleti bölcsek látogatása, Jézus Krisztus megkeresztelkedése és első csodája a kánai mennyegzőn. Jézus Krisztus keresztségéről a Vízkereszt után külön ünnep is megemlékezik. A régi rítusban ez az ünnep Vízkereszt nyolcadának utolsó napja, az új rítus szerint pedig a  Vízkeresztet követő vasárnap. Egyik régebbi bejegyzésben található meg a Summa Theologiae János keresztségéről szóló kérdésének a fordítása. Ez a bejegyzés, ennek folytatásaként a Jézus Krisztus keresztségéről szóló kérdés fordítása. Az üdvtörténet eseményei olyan értelemben esetlegesek, hogy ezek megtörténtének a szükségességét szigorú érveléssel levezetni nem lehet. Ennek ellenére mégsem véletlenül történnek ezek az események, ezek mögött a végtelenül bölcs Isten döntései vannak. Ezért ezek az értelem számára sem megközelíthetetlenek, de ennek a megközelítésnek a jellegzetes módja az úgynevezett konveniencia, megfelelőség, illendőség szerinti érvelés, azaz az a fajta érvelés, amely az üdvtörténet egészének, hitünk többi titkainak szempontjából mutatja ki, hogy az esemény és körülményei (például helye, ideje, módja) illeszkednek az üdvtörténet, a hit egészéhez. Az esemény jelentésének feltárásában szerephez juthat a régiek allegorikus értelmezése is. Ilyennel találkozunk például a 6. szakaszban, ahol Szent Tamás a galamb tulajdonságait a Szentlélek hét ajándékára vonatkoztatja.   

39. KÉRDÉS

[Krisztus keresztsége]

Most Krisztus keresztségével foglalkozunk. Ezzel kapcsolatban nyolc probléma merül föl:

1. Krisztusnak meg kellett-e keresztelkednie?
2. János keresztségével kellett-e megkeresztelkednie?
3. A keresztség idejéről.
4. A keresztség helyéről.
5. Arról, hogy az egek megnyíltak.
6. A Szentlélek galamb képében való megjelenéséről.
7. Igazi állat volt-e ez a galamb?
8. Az Atya tanúságtevő szózatáról.

1. SZAKASZ  [Krisztusnak meg kellett-e keresztelkednie?]

1.  Úgy látszik, hogy Krisztus esetében nem volt megfelelő, hogy ő megkeresztelkedjen.  A keresztelés ugyanis lemosást jelent. Krisztus esetében azonban nem volt megfelelő a lemosás, mert benne nem volt semmi tisztátalanság. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztus megkeresztelkedjen.

2.  Ezenkívül, Krisztust körülmetélték, hogy beteljesedjen a törvény. A keresztség azonban nem tartozik a törvényhez. Tehát nem kellett megkeresztelkednie.

3.  Ezenkívül, bármely nemben az első mozgató maga mozdulatlan ezt a mozgást illetően, amint az ég az első változást okozó, de ő nem változik ¹. De Krisztus az elsődleges keresztelő eszerint (Jn 1, 33): aki fölött látod, hogy a Szentlélek leszáll rá és rajta marad, az, aki keresztel. Tehát nem volt illő, hogy Krisztus megkeresztelkedjen.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma mond, Jézus Galileából a Jordánhoz ment Jánoshoz, hogy ez őt megkeresztelje.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy megfelelő volt, hogy Krisztus megkeresztelkedjen. Először, mert amint Ambrus mondja Lukács evangéliumával kapcsolatban, az Úr megkeresztelkedett, nem saját maga megtisztulását, hanem a víz megtisztítását akarva, hogy ez Krisztus bűnt nem ismerő teste által megtisztulva erőt nyerjen a keresztségre és megszenteltként adasson át a később keresztelendőknek, amint Aranyszájú János mondja (Hom. ív in Matth.).

Másodszor, amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. ív in Matth.): jóllehet Krisztus nem volt bűnös, de a bűnös természetet és a bűn testének hasonlóságát magára vette. Ezért, bár saját maga számára a keresztség nem volt szükséges, másokban azonban a testi természet miatt szükség volt erre. És amint Nazianzi Gergely mondja (Orat. xxxix), megkeresztelkedett Krisztus, hogy a régi Ádámot teljesen a vízbe merítse. 

Harmadszor, amint Ágoston mondja Vízkereszt ünnepéről szóló beszédében (cxxxvi), azt akarta tenni, aminek a megtételét mindenkinek megparancsolta. Erre ő maga utal (Mt 3, 15): így illik teljesítenünk minden igazságosságot. Ahogyan ezt Ambrus is mondja Lukács evangéliumát magyarázva, az az igazságosság, hogy amit másoktól elvársz, azt először magad kezdd el, példát adva másoknak (Lk 3, 21).

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus nem azért keresztelkedett meg, hogy megtisztuljon, hanem, hogy megtisztítson, amint mondtuk.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy nemcsak az volt illő, hogy Krisztus beteljesítse a régi törvényben lévő dolgokat, hanem az is, hogy elkezdje az új törvényhez tartozókat. Ezért nemcsak azt akarta, hogy körülmetéljék, hanem meg is akart keresztelkedni.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus mindenekelőtt lelkileg keresztel, és ő nem így vált megkereszteltté, hanem csak a vízben.

2. SZAKASZ  [János keresztségével kellett-e megkeresztelkednie?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, nem volt illő, hogy János keresztelje meg Krisztust. János keresztsége ugyanis a bűnbánat keresztsége volt. De a bűnbánathoz Krisztusnak semmi köze nem volt, mert nem volt bűne. Úgy látszik tehát, hogy nem volt illő, hogy Krisztust János keresztelje meg.

2.  Ezenkívül, amint Aranyszájú János mondja (Hom. de Bapt. Christi), János keresztsége középúton volt a zsidók és Krisztus keresztsége között. A közép „ízében”benne van azoknak a szélen lévőknek a természete, amelyeknek a közepéről van szó. Minthogy tehát Krisztus nem keresztelkedett meg sem a zsidók, sem saját keresztségével, hasonló módon nem kellett János keresztségével sem megkeresztelkednie.

3. Ezenkívül, mindent, ami az emberi természetben a legjobb, tulajdonítanunk kell Krisztusnak. De János keresztsége nem foglalta el a legjobb helyet a keresztségek között. Tehát nem volt illő, hogy Krisztus János keresztségével keresztelkedjen meg.

Ezzel szemben áll, amit Máté evangéliuma mond, Jézus a Jordánhoz ment Jánoshoz, hogy ez őt megkeresztelje.

Válaszul  azt kell mondanunk, amit Ágoston mond János evangéliumával kapcsolatban (Super Joan. Tract. xiii), megkeresztelkedése után Krisztus nem azzal a keresztséggel keresztelt, amellyel megkeresztelkedett. Minthogy ő saját keresztségével keresztelt, nem a saját, hanem János keresztségével volt megkeresztelve. Ez először is megfelelő volt János keresztségének természete miatt, János ugyanis nem a lélekben, hanem csak a vízben keresztelt. Krisztus azonban nem szorult a lélekben való keresztségre, mert fogantatásának kezdetétől fogva telve volt Szentlélekkel, amint ez az előzőekből nyilvánvaló. Ez Aranyszájú János érve. Másodszor, amint Béda mondja, Krisztus azért keresztelkedett meg János keresztségével, hogy ezzel ezt jóváhagyja. Harmadszor, amint Nazianzi Gergely mondja (Orat. xxxix), azért járult Jézus János keresztségéhez, hogy megszentelje a keresztséget.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a fentiek szerint Krisztus azért akart megkeresztelkedni, hogy saját példája által bennünket a keresztségre buzdítson. Hogy hatékonyabb legyen példája, megkeresztelkedett azon keresztséggel, amelyre nem volt szüksége, hogy az emberek azon keresztséghez járuljanak, amelyre szükségük van. Ezért mondja Ambrus Lukács evangéliumával kapcsolatban, hogy senki se kerülje el a kegyelem fürdőjét, ha Krisztus nem kerülte el a bűnbánat fürdőjét.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a zsidók törvényben előírt keresztsége csak előkép volt, János keresztsége azonban már valamilyen értelemben valóságos, amennyiben az embereket a bűntől való tartózkodáshoz vezette. Krisztus keresztségének hatása azonban a bűntől való megtisztulás és a kegyelem közlése. Neki azonban nem volt szüksége sem a bűnök elengedésére, bűn ugyanis nem volt benne, sem a kegyelem közlésére, mert telve volt kegyelemmel. Hasonlóan, minthogy ő maga az igazság, nem illet hozzá az, ami csak az előképre terjed ki. Ezért volt inkább illő, hogy János keresztségével keresztelkedjen meg, amely a középutat jelenti a két szélsőség között.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a keresztség valamilyen módon lelki gyógyszer. Minél inkább tökéletes azonban valaki, annál kevésbé szorul rá a gyógyszerre. Minthogy Krisztus a legteljesebb mértékben tökéletes volt, nem szorult rá arra, hogy a legtökéletesebb keresztséggel keresztelkedjen meg, hasonlóan az egészséges emberhez, aki nem szorul rá a hatékony gyógyszerre.

3. SZAKASZ [A megfelelő időben keresztelkedett-e meg Krisztus?]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1  Úgy látszik, hogy Krisztust nem a megfelelő időben keresztelték meg. Krisztus ugyanis azért keresztelkedett meg, hogy példájával másokat rávegyen a keresztségre. De a keresztényeket dicséretes módon nem csak harmincéves koruk előtt, de már csecsemő korukban is megkeresztelik. Úgy látszik tehát, hogy Krisztust nem a megfelelő időben keresztelték meg.

2.  Ezenkívül, nem olvassuk azt, hogy Krisztus keresztsége előtt tanított vagy csodát tett volna. De előnyösebb lett volna a világnak, ha hosszabb időn keresztül tanított volna, húszéves korától kezdve vagy még korábban. Úgy tűnik tehát, hogy megfelelőbb lett volna, ha Krisztus, aki az emberek hasznára jött el, harmincéves kora előtt megkeresztelkedett volna.

3.  Ezenkívül, úgy illene, hogy Krisztusban az Isten által belé öntött bölcsesség a legnagyobb mértékben mutatkozzék meg. A bölcsesség azonban Dánielben már gyermekkorában megnyilvánult Dániel jövendölése szerint (Dan 13, 45): az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. Tehát Krisztusnak sokkal inkább gyermekkorában kellett volna megkeresztelkednie és tanítania.

4.  Ezenkívül, János keresztsége Krisztus keresztségéhez mint célhoz van rendelve. De a cél előbb van a szándékban, és utolsó a végrehajtásban. Tehát Jánosnak Krisztust vagy elsőként vagy utolsóként kellett volna megkeresztelnie.

Ezzel szemben áll, amit Lukács evangéliuma mond (Lk 3, 21): történt pedig, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett, majd pedig alább azt mondja, hogy  Jézus… mintegy harminc esztendős volt.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy megfelelő volt, hogy Krisztus harmincéves korában keresztelkedett meg. Először, mert Krisztus keresztelésétől kezdve tanított és mondott beszédeket. Ehhez azonban a teljes életkor kívántatik meg és a harmincéves kor ilyen. Ezért olvashatjuk a Teremtés könyvében (Ter 41, 46), hogy József harmincéves volt, amikor Egyiptom kormányzását elkezdte. Hasonlóképpen olvashatjuk Dávidról Sámuel második könyvében (2Sám 5, 4), harmincéves korábban kezdett el uralkodni. Ezekiel ugyancsak harmincéves volt, amikor megkezdte prófétai működését, amint ez Ezekiel könyvében van (Ez 1,1).

Másodszor, mert amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumával kapcsolatban (hom. x in Matth.), a törvény megszűnésének kezdete Krisztus keresztségét követően következett be. Azért keresztelkedett meg Krisztus harmincéves korában, amely korban már minden bűnt magára vehetett, hogy így téve eleget a törvénynek, róla senki se mondhassa, hogy azért oldotta fel a törvényt, mert ő ezt beteljesíteni nem tudta.

Harmadszor, azáltal, hogy a teljes korban keresztelkedett meg, megérteti velünk, hogy a keresztségben a teljes ember születik, amint az Efezusiaknak írt levél mondja (Ef 4, 13): amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét. Úgy látszik egyébként, hogy a harmincas szám tulajdonsága is erre utal. Úgy jutunk el ugyanis a harmincas számhoz, hogy a hármat megszorozzuk tízzel. A hármas számon érthetjük a Szentháromságban való hitet, a tízes számon pedig a törvény parancsainak a beteljesítését, a keresztény élet tökéletessége pedig ezen a kettőn áll.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Nazianzi Gergely mond (Orat. xl). Szerinte Krisztus nem azért keresztelkedett meg, mintha valamilyen tisztulásra szorult volna, vagy őt veszély fenyegette volna a keresztség elhalasztása miatt. Más esetében azonban nem kicsi a veszély, hogy ha eltávozik ebből az életből, ez úgy történik, hogy nem öltözött a romolhatatlanságba, tudniillik a kegyelembe. És ugyan jó a keresztség után a tisztaság megőrzése, mégis inkább jobb, amint Nazianzi Gergely mondja, közben kissé beszennyeződni, mintsem teljesen kegyelem nélkül maradni.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az a haszon, amelyet Krisztus hozott az embereknek, mindenekelőtt a hit és az alázatosság által valósul meg. Ezekre viszont egyaránt érvényes, hogy Krisztusnak nem gyermek vagy serdülő korában, hanem a tökéletes korban kellet elkezdenie a tanítást. A hit esetében, Krisztus valódi embersége megmutatkozik az által, hogy ő az idő haladtával a testi fejlődésben növekedett. Nehogy azonban valaki ezt a fejlődést csak látszatnak tekintse, nem akarta bölcsességét és erejét a test teljes kifejlődése előtt kinyilvánítani. Az alázatosságot illetően pedig, hogy nehogy valaki a tökéletes kor elérése előtt elbizakodva magára vegye az elöljáróságot vagy a tanítás hivatalát.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus példaként áll minden ember előtt. Ezért szükséges volt, hogy benne az mutatkozzon meg, ami az általános törvény szerint mindenkire vonatkozik, azaz hogy a teljes kor elérése után tanítson. Amint Nazianzi Gergely mondja (Orat. xxxix), nem az a törvény az Egyházban, ami ritkán megtörténik, amint egy fecske sem csinál nyarat. Egyeseknek különleges rendelkezés alapján, az isteni bölcsesség szerint meg volt engedve, hogy az általános törvényen kívül, a teljes kor elérése előtt elöljárók legyenek vagy tanítsanak, mint Salamon, Dániel és Jeremiás esetében.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, Krisztusnak János által nem kellett sem elsőnek, sem utolsónak a keresztségben részesülni. Mert amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumával kapcsolatban (Hom. iv in Math.), Krisztus azért keresztelkedett meg, hogy megerősítse János tanítását és keresztségét és hogy róla János tanúságot tegyen. János tanúsága azonban nem lett volna hiteles, ha nem keresztelt volna meg sokakat. Ezért nem kellett Krisztusnak János által elsőként megkeresztelkednie. Hasonlóan utolsóként sem. Mert, amint Aranyszájú János hozzáteszi: amint a Nap fénye nem várja be a hajnalcsillag lenyugvását, hanem ezt megelőzően felkel és fényével elhomályosítja annak ragyogását, úgy Krisztus sem várta meg, hogy János befejezze pályafutását, hanem még János tanítása és keresztelése alatt megjelent.

4. SZAKASZ  [Krisztusnak a Jordánban kellett-e megkeresztelkednie?]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy Krisztusnak nem a Jordánban kellett megkeresztelkednie. Szükséges ugyanis, hogy az igazság megfeleljen előképének. A keresztség előképe azonban a Vörös tengeren való átmenetel volt, ahol az egyiptomiak elmerültek, amint a bűnök törlődnek a keresztségben. Úgy látszik tehát, hogy Krisztusnak inkább a tengerben, mint a Jordán folyóban kellett volna megkeresztelkednie.

2.  Ezenkívül a Jordánnal kapcsolatban inkább a lefelé folyásról beszélnek. A keresztség által azonban valaki inkább feljebb, mint lentebb jut, amint Máté evangéliuma mondja (Mt 3, 16), hogy megkeresztelkedve Jézus azonnal feljött a vízből. Úgy látszik tehát, hogy nem volt megfelelő, hogy Krisztus a Jordánban keresztelkedett meg.

3.  Ezenkívül, amint Józsue könyvének negyedik fejezetében olvassuk és amint a zsoltár (Zsolt 111, 3, 5) mondja, amikor Izrael fiai átkeltek a Jordánon, ez visszafelé folyt. Akik azonban megkeresztelkednek nem visszafelé, hanem előre haladnak.  Nem volt tehát megfelelő, hogy Krisztus a Jordánban keresztelkedjék meg.

Ezzel szemben áll, amit Márk evangéliuma (Mk 1, 9) mond: János megkeresztelte Jézust a Jordánban.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a Jordán folyón keresztül léptek be Izrael fiai az ígéret földjére. Minden egyéb keresztséggel szemben azonban Krisztus keresztségének az a sajátossága, hogy ez Isten országába vezet, amint erről János evangéliumában (Jn 3, 5) szó van: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Isten országát azonban az ígéret földje előre jelzi. Ide tartozik az is, hogy Illés, aki tüzes szekéren ragadtatott az égbe, elválasztotta a Jordán vizét, amint a Királyok második könyvének második fejezetében le van írva. Ugyanis akik a keresztség vízén átmennek, azoknak a Szentlélek tüze által út nyílik az égbe. Ezért megfelelő volt, hogy Jézus a Jordánban keresztelkedjen meg.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, a Vörös tengeren való átmenetel előképe a keresztségnek, amennyiben ez a bűnöket eltörli. A Jordánon való átmenetel azonban a mennyek országa ajtajának megnyílását jelzi előre, amely a keresztségnek elsődlegesebb, csak Krisztus által megvalósuló hatása. Ezért megfelelőbb volt, hogy Krisztus a Jordánban keresztelkedjen meg.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a felemelkedés a keresztségben a kegyelemben való előrehaladásban történik, ami az alázatosság leereszkedését kívánja meg Jakab levele (Jak 4, 6) szerint: az alázatosaknak azonban kegyelmet ad. Erre a leereszkedésre kell vonatkoztatni a Jordán nevét.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond Vízkereszt ünnepéről szóló beszédében (x): amint azelőtt a Jordán vize megfordult, úgy Krisztus megkeresztelkedésével a bűnök áradata megfordult. Vagy pedig ez arról is szó lehet, hogy a víz lefelé futásával szemben az áldások folyama felfelé folyik.

5. SZAKASZ  [Krisztus megkeresztelkedésekkor meg kellet-e nyílnia az égnek?]

Az ötödik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy Krisztus megkeresztelkedésekkor nem kellett az égnek megnyílnia. Az számára kell ugyanis az egeknek megnyílniuk, akinek szükséges az, hogy bemenjen az égbe, mintegy az égen kívül létezőként. Krisztus azonban mindig az égben volt János evangéliuma (Jn 3, 13) szerint: az Emberfia, aki mennyből jött le. Úgy látszik tehát, hogy számára nem kellett az egeknek megnyílnia.

2.  Ezenkívül, az egek megnyílását vagy testi vagy lelki értelemben értjük. De ezt nem érthetjük testi értelemben, mert az égi testek nem szenvedhetnek változást és ezek nem szakadhatnak részekre, amint ezt Jób könyve (Jób 37, 18) mondja: talán te feszíted ki az egeket, amelyek szilárdak, mintha ércből lennének öntve? Hasonlóan, nem érthető ez lelki értelemben sem, mert Isten fiainak szeme előtt az ég korábban sem volt bezárva. Tehát nem megfelelően mondják azt, hogy Krisztus megkeresztelkedésekor megnyíltak az egek.

3. Ezenkívül, a hívők számára az ég Krisztus szenvedése által nyílt meg, amint a Zsidókhoz írt levél (Zsid 10, 19) mondja, hogy abban bízunk, hogy Krisztus vére által belépünk a szentélybe. Így tehát még azok sem léphettek be a égbe, akik megkeresztelkedtek Krisztus keresztségével és szenvedése előtt meghaltak. Ezért inkább Krisztus szenvedésekor kellett az egeknek megnyílnia, mint keresztelkedésekor.

Ezzel szemben áll  az, amit Lukács evangéliuma (Lk 3, 21) mond: amikor Jézus megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég.

Válaszul azt kell mondanunk, amint erről már szó volt, Krisztus azért akart megkeresztelkedni, hogy keresztségével megszentelje azt a keresztséget, amellyel mi megkeresztelkedünk. Ezért Jézus megkeresztelkedése által azoknak a dolgoknak kell megjelenítődniük, amelyek a mi keresztségünk hatásához tartoznak. Ezzel kapcsolatban három dolgok kell megfontolnunk. Ezek közül pedig az első az, hogy az a fő erő, amelytől a keresztség hatását kapja, égi erő. Ezért Krisztus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, mutatva, hogy a továbbiakban a keresztséget égi erő szenteli meg. Másodszor, a keresztség hatásához hozzájárul az Egyház hite és annak hite, aki megkeresztelkedik. Ezért a megkereszteltek megvallják hitüket és a keresztséget a hit szentségének mondják. A hit által azonban azokat az égi dolgokat látjuk, amelyek meghaladják az emberi érzékelést és értelmet. Erre utalva nyíltak meg az egek Krisztus megkeresztelkedésekor. Harmadszor, mivel Krisztus keresztsége által különleges módon megnyílik számunkra a mennyország, amely az első ember számára a bűn által bezárult. Ezért Krisztus megkeresztelkedésekor megnyíltak az egek, hogy megmutassák: a megkereszteltek számára nyitva az út az égbe.

Az ember számára azonban, hogy az égbe jusson, a keresztség után szükséges az állandó imádság. Jóllehet, a keresztség által a bűnök el vannak engedve, megmarad azonban a bűn lángra lobbanásának belülről támadó hajlama ², és a világ és a gonosz szellemek külső támadása. Ezért említi Lukács evangéliuma (Lk 3, 21) hangsúlyozottan, hogy amikor Jézus megkeresztelkedett és imádkozott, akkor nyílt meg az ég, mert a hívek számára a keresztség után szükséges az imádság. Vagy, ezt úgyis fel lehet fogni, hogy a hívők számára az ég megnyílása a keresztség által Krisztus imádságának erejében történik. Ezért mondja kifejezetten Máté evangéliuma (Mt 3, 16), hogy az ég neki nyílt meg, azaz, mindenkinek miatta, mint amikor a császár valakinek, aki más számára kér valamit, azt válaszolja, hogy íme a kegyet nem neki, hanem neked adom meg, azaz miattad neki, ahogyan ezt Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv in Matth.).

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Aranyszájú János mond Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv. in Matth.): amint Krisztus embersége szerint keresztelkedett meg, jóllehet számára ez nem volt szükséges, az ég is embersége szerint nyílt meg neki, isteni természete szerint mindig az égben volt.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Jeromos mond Máté evangéliumát magyarázva, az ég Krisztusnak nem az elemek szátválása nyomán, hanem lelki szemei számára nyílt meg, amint Ezekiel könyvének elején beszél az ég megnyílásáról. Ezt igazolja Aranyszájú János is Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv in Matth.): ha maga a teremtmény, tudniillik az ég fel lett volna törve, nem mondta volna, hogy az ég megnyílt neki, mert ami anyagilag megnyílik, mindenkinek nyitva van. Ezért mondja Márk evangéliuma (Mk 1, 10) is kifejezetten, hogy amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, mintegy az ég megnyílását Krisztus látására vonatkoztatva. Egyesek ezt a testi látásra vonatkoztatják, azt mondva, hogy a megkeresztelt Krisztus körül olyan fényesség ragyogott a keresztségben, hogy az egek megnyílni látszottak. De ezt a képzetekre vonatkozó látásként is lehet értelmezni, olyan módon, ahogyan Ezekiel látta az egeket megnyílni. Az isteni erő és szellemi akarat hatására Krisztus képzeteiben olyan látomás alakult ki, amely jelezte, hogy az emberek számára megnyílt az út az égbe. Az az értelmezés is lehetséges, amely szerint értelmi látásról van szó, amelyben Krisztus látta, hogy, miután megszentelte a keresztséget, megnyílt az ég az embereknek, ezt azonban azelőtt látta, hogy ez beteljesedett volna.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ég az emberek számára Krisztus szenvedése, mint az egek megnyitásának egyetemes oka által nyílik meg. Szükséges azonban, hogy ezt az okot az egyénekre alkalmazzuk, hogy ők az égbe jussanak. Ez pedig a keresztség által történik a Rómaiaknak írt levél (Rom 6, 3) szerint: mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg. Ezért van az ég megnyitása inkább a keresztséggel kapcsolatban említve, mint a szenvedéssel kapcsolatban. Vagy, amint ezt Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. iv in Matth.): Krisztus keresztségével az egek annyiban nyíltak meg, amennyiben később a kereszten legyőzte a zsarnokot, mivel többé már nem volt szükség a menny kapuira, hogy ezek elzárjanak. Nem azt mondják az angyalok, hogy nyíljanak meg kapuk, hanem azt, hogy távolítsák el a kapukat. Ezzel Aranyszájú János arra utal, hogy azok az akadályok, amelyek előzőleg a meghaltak lelkeit abban akadályozták, hogy beléphessenek a mennybe, Krisztus szenvedése által tökéletesen elhárulnak. De az út Krisztus keresztsége által válik nyitottá, mintegy feltárul az az út, amelyen keresztül majd az emberek belépnek a mennybe.

6. SZAKASZ  [Megfelelő-e azt mondani, hogy a Szentlélek galamb képében leszállt Krisztusra?]

A hatodik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy nem megfelelő azt mondani, hogy a Szentlélek galamb képében leszállt a megkeresztelkedett Krisztusra. A Szentlélek ugyanis a kegyelem által lakik az emberben. De az ember Krisztusban fogantatásától kezdve a kegyelem teljessége lakozott, mivel ő az Atya Egyszülötte volt, amint ez kitűnik az előzőekben mondottakból. Tehát nem kellett, hogy a Szentlélek hozzá küldessen a keresztségben.

2.  Ezenkívül, Krisztusról azt mondjuk, hogy a világba a megtestesülés titka által szállt le, amikor kiüresítette magát és a szolga alakját vette föl. De a Szentlélek nem testesült meg. Ezért nem megfelelő azt mondani, hogy a Szentlélek leszállt rá.

3.  Ezenkívül, Krisztus keresztségében, mint példában annak kell megmutatkoznia, ami a mi keresztségünkben történik. De a mi keresztségünkben nem történik meg a Szentlélek valamely látható küldése. Tehát Krisztus keresztségében sem kellett a Szentlélek látható küldésének megtörténnie.

4. Ezenkívül, a Szentlélek Krisztustól árad át másokra, amint Szent János evangéliuma (Jn 1, 16) mondja: mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk. Az apostolokra azonban  a Szentlélek nem galamb, hanem a tűz képében szált le. Tehát Krisztusra sem galamb, hanem tűz képében kellett volna leszállnia.

Ezzel szemben áll az, amit Lukács evangéliuma (Lk 3, 22) mond, hogy mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek.

Válaszul  azt kell mondanunk, amit Aranyszájú János mond (Hom. iv in Matth.), hogy ami Krisztussal kapcsolatban keresztségében történt, az a minden később keresztelendőben megvalósuló misztériumra tartozik. Mindazok azonban, akik Krisztus keresztségével megkeresztelkednek, a Szentlelket kapják meg Máté evangéliumának szavai (Mt 3, 11) szerint: ő benneteket a Szentlélekben fog megkeresztelni, hacsak nem színlelt módon járulnak a keresztséghez. Ezért megfelelő volt, hogy a megkeresztelt Úrra leszálljon a Szentlélek. 

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston mond a Szentháromságról szóló művében (De Trin. 15): a legabszurdabb dolog azt mondani, hogy Krisztus, amikor már harmincéves volt, megkapta a Szentlelket. Ezzel ellentétben ő mint bűn nélküli és így nem a Szentlélek nélkül járult a keresztséghez. Ha tehát Jánosnál az van megírva, hogy ő az anyja méhétől megtelik Szentlélekkel, mit mondjunk az ember Krisztusról, aki testének a fogantatása sem testi, hanem lelki fogantatás volt? Most tehát, azaz a keresztségben, saját testét, azaz az Egyházat méltóztatott előre megjeleníteni, amelyben a megkereszteltek kiemelt módon megkapják a Szentlelket.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Ágoston ír a Szentháromságról szóló művében (De Trin. ii). A Szentlélekről nem azért mondjuk, hogy leszállt Krisztus fölé testi képben, a galamb képében, mert magának a Szentléleknek a lényege volt látható, ez ugyanis láthatatlan. Arról sincs szó, hogy az a látható teremtmény fölvétetne az isteni személy egységébe, vagy, hogy a Szentlélek galamb lenne, amint az egység miatt mondjuk, hogy az Isten Fia ember. Még azon a módon sem vált a Szentlélek láthatóvá a galamb képében, ahogyan János látta a megölt bárányt a Jelenésekben (amint ez a Jelenések könyvének 5. fejezetében áll). Ez a látomás ugyanis a lélekben történt a testek lelki képei által, de azt senki soha nem vonta kétségbe, hogy a galamb szemmel látható volt. Úgy sem vált a Szentlélek a galamb képében láthatóvá, ahogyan az Első korintusiaknak írt levél mondja (1Kor 10, 4): a szikla pedig Krisztus volt. Ez ugyanis már ott volt a teremtésben és a cselekvés módja szerint nevezik Krisztusnak, akire a szikla vonatkozik. A galamb azonban csak erre a célra, hirtelen nyer létet és később eltűnik, amint a láng a csipkebokorban megjelent Mózesnek.

Nem a galambbal való egység értelmében mondjuk tehát, hogy a Szentlélek leszállt Krisztusra, hanem vagy abban az értelemben, hogy a galamb a Szentlelket jelzi, aki Krisztusra leszállva jött, vagy pedig abban az értelemben, hogy a lelki kegyelem Istentől valamilyen leszállás módja szerint árad a teremtménybe, amint Jakab levele (Jak 1, 17) mondja: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszálván a fényességek Atyjától.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, amit Aranyszájú János mond Máté evangéliumát magyarázva (Hom. xii in Matth.): kezdetben a lelki dolgok mindig érzéki látomások által jelennek meg, azok miatt, akik a test nélküli természetek megértésére képtelenek, hogy, ha majd később a látomások megszűnnek, hitet nyerjenek abból, ami egyszer megtörtént. Ezért Krisztus keresztségével kapcsolatban a Szentlélek testi képben, láthatóan leszállt, hogy később higgyék, hogy minden megkereszteltre láthatatlanul leszáll.

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a Szentlélek galamb képében jelent meg Krisztus fölött és ennek négyféle magyarázata van:

1. A megkeresztelt szükséges felkészültsége miatt, hogy ez ne színlelve járuljon a keresztséghez, amint a Bölcsesség könyve mondja (Bölcs 1, 5): a fegyelem Szent Lelke menekül a hamisságtól. A galamb ugyanis egyszerű állat, ravaszság és csalás nélkül, amint Máté evangéliuma mondja (Mt 10, 16): legyetek egyszerűek, mint a galambok.
2. A Szentlélek hét ajándékára való utalás miatt, a galamb tulajdonságai ugyanis ezeket jelzik. A galamb a vízek mellett lakik, hogy látva a sólymot, lemerüljön és megmeneküljön. Ez az első ajándékra, a bölcsességre vonatkozik, amely szerint a szentek a Szentírás folyóvíze mellett laknak, hogy a gonosz szellemek támadásától megmeneküljenek. Azután, a galamb a jobb magokat válogatja ki. Ez a tudomány ajándékára vonatkozik, amely által a szentek az egészséges tanítást választják, amely táplálja őket. Azután, a galamb más madarak fiókáit is táplálja. Ez a jótanács ajándékára vonatkozik, amellyel a szentek azokat az embereket, akik „fiókákká”, azaz a Sátán követőivé váltak, tanításukkal és példájukkal táplálják. Azután, a galamb nem marcangol a csőrével. Ez az értelem ajándékára vonatkozik, amelynek birtokában a szentek nem torzítják el ezt eretnekek módjára „marcangolva”. Azután, a galambnak nincs epéje. Ez a jámborság ajándékára vonatkozik, amelynek birtokában a szentekben nincs meg az értelmetlen harag. Azután, a galamb a szikla hasadékában rak fészket. Ez az erősség ajándékára vonatkozik, amellyel a szentek az erős sziklába, Krisztus sebeibe helyezik „fészküket”, azaz menedéküket és reményüket. Azután, a galamb bánatosan énekel. Ez a félelem ajándékára vonatkozik, amely által a szentek „gyönyörűségüket lelik” a bűnök feletti bánatban.
3. A Szentlélek a keresztség sajátos hatása, a bűnök megbocsátása és az Istennel való kiengesztelődés miatt jelent meg galamb képében. A galamb ugyanis szelíd állat. Ezért, amint Aranyszájú János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. xii in Matth.): a vízözönben az olajfa ágát hordozva és a földkerekség egyetemes békéjét hirdetve ez az állat jelent meg, és most, a keresztségben is a galamb jelenik meg, megmutatva nekünk a szabadulást. 
4. A Szentlélek azért jelent meg galamb képében a megkeresztelt Úr fölött, hogy jelezze a keresztség közösségi hatását, ami az Egyház egységének épülése. Ezért mondja az Efezusiaknak írt levél (Ef 5, 25-27), hogy Krisztus önmagát adta, hogy a víz fürdőjében az élet igéje által megtisztítva megszentelje és dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta. Ennek megfelelően mutatkozott meg a Szentlélek galamb képében, a galamb ugyanis barátságos és közösséget szerető állat. Ezért mondja az Énekek Éneke (Én 6, 8): egyetlen a galambom.

Az apostolokra azonban tűz képében ereszkedett le a Szentlélek, aminek két magyarázata van.

1. Hogy ezáltal megmutatkozzon az a buzgóság, amely megmozdította a szívüket, hogy Krisztust mindenütt, üldözések közepette hirdessék. Ezért a Szentlélek lángnyelvekben jelent meg. Amint Ágoston mondja, a Szentlélek, az Úr két látható módon jelent meg, tudniillik galambként a megkeresztelt Úr fölött és tűzként az összegyűlt apostolok fölött. Ott az egyszerűség, itt a buzgóság mutatkozik meg. Hogy tehát a Lélek által megszenteltekben ne legyen álnokság, galambként mutatkozott meg, hogy pedig az egyszerűség ne legyen lendület nélküli, tűzben mutatkozott meg. Hogy ne zavarjon az, hogy a nyelvek szét vannak osztva, ismerd föl a galambban az egységet!
2. Mert, amint Aranyszájú János mondja, a bűnök a keresztségben való megbocsátásához szelídség kell, amelyet a galamb jelez. De a kegyelem megszerzése után még hátra van az ítélet ideje, amelyet a tűz jelez.

7. SZAKASZ  [Igazi állat volt-e a galamb, amelynek képében a Szentlélek Krisztusra leszállt?]

A hetedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, a galamb, amelynek képében a Szentlélek leszállt Krisztusra, nem volt igazi állat. Az látszik, hogy valami csak annyiban jelenhet meg képként, amennyiben hasonlóság szerint jelenik meg. Lukács evangéliuma (Lk 3, 22) azonban azt mondja, hogy mint egy galamb, testi alakban leszállt rá a Szentlélek. Nem volt tehát szó igazi galambról, hanem a csak valami galambhoz hasonlóról.

2. Ezenkívül, amint a természet semmit sem tesz hiába, így Isten sem, amint ezt az égről szó mű első könyvébe olvashatjuk. De a szóban forgó galamb csak azért jött, hogy valamit jelezzen, aztán pedig eltűnjön, amint Ágoston mondja a Szentháromságról szóló műve II. könyvében. Így tehát fölösleges lett volna az igazi galamb, elég lett volna csak valami galambhoz hasonló. Tehát ez a galamb nem volt igazi állat.

3.  Ezenkívül, bármely dolog sajátosságai a dolog természetének ismeretére vezetnek. Ha tehát a galamb igazi lett volna, a galamb sajátosságai a valódi állat természetét jelezték volna, nem pedig a Szentlélek hatását. Úgy látszik tehát, hogy a galamb nem volt igazi állat.

Ezzel szemben áll, amit Ágoston mond az Úr haláltusájáról szóló könyvében (De agone Crist. xxii): nem azt mondjuk, hogy csak az Úr Jézus Krisztusnak volt igazi teste és a Szentlélek érzéki csalódásként jelent meg az emberek szeme előtt, hanem  hisszük, hogy mindkét test valóságos volt.

Válaszul azt kell mondanunk, amint erre az előzőekben utaltunk, nem illet volna az Isten Fiához, aki az Atya igazsága, hogy valamilyen ál testet használjon, ezért nem képzeletbeli, hanem valódi testet kapott. Minthogy a Szentlélek az Igazság Lelke, amint ez kitűnik János evangéliumából (Jn 14, 13), ezért ő is igazi testet formált meg és ebben jelent meg, jóllehet ezt a testet nem vette föl a személy egységébe. Ezért az előbb hivatkozott szöveg után Ágoston még hozzáteszi, hogy amint nem illett, hogy az Isten Fia becsapja az embereket, úgy az sem illett, hogy ezt a Szentlélek tegye. Ezzel szemben a világot semmiből teremtő, mindenható Istennek nem volt nehéz más galambok közreműködése nélkül igazi galambtestet formálnia, amint nem volt nehéz Mária méhében férfi magja nélkül igazi testet alkotnia. Az anyagi teremtés ugyanis az Úr uralmát és akaratát szolgálja mind az emberi test nő méhében történő megformálásával kapcsolatban, mind pedig a világban a galamb megformálásával kapcsolatban.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a Szentlélekről nem azért állítjuk, hogy galamb képében vagy hasonmásában szállt le, hogy ezzel kizárjuk a galamb valódiságát, hanem azért, hogy utaljunk arra, hogy nem saját lényegének képmása szerint jelent meg.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy nem volt fölösleges valódi galambot alkotni, hogy benne a Szentlélek megjelenjen, mert a galamb valódisága jelzik a Szentléleknek és hatásainak a valódiságát.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a galamb tulajdonságai egyaránt jelzik számunkra a galamb természetét és a Szentlélek hatásait. Ugyanis a galambnak tulajdonságai teszik lehetővé, hogy a galamb a Szentlelket is jelzi.

8. SZAKASZ  [Megfelelő volt-e Krisztus megkeresztelkedése után az Atya tanúságtevő szózata?]

A nyolcadik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy nem volt megfelelő az, hogy Krisztus megkeresztelkedése után az Atya Fia mellett tanúságot tévő szózata hallatszott. Az érzékelhetően megjelent Fiúról és Szentlélekről ugyanis azt mondjuk, hogy ők látható módon küldve vannak. Az Atyához azonban nem illik az, hogy ő küldve legyen, amint ez kitűnik Ágoston Szentháromságról szóló művének II. könyvéből. Tehát az sem illik hozzá, hogy ő megjelenjen.

2. Ezenkívül, a hang a szívben fogant igét jelzi. De az Atya nem az Ige. Tehát nem megfelelő az, hogy ő a hang által nyilatkozzon meg.

3.  Ezenkívül, az ember Krisztus nem a keresztségben kezdett el Isten Fiaként létezni, amint ezt bizonyos eretnekek állították, hanem ő fogantatásától kezdve Isten Fia volt. Tehát inkább születésekor, mint keresztelkedésekor kellett volna az atyai szózatnak Krisztus istensége mellett tanúskodnia.

Ezzel szemben áll az, amit Máté evangéliuma mond (Mt 3, 17), hogy íme, egy hang hangzott az égből mondván: „ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. 

Válaszul azt kell mondanunk, hogy amint azt fentebb kifejtettük, Krisztus megkeresztelkedésében, amely a mi keresztségünk mintája, annak kell kifejeződnie, ami a mi keresztségünkben történik. Az a keresztség azonban, amelyben a hívek megkeresztelkednek, a Szentháromságra hivatkozás és a Szentháromság ereje által szentelődik meg, amint ezt a Máté evangélium végén olvashatjuk: menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezért Krisztus keresztségében, amint ezt Jeromos mondja, megjelenik a Szentháromság titka, maga az Úr emberi természetében keresztelkedik meg, a Szentlélek a galamb képében száll le, és az Atya Fia mellet tanúságot tévő szózata hallatszik. Ezért megfelelő volt, hogy az Atya  a szózat által nyilatkozzon meg ebben a keresztségben.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a látható módon való küldés hozzáad valamit a megjelenéshez, tudniillik a küldő tekintélyét. Ezért a Fiú és a Szentlélek, akik mástól erednek, nemcsak megjelennek, hanem látható módon küldetnek is. Az Atya azonban, aki senkitől sem ered, megjelenhet, de őt látható módon küldeni nem lehet.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az Atya szózatában csak mint a szózat szerzője vagy a szózaton keresztül megszólaló nyilvánul meg. Minthogy az Atyának sajátosság, hogy előhozza az Igét, ami kimondás, szólás, ezért különösen is megfelelő, hogy ő a szózat által nyilvánuljon meg, a hang jelzi ugyanis az igét. Ezért az Atya szózata az Ige fiúságáról tanúskodik. És amint a galamb képe, amelyben megmutatkozik a Szentlélek, nem a Szentlélek természete, és amint az ember képe, amelyben megmutatkozik maga az Isten Fia, nem maga az Isten Fiának természete, úgy maga a hang sem tartozik az Ige vagy a megszólaló Atya természetéhez. Ezért mondja János evangéliuma(Jn 5, 37): ti soha az ő hangját nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. Ezáltal, amint Aranyszájú János mondja János evangéliumát magyarázva (Hom. xl in Joan.), lassanként bevezeti őket a filozófiai igazságba, mert megmutatja nekik, hogy sem a hang, sem pedig a kép nem Istenhez tartozik, hanem Isten a képek és az ilyen szózatok fölött van.  És amint a galamb, továbbá a Krisztus által felvett emberi természet is a teljes Szentháromság műve, úgy a szózat megformálása is, de a szózatban egyedül csak a kimondó Atya nyilatkozik meg, amint az emberi természetet egyedül csak a Fiú veszi föl, és amint a galambban egyedül csak a Szentlélek mutatkozik meg, ahogyan ez nyilvánvaló Ágostonnak Péter diakónushoz a hitről írt könyve alapján.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, nem kellett, hogy Krisztus istensége mindenki számára születésekor kinyilatkoztassék, ezt inkább el kellett rejteni a gyermekkor tökéletlenségei közepette. De amikor eljutott a teljes korra, amikor már tanítania, csodákat tennie és az embereket magához térítenie kellett, akkor volt szüksége az Atya ő istenségére mutató tanúságára, hogy tanítása ezáltal hihetőbbé váljék. Ezért ő maga mondja János evangéliuma szerint (Jn 5, 37): rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. Ez pedig különösen a keresztségben történt meg, amely által az emberek Isten fogadott fiaiként újjászületnek, ők ugyanis a természetes fiúsághoz való hasonlóság szerint válnak Isten fogadott fiaivá, amint ezt a Rómaiaknak írt levél mondja (Rom 8, 29): akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához. Ezért mondja Hilarius Máté evangéliumát magyarázva (Super Matth. ii), hogy a megkeresztelt Jézusra leszállt a Szentlélek és az Atya szava hallatszott, mondván, ez az én szeretett Fiam, hogy abból, ami Krisztusban beteljesedett, megtudjuk, hogy a vízben való lemosás után, mind a Szentlélek leszáll az égből, mind pedig az Atya örökbefogadó szavai által Isten fiaivá válunk.

Az alábbiak a Summa Theologiae harmadik része 38. kérdése fordítását tartalmazzák a latin szöveg alapján. János keresztségéről több helyen is beszélnek az evangéliumok. Ez a kérdés azzal foglalkozik, hogy mi volt János keresztségének teológiai tartalma. A 39. kérdés, amelyet várhatóan a jövő év elején fordítunk le, Krisztus János általi megkeresztelésével foglalkozik.

38. KÉRDÉS

[János keresztségéről]

A továbbiakban azzal a keresztséggel foglalkozunk, amellyel Krisztus megkeresztelkedett. Mivel Krisztus János keresztségével kereszteltetett meg, először János keresztségéről általában kell beszélnünk, másodszor pedig Krisztus megkeresztelkedéséről. Magával, János keresztségével kapcsolatban hat kérdéssel foglalkozunk:

1. Illő volt-e az, hogy János keresztelt?
2. Istentől származott-e ez a keresztség?
3. Közölt-e ez kegyelmet?
4. Krisztuson kívül másoknak is meg kellett-e ezzel a keresztséggel keresztelkedni?
5. Meg kellet-e szűnni ennek a keresztségnek, miután Krisztus megkeresztelkedett?
6. A János keresztségében részesülteknek meg kellet-e később Krisztus keresztségével keresztelkedni?

1. SZAKASZ  [Illő volt-e az, hogy János keresztelt?]

Az első problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, nem volt illő az, hogy János keresztelt. Minden szentséggel kapcsolatos szertartás ugyanis valamelyik törvényhez tartozik. János azonban nem hozott új  törvényt. Tehát nem volt illő az, hogy új keresztelési szertartást vezessen be.

2.  Ezenkívül, Jánost azért küldte Isten, hogy mint próféta tanúságot tegyen. Lukács evangéliuma (Lk 1, 6-7) szerint: te pedig gyermek a Magasságbeli prófétájának nevezetetsz.  De a Krisztus előtti próféták nem vezettek be új szertartást, hanem a törvény szerinti szertartások megtartására buzdítottak, amint ezt Malakiás próféta mondja (Mal 4, 4) ¹: emlékezzetek meg szolgámnak, Mózesnek, törvényéről. Tehát nem kellett Jánosnak a keresztség új szertartását bevezetni.

3.  Ezenkívül, ha valahol egy dologgal kapcsolatban valami fölösleges, ehhez semmit sem szabad hozzáadni. De a zsidóknál fölösleges számban voltak „keresztségek”. Márk evangéliuma szerint (Mk 7, 3-4): a farizeusok és általában a zsidók a kezük gyakori mosása nélkül nem étkeznek; a piacról jőve mosakodás nélkül nem esznek;  és még sok más dolog is van, amelyet megtartanak; ilyenek a poharak, korsók, rézedények és ágyak lemosása. Tehát nem volt illő az, hogy János keresztelt.

Ezzel szemben áll a Szentírás tekintélye. Máté evangéliuma (Mt 3, 5-6) azután, hogy János szentségéről beszél, hozzáteszi, hogy sokan mentek ki hozzá és megkeresztelkedtek a Jordánban.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy négy dolog miatt illő volt János keresztsége:

1. Szükséges volt Krisztus János általi megkeresztelése, hogy Krisztus ezáltal megszentelje a keresztséget, amint ezt Ágoston mondja János evangéliumáról szóló művében (Tract. xiii in Joan.).
2. Hogy Krisztust megismerjék. Ugyanis maga Keresztelő János mondja János evangéliumában (Jn 1, 31), hogy megismertessék Izraelben, tudniillik Krisztus, ezért jöttem én vízzel keresztelni. Így ugyanis egyszerűbb volt bemutatni Krisztust az összegyűlt tömegnek, mintha külön-külön az egyes emberekhez fordult volna, amint Aranyszájú Szent János mondja János evangéliumát magyarázva (Hom. x in Matth.).
3. Hogy János keresztsége által az embereket hozzászoktassa Krisztus keresztségéhez. Ezért mondja Gergely pápa egyik beszédében (Hom. vii in Evang.): azért keresztelt János, hogy előfutárságának rendeltetése szerint, születésében megelőzve a megszületendő Úrat, a kereszteléssel is a keresztelendők előtt járjon.
4. Hogy az embereket a bűnbánatra vezetve felkészítse Krisztus keresztségének méltó felvételére. Ezért mondja Béda, hogy amennyire a még meg nem keresztelteknek hasznos a keresztény hit tanítása, annyira volt hasznos János keresztsége Krisztus keresztsége előtt. Amint János bűnbánatot hirdetett, Krisztus keresztségét előre meghirdette és az embereket a világ számára megjelent igazság megismerése felé vezette, úgy az Egyház szolgái először oktatnak, a megkeresztelendőket bűneikről meggyőzik, végül megígérik ezek bocsánatát Krisztus keresztségében.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János keresztsége önmagában véve nem szentség, hanem valamilyen szentelmény volt, felkészítve Krisztus keresztségére. Ezért  bizonyos értelemben véve Krisztus, nem pedig Mózes törvényéhez tartozott.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János nemcsak próféta volt, hanem több, mint próféta, amint ezt Máté evangéliumában olvashatjuk (Mt 11, 9). Lezárta a törvényt és az Evangélium kezdetét jelentette. Ezért az jellemezte őt, hogy az embereket szóval és cselekedettel inkább Krisztus törvényére, mint a régi törvény megtartására vezette.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a farizeusoknak a csak a test tisztaságára irányuló „keresztsége” hiábavaló volt. János keresztsége azonban a lelki tisztaságra irányult, mert ez az embereket a bűnbánatra vezette, amint mondottuk.

2. SZAKASZ  [Istentől származott-e János keresztsége?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy János keresztsége nem Istentől származott. Ugyanis semmilyen Istentől származó szentelmény vagy szentség nem kapja nevét csupán csak egy embertől. Az új törvény keresztségét sem mondják Péter vagy Pál keresztségének, hanem Krisztus keresztségének. De a szóban forgó keresztség Máté evangéliuma szerint (Mt 21, 25) Jánostól kapta nevét: János keresztsége az égből volt? Vagy az emberektől? Tehát János keresztsége nem származott Istentől.

2.  Ezenkívül, minden új, Istentől származó tanítás bizonyos jelek által van megerősítve, amint az Úr a Kivonulás könyve szerint (Kiv 4) hatalmat adott Mózesnek, hogy jeleket műveljen. A Zsidóknak írt levél (Zsid 2, 3) mondja, hogy minthogy hitünk kezdete az Úr kijelentése, ebben azok erősítenek meg bennünket, akik hallották ezt, az Isten által művelt jelek és csodák által együtt tanúskodva. De Keresztelő Jánosról azt mondja János evangéliuma (Jn 10, 41), hogy János nem művelt csodákat. Tehát úgy látszik, hogy az a keresztség, amellyel János keresztelt, nem származott Istentől.

3.  Ezenkívül, az istenileg alapított szentségekre a Szentírásban bizonyos parancsok vonatkoznak. János keresztségét azonban semmilyen szentírási parancs nem írja elő. Úgy látszik tehát, hogy ez nem Istentől származott.

Ezzel szembenáll az, amit János evangéliuma (Jn 1, 33) mond: aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ‘Akire látod a Lelket leszállni…’.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy János keresztségével kapcsolatban két dolgot kell figyelembe vennünk. Ezek egyike maga a keresztség szertartása, a másik pedig a keresztség hatása. A keresztség szertartása nem az emberektől volt, hanem ez Istentől származott, aki a Szentlélek belső kinyilatkoztatása által Jánost keresztelni küldte. Ennek a keresztségnek a hatása azonban az embertől van, mert semmi olyan nem történt ebben, ami az ember cselekedete által nem lenne elérhető. Ez tehát nem kizárólagosan Istentől származott, hanem csak aszerint, hogy az Isten az emberben működik.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az új törvény keresztsége által az ember belsőleg, a Szentlélek által kereszteltetik meg. János keresztsége által csak a test tisztult meg a víz által. Ezért olvassuk Máté evangéliumában (Mt 3, 11): én vízben keresztellek benneteket, az a Szentlélekben fog. Ezért János keresztsége a nevét tőle kapta, mert semmi olyan nem történt ebben, amit nem ő tett volna meg. Az új törvény keresztsége azonban nevét nem a kiszolgáltatójától kapja, mert nem ő hozza létre a keresztség fő hatását, tudniillik a belső megtisztulást.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János teljes tanítása és minden cselekedete Krisztusra irányult, aki az ő és János tanítását a jelek sokaságával erősítette meg. Ha ugyanis János jeleket vitt volna végbe, akkor az emberek ugyanúgy tekintettek volna Jánosra, mint Krisztusra. Ezért, hogy az emberek főként Krisztusra figyeljenek, Jánosnak nem adatott meg az, hogy jeleket műveljen. Azoknak a zsidóknak, akik azt kérdezték, hogy ő miért keresztel, a Szentírás tekintélyével válaszolt mondva, hogy én vagyok a pusztában kiálltónak a szava stb,  amint ezt János evangéliumában (Jn 1, 23) olvashatjuk. Működését szigorú élete is alátámasztotta, mert, amint Aranyszájú Szent János mondja Máté evangéliumát magyarázva (Hom. x in Matth.), csodálatos volt emberi testben ekkora kitartást látni.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János keresztségét Isten csak egy kis időre rendelte a fent említett okok miatt. Ezért a Szentírásban általánosan adott parancsokban nincs erre vonatkozó utasítás, erre csak a Szentlélek belső sugallata utasított, amint mondtuk.

3. SZAKASZ  [Közölt-e kegyelmet János keresztsége?]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy János keresztsége kegyelmet közölt. Márk evangéliuma (Mk 1, 4) ugyanis azt mondja, hogy János a pusztában volt, keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. A bűnbánat és a bűnök megbocsátása azonban a kegyelem által van. Tehát János keresztsége kegyelmet közölt.

2.  Ezenkívül, a János által megkeresztelendők megvallották bűneiket, amint ezt Máté (Mt 3, 6) és Márk (Mk 1, 5) evangéliumában olvassuk. A bűnök megvallása azonban ezek bocsánatára irányul, ami a kegyelem által történik. Tehát János keresztsége kegyelmet közölt.

3.  Ezenkívül János keresztsége közelebb volt Krisztus keresztségéhez, mint a körülmetélés. A körülmetélés által azonban elengedődik az áteredő bűn. Béda mondja, hogy a körülmetélés az áteredő bűn sebére az üdvös gyógyításnak ugyanazt a segítségét adta, amelyet most, a kinyilatkoztatott kegyelem idejében a keresztség szokott adni. János keresztsége sokkal inkább a bűnök megbocsátását eredményezte. Ez azonban kegyelem nélkül nem történhetett volna meg.

Ezzel szemben áll az, amit Máté evangéliuma (Mt 3, 11) mond: Én ugyan vízzel keresztellek titeket a megtérésre. Ezt magyarázva Gergely pápa valamelyik beszédében kifejti, hogy János nem a Lélekben, hanem vízben keresztelt, mert nem állt hatalmában a bűnök alóli feloldozás. De a kegyelem a Szentlélektől van, a kegyelem által vétetnek el a bűnök. Tehát János keresztsége nem közölt kegyelmet.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy a fentiek szerint János teljes tanítása és működése Krisztusra készített föl, amint a szolgák és inasok fölkészítik az anyagot arra, hogy a fő mester ennek formát adjon. Az emberek számára a kegyelem közlése azonban Krisztus által történt, amint azt János evangéliuma (Jn 1, 17) mondja: a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által valósult meg. Ezért János keresztsége nem közölt kegyelmet, csak a kegyelemre készített fel. Ezt háromféle módon tette: (1) János Krisztusban való hitre vezető tanítása által. (2) Az emberek Krisztus keresztségéhez való hozzászoktatása által. (3) A bűnbánat által felkészítve az embereket Krisztus keresztsége hatásának a befogadására.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az idézett szövegben, amint ezt  Béda megjegyzi, a „bűnbánat keresztsége” kifejezést kétféleképpen lehet érteni. Az első értelemben ez arra vonatkozik, amit János (bűnbánatinak mondott) keresztsége adott. Ez a keresztség ugyanis a bűnbánatra indítás és a bűnbánat szándékának kinyilvánítása volt.   A második értelemben véve ez a kifejezés Krisztus keresztségére vonatkozik, amely által a bűnök meg vannak bocsátva. Ilyen keresztséget János nem adhatott, ezt a keresztséget csak hirdette, mondva, hogy ő majd titeket a Szentlélekben fog megkeresztelni. Vagy azt mondhatjuk, hogy János hirdette a bűnbánat keresztségét, azaz olyan keresztséget, amely az embert arra a bűnbánatra indítja, amely a bűnbocsánatra vezet. Vagy azt mondatjuk, hogy Krisztus keresztsége által, amint Jeromos mondja, kegyelem adatik, a bűnök kegyelemből meg lesznek bocsátva. Ami pedig a vőlegény által fejeződik be, az a vőfély, tudniillik János kezdeményezésére indul el. Ennek megfelelően van szó arról, hogy János keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét, nem úgy mintha ő a bűnök megbocsátását végbe tudta volna vinni, hanem úgy, hogy ő ezt a fölkészítés által elkezdte. 

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a bűnök megbocsátása előbb említett megvallásuknak nem lett János keresztsége által azonnal megjelenő következménye. Ez az ezt követő bűnbánatnak és Krisztus keresztségének a következménye, amelyre az előbbi bűnbánat fölkészített.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a körülmetélés intézménye az áteredő bűn orvoslására szolgált. János keresztsége nem ezt a célt szolgálta, ez csak a Krisztus keresztségére való fölkészítés volt, amint ezt mondtuk. A szentségek azonban alapításuk erejénél fogva hatékonyak.

4. SZAKASZ  [Krisztuson kívül másoknak is meg kellett-e János keresztségével keresztelkedni?]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy János keresztségével egyedül csak Krisztusnak kellett megkeresztelkedni. Amint fentebb kifejtettük, János azért keresztelt, hogy Krisztus megkeresztelkedjen, mondja Ágoston János evangéliumáról írt művében (Super Joan. Tract. xiii). Ami viszont Krisztus sajátos tulajdonsága, nem jár másoknak. Tehát senki másnak nem kellett ezzel a keresztséggel megkeresztelkedni.

2.  Ezenkívül, aki megkeresztelkedik, vagy kap valamit a keresztségtől vagy közöl valamit a keresztséggel. János keresztsége által azonban senki sem kaphatott semmit, mert ez nem közölt kegyelmet, amint mondtuk. Kizárólag csak Krisztus közölhetett valamit a keresztséggel, aki legtisztább testének érintésével megszentelte a vízeket. Úgy látszik tehát, hogy egyedül csak Krisztusnak kellett János keresztségével megkeresztelkednie.

3. Ezenkívül, ha mások megkeresztelkedtek ezzel a keresztséggel, ez csak azért volt, hogy felkészüljenek Krisztus keresztségére. Ezért illőnek látszana, hogy amint Krisztus keresztségében mindenki részesül, nagyok és kicsinyek, pogányok és zsidók, úgy János keresztségében is mindenki részesüljön. Nem olvashatunk azonban arról, hogy János gyermekeket vagy pogányokat keresztelt volna. Azt mondja ugyanis Márk evangéliuma (Mk 1, 5), hogy kimentek hozzá a jeruzsálemiek és megkeresztelkedtek nála. Tehát úgy látszik, hogy Jánosnál egyedül csak Krisztusnak kellett megkeresztelkednie.

Ezzel szemben áll az, amit Lukács evangéliuma mond (Lk 3, 21): történt pedig, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy két oka van annak, hogy Krisztuson kívül másoknak is meg kellett keresztelkedniük. (1) Amint Ágoston mondja János evangéliumáról szóló művében (Super Joan. Tract. iv, v) ha egyedül csak Krisztus keresztelkedett volna meg János keresztségével, lettek volna, akik azt mondják, hogy János keresztsége, amellyel Krisztus megkeresztelkedett, méltóbb Krisztus keresztségénél, amellyel a többiek megkeresztelkednek. (2) Szükséges volt az, hogy a többiek János keresztsége által készüljenek föl Krisztus keresztségére, amint mondottuk.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János keresztsége nem csak arra való volt, hogy Krisztus megkeresztelkedjen, hanem ennek más okai is volta, amint mondottuk. De ha csak ez lett volna az egyetlen oka János keresztségének, az előbb említettek miatt még akkor is meg kellett volna ezzel másoknak is keresztelkedni.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a többiek, akik János keresztségéhez járultak, nem voltak képesek a keresztséggel valamit közölni, és ezen keresztség által kegyelmet sem kaptak, ez csak a bűnbánat jele volt.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János keresztsége bűnbánati keresztség volt, ezért a gyermekeket ezzel nem keresztelték meg. A pogányok számára az üdvösség útjának megnyitása egyedül Krisztusnak volt fenntartva, akire a Teremtés könyve szerint (Ter 49, 10) a pogányok várakoztak. De szenvedése és föltámadása előtt maga Krisztus is megtiltotta az apostoloknak, hogy a pogányok közé menjenek. Még kevésbé volt illő tehát az, hogy a pogányok János által eljussanak a keresztségre.

5. SZAKASZ  [Meg kellet-e szűnni ennek a keresztségnek, miután Krisztus megkeresztelkedett?]

Az ötödik problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy János keresztségének meg kellett szűnni, miután Krisztus megkeresztelkedett. Ezt mondja ugyanis János evangéliuma (Jn 1, 31): azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismerje őt Izrael. Krisztus megkeresztelkedésével azonban ez mind János tanúsága által, mind a galamb leszállása által, mind pedig az Atya szózata által megfelelően megtörtént. Tehát nem látszik az, hogy János keresztségének ezután is meg kellett volna maradnia.

2.  Ezenkívül, Ágoston mondja János evangéliumáról szóló művében (Super Joan. Tract iv), hogy megkeresztelkedett Krisztus, és megszűnt János keresztsége. Úgy látszik tehát, hogy Krisztus megkeresztelkedése után már nem kellett volna Jánosnak keresztelnie.

3.  Ezenkívül, János keresztsége Krisztus keresztségének előkészítése volt. De Krisztus keresztsége rögtön elkezdődött az ő megkeresztelkedése után, mert legtisztább testének érintése által újjáteremtő erőt közölt a vizekkel, amint Béda mondja. Úgy látszik tehát, hogy Krisztus megkeresztelkedése után János keresztsége megszűnt.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliuma (Jn 3, 22-23) mond: Jézus Judea földjére ment és keresztelt, János szintén keresztelt. Krisztus azonban nem keresztelt azelőtt, hogy megkeresztelkedett volna. Úgy látszik tehát, hogy miután Krisztus megkeresztelkedett, János továbbra is keresztelt.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy János keresztségének nem kellet megszűnnie Krisztus megkeresztelkedése után. Először azért nem, mert, amint Aranyszájú Szent János mondja, ha megszűnt volna János keresztsége Krisztus megkeresztelésével, az emberek azt mondták volna, hogy ez féltékenység vagy harag miatt történt. Másodszor azért, mert ha megszűnt volna János keresztsége, miután Krisztus megkeresztelkedett, ez János tanítványaiban nagyobb féltékenységet okozott volna. Harmadszor azért, mert János tovább keresztelve hallgatóit Krisztushoz küldte. Negyedszer azért, mert ahogyan Béda mondja, amíg megvolt a régi törvény árnyéka, nem hagyhatta abba az Előfutár tevékenységét, míg az igazság meg nem nyilvánul.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy megkeresztelés által Krisztus még nem vált teljesen ismertté, ezért továbbra is szükség volt János keresztségére.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus megkeresztelkedésével megszűnt János keresztsége, de nem azonnal, hanem akkor, amikor ő a börtönbe került. Aranyszájú Szent János mondja János evangéliumával kapcsolatban (Hom. xxix in Joan.): úgy vélem János halála ezért engedtetett meg, és azáltal, hogy ő már nem volt a figyelem középpontjában, főként Krisztus kezdett el prédikálni, úgy, hogy az egész sokaság figyelme felé fordult, a mindkettőjükre vonatkozó vélemények többé már nem okoztak megoszlást.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy János keresztsége nem csak arra készített  föl, hogy maga Krisztus megkeresztelkedjen, hanem arra is, hogy mások Krisztus keresztsége felé induljanak: ez azonban nem történt meg azonnal, Krisztus keresztsége után.

6. SZAKASZ  [A János keresztségében részesülteknek meg kellet-e később Krisztus keresztségével keresztelkedni?]

A hatodik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy a János keresztségével megkeresztelteknek nem kellett Krisztus keresztségével megkeresztelkedni. János ugyanis nem volt az apostoloknál kisebb, minthogy róla írja Máté evangéliuma (Mt 11, 11): asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. Azok azonban, akiket az apostolok kereszteltek, nem lettek újra megkeresztelve, hanem keresztségükhöz csak az apostolok kézföltétele adódott hozzá. Azt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben (ApCsel 8, 16-17), hogy azokra, akiket Fülöp az Úr Jézus nevében megkeresztelt, az apostolok, tudniillik Péter és János, föltették kezüket és ők megkapták a Szentlelket. Tehát úgy látszik, hogy azoknak, akik részesültek János keresztségében, nem kellett Krisztus keresztségében részesülni.

2.  Ezenkívül, az apostolok megkeresztelkedtek János keresztségével, egyesek ugyanis közülük János tanítványai voltak, amint erre utal János evangéliuma (Jn 1, 37). Úgy látszik azonban, hogy ők nem részesültek Krisztus keresztségében, mert János evangéliuma (Jn 4, 2) azt mondja, hogy Jézus nem keresztelt, hanem csak tanítványai. Úgy látszik tehát, hogy azoknak, akik János keresztségében részesültek, nem kellett Krisztus keresztségével megkeresztelkedni.

3.  Ezenkívül, kisebb az, aki megkeresztelkedik, mint az, aki keresztel. De nem olvashatjuk, hogy maga János részesült volna Krisztus keresztségében. Ez tehát még kevésbé volt szükséges azoknak, akiket János keresztelt.

4.  Ezenkívül, az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 19, 1-5) írja, hogy Pál bizonyos tanítványokat talált, akiknek ezt mondta: »Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?« Azok azonban ezt felelték neki: »Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek«. Ő erre megkérdezte: »Hogyan vagytok hát megkeresztelve?« Azok így feleltek: »János keresztségével.« Ezért ismét megkeresztelték őket a Mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Úgy tűnik tehát, hogy azért kellet újra megkeresztelkedniök, mert nem tudtak a Szentlélekről, amint erre Jeromos utal Joel próféta könyvével (Joel 2, 28) kapcsolatban és az egyik levelében (lxix De Viro unius uxoris), továbbá Ambrus a Szentlélekről szóló könyvében. De voltak olyanok is a János által megkereszteltek közül, akik a Szentháromság teljes ismeretével rendelkeztek, tehát ezeket nem kellet még egyszer Krisztus keresztségével megkeresztelni.

5.  Ezenkívül, A Rómaiaknak írt levél (Rom 10, 8) szövegéhez (ez a hit igéje, amit hirdetünk) Ágoston ezt a megjegyzést fűzi: honnan lehet a víznek az az ereje, hogy a testet érinti és a szívet mossa le, hacsak nem a szó műveli ezt, nem azért mert mondják, hanem azért mert hiszik? Ebből következik, hogy a keresztség ereje a hittől függ. De János keresztségének a formája azt a hitet jelzi, amelyben megkeresztelkedünk. Ezt mondja ugyanis Pál az Apostolok cselekedetei (ApCsel 19, 4) szerint: János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban. Úgy látszik tehát, hogy nem kellett a János keresztségében részesülteket újra megkeresztelni Krisztus keresztségével.

Ezzel szemben áll az, amit Ágoston mond János evangéliumáról szóló művében (Super Joan. Tract. v): azokat, akiket János megkeresztelt, meg kellett keresztelni az Úr keresztségével.

Válaszul  azt kell mondanunk, hogy a Magiszter ² véleménye (Sent. iv D, 2) szerint, azokat, akiket János keresztelt és nem tudtak arról, hogy van Szentlélek, és akik reményüket ebbe a keresztségbe helyezték, később megkeresztelték Krisztus keresztségével. Azokat azonban, akik nem ebbe a keresztségbe helyezték reményüket és hittek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, nem keresztelték meg később, hanem azáltal, hogy az apostolok rájuk helyezték kezüket, megkapták a Szentlelket. Ami ennek a véleménynek az első részét illeti, az igaz, amint ezt sok tekintéllyel rendelkező megerősíti. Ami azonban a második részt illeti, ez teljesen nélkülözi az értelmet. Először is azért, mert János keresztsége nem közvetített kegyelmet és semmilyen jegyet nem hozott létre, ez csak a vízben való keresztség volt, amint ezt maga János mondja Máté evangéliuma szerint (Mt 3, 11). Így a megkereszteltnek Krisztusba vetett hite és reménye nem képes ezt a hiányt megszüntetni. Másodszor azért, mert nem elég a szentségből kimaradó, szentséghez elengedhetetlen részt később pótolni, hanem a szentséget teljesen, újból meg kell ismételni. Az azonban szükséges Krisztus keresztségéhez, hogy ez ne csak a vízben történjen, hanem a Szentlélekben is. János evangéliuma (Jn 3, 5) szerint ha valaki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ezért azok számára, akik János keresztsége által csak a vízben voltak megkeresztelve, nem volt elég annak pótlása, ami hiányzott, tudniillik az, hogy a kézföltétel által megkapják a Szentlelket, hanem őket még egyszer, vízben és Szentlélekben meg kellett keresztelni.

Az 1. ellenvetésre az kell mondanunk, hogy amint Ágoston mondja János evangéliumáról szóló művében (Super joan, Tract. v), azért kereszteltek János után, mert ő csak saját keresztségét adta és nem Krisztusét. Ami azonban Péter által és esetleg Júdás által adatik, az Krisztusé.  Ezért ha valakit Júdás keresztelt meg, nem kell őt újrakeresztelni. Ennek a keresztségnek a milyenségét ugyanis az határozza meg, hogy milyen az, akinek a hatalma alapján keresztelnek, nem pedig az, hogy milyen az, aki keresztel. Ezért van az, hogy akiket Fülöp diakónus keresztelt meg Krisztus keresztségével, azokat nem kellett újrakeresztelni, hanem csak az apostolok kézrátételét kapták meg, amint a papok által megkereszteltek a bérmálás szentségét a püspöktől kapják.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Ágoston írja Seleucianus-nak, úgy gondoljuk, hogy Krisztus tanítványai vagy János keresztségével keresztelkedtek meg, ahogyan néhányan vélekednek, vagy, ami elfogadhatóbb, Krisztus  keresztségével. Aki nem vonakodott ugyanis az alázatosság  szolgálatától, amikor a tanítványok lábát megmosta, nem vonakodott a keresztség szolgálatától úgy, hogy ne keresztelte volna meg azokat a szolgákat, akik által a többieket megkeresztelte.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Aranyszájú Szent János mondja Máté evangéliumával kapcsolatban (Hom. iv in Matth.): az, hogy János szavaira (nekem kell tőled megkereszteltetnem) Krisztus válasza az, hogy  „hagyd ezt most”, utal arra, hogy később Krisztus megkeresztelte Jánost. És azt is mondja, hogy bizonyos apokrif könyvekben ez kifejezetten meg van írva. Az azonban biztos, ahogyan Jeromos mondja Máté evangéliumával kapcsolatban (Mt 3, 13), hogy amint János megkeresztelte Krisztust a vízben, úgy Krisztus megkeresztelte Jánost a Lélekben. 

A 4. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a János keresztsége utáni újrakeresztelésnek nemcsak az volt az oka, hogy nem ismerték a Szentlelket, hanem az, hogy ők még nem voltak Krisztus keresztségével megkeresztelve .

Az 5. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Ágoston mondja Faustus elleni művében (Contra Faust. xix),  a mi szentségeink a jelenlévő kegyelem jelei. A régi törvény szentségei valójában a jövőbeni kegyelem jelei voltak. Magából abból a tényből, hogy János az eljövő nevében keresztelt, következik, hogy ő nem Krisztus keresztségét adta, amely az új törvény szentsége.

A Summa Theologiae harmadik részének 59. kérdése a krisztológiai rész lezárása, a következő kérdés már a szentségtannal foglalkozik. Az alábbi fordítás a latin szövegből készült.

59. KÉRDÉS

[Krisztus bírói hatalmáról]

A továbbiakban Krisztus bírói hatalmáról lesz szó. Ezzel kapcsolatban hat kérdéssel foglalkozunk:

1. Van-e Krisztusnak bírói hatalma?
2. Megilleti-e ez őt mint embert?
3. Érdemei alapján nyerte-e el ezt a hatalmat?
4. Ez olyan egyetemes hatalom-e, amely minden emberre kiterjed?
5. Amellett hogy a jelen időben ítélkezik, hoz-e majd a jövőben egy egyetemes ítéletet?
6. Kiterjed-e bírói hatalma az angyalokra is?

Az utolsó ítélet végrehajtását célszerűbb lesz majd a világ végével kapcsolatban tárgyalni ¹. Most tehát elegendő azokat a dolgokat érinteni, amelyek Krisztus méltóságára vonatkoznak.

1. SZAKASZ  [Van-e Krisztusnak bírói hatalma?]

Az első problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztust különleges módon nem illeti meg a bírói hatalom. Valakinek a megítélése ugyanis az Úrra tartozik. Azt mondja a Rómaiaknak írt levél (Rom 14, 4), hogy ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel?  A teremtmények fölötti uralom azonban a teljes Szentháromságra tartozik. Nem kell tehát Krisztusnak különleges módon bírói hatalmat tulajdonítanunk.

2.  Ezenkívül, Dániel próféta könyve írja (Dan 7, 9), hogy az Ősöreg leült – majd hozzáteszi – ítéletet tartani és a könyveket megnyitották. De az Ősöreg, amint Hilarius mondja, az Atyát jelenti, mert az Atyában van az örökkévalóság. Tehát a bírói hatalmat inkább az Atyának, mint Krisztusnak kell tulajdonítani.

3.  Ezenkívül, annak kell ítélnie, aki meggyőz. Az mondja az Úr János evangéliuma szerint (Jn 14, 8), amikor majd eljön az, tudniillik a Szentlélek, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. Tehát a bírói hatalmat inkább a Szentléleknek kell tulajdonítani, mint Krisztusnak.

Ezzel szemben áll az, amit az Apostolok cselekedeteiben (ApCsel 10, 42) olvasunk: ő az, akit Isten élők és holtak bírájául rendelt.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ítélkezéshez három dolog szükséges. Először szükséges  az alattvalók kényszerítésére való hatalom; azt mondja ugyanis Jézus, Sirák fiának könyve (Sir 7, 6), hogy ne törekedj a bírói tisztségre, csak akkor, ha van erőd letörni a jogtalanságot. Másodszor szükséges a helyes ítéletre való törekvés, hogy ne a gyűlölet vagy az irigység, hanem az igazság szeretete alapján szülessen meg az ítélet, amint ezt a Példabeszédek könyve mondja (Péld 3, 12): akit ugyanis szeret az Úr, azt megfeddi és mint az atya a fiában, benne kedvét leli.   Harmadszor szükséges a bölcsesség, amely alapján formálódik az ítélet. Jézus, Sirák fiának könyve szerint (Sir 10, 1): a bölcs bíró igazságot tesz népének. Ezek közül az első kettő eleve szükséges, de sajátosan a harmadik az, ami szerint formálódik az ítélet. Az ítélet ugyanis a bölcsesség vagy az igazság törvényén alapszik, ezek szerint születik. A Fiú azonban az Atyától születő bölcsesség, az Atyától eredő igazság, aki őt tökéletesen megjeleníti, így az Isten Fiának sajátosan tulajdonítható a bírói hatalom. Ezért mondja Szent Ágoston az igaz hitről szóló művében: ez az a változatlan igazság, amelyről helyesen állítható, hogy minden alkotásnak a törvénye és a mindenható alkotó teremtő ereje. Amint mi és minden értelmes lélek az alsóbb dolgokról az igazság szerint helyesen ítélünk, bennünket az ítél meg, aki egyedül az igazság, akihez tartozunk. Fölötte azonban nem ítélkezik az Atya, mert ő nem kisebb az Atyánál. Ezért amikor az Atya ítélkezik, általa ítélkezik. Majd hozzáteszi: az Atya tehát senki fölött nem ítélkezik, hanem minden ítéletet átadott a Fiúnak.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ellenvetés érvelése igazolja, hogy a birói hatalommal való rendelkezés a teljes Szentháromság közös tulajdonsága, ami igaz. Bizonyos tulajdonítás alapján azonban ezt a Fiúhoz rendeljük, amint mondtuk.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Szent Ágoston írja a Szentháromságról szóló művének VI. könyvében, az örökkévalóságot az Atyának mint eredet nélkülinek tulajdonítjuk (az eredetnélküliségben benne van az örökkévalóság szempontja). Ugyanitt azt is mondja, hogy a Fiú az Atya teremtő ereje. Így tehát a bírói hatalmat az Atyának tulajdonítjuk, amennyiben ő a Fiú eredete. De a bírói hatalmat jelentése szerint a Fiúnak mint az Atya teremtő erejének és bölcsességének tulajdonítjuk. Az Atya ugyanis mindent a Fiú által teremtett, aki az ő teremtő ereje. Ennek megfelelően minden fölött a Fiú által ítél, aki az ő bölcsessége és igazsága. Erre utal Dániel próféta könyve is, amelyben olvashatjuk, hogy az Ősöreg trónján ül, majd később ehhez hozzáteszi, hogy az Emberfia az Ősöreghez járul, aki neki hatalmat, méltóságot és országot adott. Ezt úgy kell érteni, hogy az ítélet hatalmának eredete az Atyánál van, akitől ezt a hatalmat kapta a Fiú.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Szent Ágoston írja a János evangéliumról szóló kommentárjában, Krisztus úgy mondja a Szentlélekről, hogy meggyőzi a világot a bűnről, mintha azt mondta volna, hogy ő szeretetet önt szívetekbe, hogy a félelemtől megszabadulva szabadon érveljetek. Így tehát a Szentléleknek az ítélkezés nem eredeti jelentése szerint tulajdonítódik, hanem az emberekben lévő, helyes ítélkezésre irányuló vonzalom értelmében.

2. SZAKASZ  [Megilleti-e Krisztust mint embert a bírói hatalom?]

A második problémát így közelítjük meg:

1.  Úgy látszik, hogy a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert. Azt mondja ugyanis Szent Ágoston az igaz hitről szóló művében, hogy az ítélet annyiban illeti meg a Fiút, amennyiben ő maga az első igazság törvénye. Ez azonban Krisztusra mint Istenre vonatkozik. Tehát a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt mint Istent illeti meg.

2.  Ezenkívül, a bírói hatalomhoz hozzátartozik a helyesen cselekvők jutalmazása, a rosszak büntetése. A jó cselekedetek jutalma azonban az örök boldogság, amelyet csak Isten tud megadni. Azt mondja ugyanis Szent Ágoston János evangéliumáról szóló kommentárjában, hogy az Istenben való részesedés által lesz a lélek boldog, nem pedig valamely szentségben lévő lélekben részesedés által. Tehát úgy látszik, hogy a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt mint Istent illeti meg.

3.  Ezenkívül, Krisztus bírói hatalmához hozzátartozik a szív titkai feletti ítélet az Első korintusiaknak írt levél (1Kor 4,5) szerint: ne ítélkezzetek idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki megvilágítja a sötétség titkait és föltárja a szív szándékait. Ez azonban kizárólagosan az isteni hatalomhoz tartozik Jeremiás könyve (Jer 17, 9-10) szerint: gonosz és kifürkészhetetlen az ember szíve, ki ismeri ezt? Én, az Úr, aki kikutatja a szíveket és megvizsgálja a veséket, és aki kinek-kinek az útja szerint ad. Tehát a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt mint Istent illeti meg.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliumában olvasunk (Jn 5, 27): hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.

Válaszul azt kell mondanunk, úgy tűnik, Aranyszájú Szent János János evangéliumát kommentálva azt mondja, hogy a bírói hatalom nem illeti meg Krisztust mint embert, hanem ez őt csak mint Istent illeti meg. Az idézett szöveget így magyarázza: hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson. Minthogy ő az Emberfia, ne csodálkozzatok ezen! Ugyanis nem azért kapta ezt a hatalmat, mert ember, hanem azért bíró ő, mert a kimondhatatlan Isten Fia. Minthogy a mondottak felette vannak annak, hogy csak mint emberre vonatkozzanak, a kijelentést kifejtve mondja, hogy ne csodálkozzatok, mert az Emberfia maga az Isten Fia. Ezt a feltámadás hatása alapján bizonyítja, amikor hozzáteszi: mert eljön az óra, amikor mindazok akik sírban vannak, meghalják az Isten Fiának szavát. Tudnunk kell azonban, hogy jóllehet Istennél marad az ítélkezés eredeti hatalma, az embereknek is megadatik Istentől a bírói hatalom azok felett, akik felett joghatóságuk van. Ezért mondja a Második Törvénykönyv (MTörv 1, 16): ami igazságos, azt ítéljétek, majd később hozzáteszi, hogy Istennél az ítélet, ti az ő hatalmából ítéltek. Az előzőekben azonban kifejtettük, hogy Krisztus emberi természetében az egész Egyház feje, Isten mindeneket a lába alá vetett. Így tehát megilleti őt mint embert is, hogy bírói hatalommal rendelkezzen. Ezért az Evangéliumban fent említett hatalmat így kell érteni: hatalmat adott neki az ítélkezésre, mert ő az Emberfia, nem ugyan a természet állapota miatt, mert így minden ember ilyen hatalommal rendelkezne. Aranyszájú Szent János ezt ellenzi. Ez a hatalom ugyanis a főség kegyelméhez ². tartozik, amelyet Krisztus emberi természetében kapott. Tehát így a bírói hatalom három okból is megilleti Krisztust emberi természetében. (1) Megilleti őt ez az emberekkel való megegyezése és rokonsága miatt. Amint Isten a közbenső okok mint közelebbi hatások által működik, úgy az ember Krisztus által ítéli meg az embereket, hogy kedvesebb legyen nekik az ítélet. Ezért mondja a Zsidóknak írt levél (Zsid 4, 15), hogy nem olyan főpapunk van, aki ne tudná megtapasztalni gyöngeségeinket, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett, bűn nélkül. Járuljunk tehát bizalommal kegyelmének trónjához. (2) Mert az utolsó ítéletkor, amint Ágoston  mondja János evangéliumát kommentálva, megtörténik a halottak testének föltámadása, amelyet Isten az Emberfia által visz végbe, amint ugyanaz a Krisztus mint Isten Fia föltámasztja a lelkeket ³. (3) Mert, amint Szent Ágoston mondja az Úr igéjéről szóló könyvében, helyes, hogy a megítélendők lássák a bírót. A megítélendők pedig a jók és a rosszak. Úgy kell tehát ennek lennie, hogy a szolga formája mind a jóknak, mind a rosszaknak megmutatkozik, Isten formája azonban csak a jóknak lesz fenntartva.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ítélet úgy tartozik az igazsághoz, mint ennek szabályához. Az ítélet pedig aszerint tartozik ahhoz az emberhez, akit átjár az igazság, ami szerint ő magával az igazsággal van valamilyen módon egységben. Úgy tartozik hozzá az ítélet, mint valamely törvényhez, valamely élő igazsághoz. Ezért Ágoston ugyanebben a könyvében hivatkozik arra, ami az Első korintusiaknak írt levélben van (1Kor 2, 15): a lelki ember mindent megítél. Krisztus lelke azonban minden egyéb teremtménynél inkább egységben volt az igazsággal és ez mindenkinél inkább betöltötte őt, ahogyan János evangéliuma (Jn 1, 14) mondja: láttuk őt, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Eszerint Krisztus lelkéhez a legnagyobb mértékben hozzátartozik az, hogy ő mindenek fölött ítélkezzen.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy egyedül Isten tudja a lelkeket a benne való részesedés által boldoggá tenni. De Krisztushoz tartozik az, hogy mint fejük és üdvösségük szerzője, az embereket az üdvösségre vezesse, amint ezt a Zsidóknak írt levél mondja (Zsid 2, 10): aki sok fiat vezetett a dicsőségbe, üdvösségük szerzőjét, a szenvedés által vitte a tökéletességre.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a szívek titkainak az ismerete és az ezek feletti ítélet önmagában véve egyedül Istenre tartozik. De Krisztus lelkének az istenségben való részesedése által megilleti őt is az, hogy megismerje és megítélje a szívek titkait, amint ezt Krisztus tudásával kapcsolatban  kifejtettük ⁴. Ezért olvashatjuk a Rómaiakhoz írt levélben (Rom 2, 16), hogy azon a napon Isten ítélni fog az emberek rejtett dolgai fölött Jézus Krisztus által.

3. SZAKASZ  [Érdemei alapján nyerte-e el Krisztus a bírói hatalmat?]

A harmadik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztus nem érdemei alapján nyerte el a bírói hatalmat. A bírói hatalom ugyanis a királyi méltóságból következik, amint ezt a Példabeszédek könyve mondja (Péld 20, 8):  a király, aki a bírói székben ül, minden gonoszt megsemmisít tekintetével. De a királyi méltósággal Jézus érdemek nélkül rendelkezik, mert ez az alapján jár neki, hogy ő az Atya Egyszülötte. Ezt írja ugyanis Lukács evangéliuma (Lk 1, 32): az Úristen neki adja atyjának Dávidnak trónját, és ő uralkodni fog Jákob házában mindörökké. Tehát Krisztus nem érdemei alapján nyerte el a bírói hatalmat.

2. Ezenkívül, amint mondtuk, a bírói hatalom megilleti Krisztust mint a mi főnket. A főség kegyelme azonban nem érdemei alapján jár Krisztusnak, hanem ez az isteni és emberi természet személyes egységéből következik. Láttuk dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal…mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk, ami főség kegyelmére vonatkozik. Tehát Krisztus nem érdemei alapján nyerte el a bírói hatalmat.

3. Ezenkívül, az Apostol mondja az Első korintusiaknak írt levélben (1Kor 2, 15): a lelki ember mindent megítél. De az ember a kegyelem által válik lelkivé, amelyet nem érdemei alapján kap, egyébként nem lenne kegyelem, amint a Rómaiaknak írt levél mondja (Rom 11, 6). Tehát, úgy látszik, hogy érdemeik alapján sem Krisztust, sem másokat nem illet meg a bírói hatalom, ez egyedül csak kegyelemből van.

Ezzel szemben áll az, amit Jób könyvében (Jób 36, 17) olvasunk: a te ügyed, mint az istentelen ügye ítéltetett meg, az üggyel az ítéletet is megkapod ⁵. Szent Ágoston is az Úr szavairól szóló könyvében azt mondja, hogy törvényt ül majd a bíró, aki maga is bíró előtt állt, elítéli majd az igazán bűnösöket az, akit hamisan ítéltek bűnösnek. 

Válaszul, azt kell mondanunk, semmi akadálya nincs annak,  hogy valakinek egy és ugyanaz a dolog különböző okok alapján járjon. Így Krisztusnak a feltámadt test dicsősége nemcsak az istenségnek való megfelelés és a lélek dicsősége miatt jár, hanem az emberi szenvedés érdemei alapján is. Hasonlóan azt kell mondanunk, hogy az ember Krisztus bírói hatalmát mind isteni személye, mind a főség méltósága, mind az állapotszerű kegyelem teljessége, mind pedig  érdemei miatt kapta. Isten igazságossága alapján bíró lett az, aki Isten igazságosságáért küzdött és győzött, és akit igazságtalanul elítéltek. Ezért mondja a Jelenések könyve (Jel 3, 21): győztem és Atyám trónján ülök. A trón pedig a bírói hatalomra vonatkozik a zsoltár szavai szerint (Zsolt 9, 5): a trónon ül és igazságosan ítélkezik.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az érvelés itt arra vonatkozik, hogy Krisztusnak a bírói hatalom az Isten Igéjével való egység miatt jár.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az érvelés itt a főség kegyelmére vonatkozik.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy itt az érvelés az állapotszerű kegyelemre vonatkozik, ami Krisztus lelkének tökéletessége. Az azonban, hogy Krisztusnak emiatt jár a bírói hatalom, nem zárja ki azt, hogy ez érdemei alapján is jár neki.

4. SZAKASZ  [Krisztus bírói hatalma olyan egyetemes hatalom-e, amely minden emberre kiterjed?]

A negyedik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztust nem illeti meg a minden emberre kiterjedő bírói hatalom.  Azt olvassuk ugyanis Lukács evangéliumában (Lk 12, 13-14), hogy Krisztus, amikor valaki a tömegből ezt mondta: mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget, ezt válaszolta: ember, ki tett meg engem bírónak vagy végrehajtónak köztetek? Tehát Krisztusnak nincs bírói hatalma minden emberi dolog fölött.

2.  Ezenkívül, senki sem ítélkezhet azok fölött, akik nincsenek neki alávetve. De a Zsidóknak írt levél szerint (Zsid  2, 8) még nem látjuk, hogy Krisztusnak mindenki alá lenne vetve. Tehát, úgy tűnik, Krisztusnak  nincs hatalma minden emberi dolog fölött.

3. Ezenkívül, Szent Ágoston mondja az Isten városáról című művében (XX), hogy az isteni ítélethez hozzátartozik az, hogy a jók ebben a világban időközönként szenvednek, máskor pedig jól élnek. Hasonlóan van ez a rosszakkal is. De így volt ez már Krisztus megtestesülése előtt is. Tehát Istennek nem minden emberi dologra vonatkozó ítélete tartozik Krisztus bírói hatalmához.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliumában olvasunk (Jn 5, 22): Isten minden ítéletet a Fiúnak adott.

Válaszul azt kell mondanunk, ha Krisztusról isteni természete szerint beszélünk, nyilvánvaló, hogy az Atya minden ítélete a Fiúra is tartozik, minthogy az Atya mindent Igéje által tesz. Ha azonban Krisztusról emberi természete szerint beszélünk, akkor is nyilvánvaló, hogy minden emberi dolog az ítélete alá tartozik. Ez három okból nyilvánvaló: (1) Krisztus lelkének az Isten Igéjéhez való viszonya alapján. Ha ugyanis a lelki ember mindent megítél (1Kor 2, 15), annál inkább igaz ez Krisztus lelkére, amely telve van Isten Igéjének igazságával. (2) Krisztus halálának érdeme alapján. Azt mondja ugyanis a Rómaiaknak írt levél (Rom 14, 10), hogy Krisztus azért halt meg és támadt föl, hogy a holtak és az élők fölött uralkodjon. Ezért mindenek felett ítélkezik. Az Apostol még hozzáfűzi, hogy mindnyájan az ő ítélőszéke előtt fogunk állni. Dániel próféta pedig azt mondja (Dan 7, 14), hogy hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden népből, törzsből és nyelvből  szolgáljanak neki. (3) Az emberi dolgoknak az emberi üdvösség céljával való összefüggése alapján. Akit ugyanis megillet a fő dolog, azt megilletik az ehhez tartozó járulékos dolgok is. Minden emberi dolog azonban a boldogsághoz mint célhoz van rendelve. Ez pedig az örök üdvösség, amelyet Máté evangéliuma szerint (Mt 25, 31) Krisztus ítélete alapján egyesek elérnek, mások pedig nem. Így tehát nyilvánvaló, hogy Krisztus bírói hatalma minden emberi dologra kiterjed.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint azt már említettük, a bírói hatalom a királyi méltóságból következik. Krisztus pedig, jóllehet őt az Isten királlyá tette, nem akart ideiglenesen egy földi királyságot a földön élve kormányozni, hiszen János evangéliuma szerint (Jn 18, 36) kijelentette: az én országom nem ebből a világból való. Hasonlóan nem akarta bírói hatalmát ideig való dolgok fölött gyakorolni az, aki azért jött, hogy az embereket az isteniekhez vezesse, amint azt Szent Ambrus az ellenvetésben említett hellyel kapcsolatban mondja: helyesen utasította el a földieket az, aki az isteniek miatt szállt le; nem tartotta méltónak, hogy perek bírája legyen és anyagi javak fölött döntsön, mert ő az élők és holtak bírája és az ő érdemeikről dönt.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, Krisztusnak minden alá van vetve annak a hatalomnak megfelelően, amelyet az Atyától mindennel kapcsolatban kapott, amint ezt Máté evangéliumában (Mt 28, 18) olvashatjuk: nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Hatalma gyakorlásának szempontjából azonban még nincs minden alávetve neki. Ez a jövőben fog megtörténni, amikor mindenkivel kapcsolatban beteljesíti akaratát, egyeseket üdvözítve, másokat büntetve.

A 3.ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy a megtestesülés előtt az ilyen ítéletek Krisztus mint Isten Igéje által történtek, a megtestesülés által lett az Igével személyes egységben lévő lelke részese ennek a hatalomnak.

5. SZAKASZ  [Amellett, hogy Krisztus a jelen időben ítélkezik, hoz-e majd a jövőben egy egyetemes ítéletet?]

Az ötödik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy a jelen időben folyó ítélkezés mellett nem lesz másik, egyetemes ítélet. A végső jutalmak és büntetések kiosztása után ugyanis fölösleges egy másik ítélet. De a jelen időben megtörténik a jutalmak és büntetések kiosztása, Lukács evangéliuma szerint (Lk 23, 43) ugyanis ezt mondja az Úr a latornak a kereszten: még ma velem leszel a Paradicsomban.  Továbbá Lukács evangéliumban olvassuk (Lk 16, 22), hogy  a gazdag meghalt, eltemették és a pokolban van. Tehát fölösleges az utolsó ítéletre várni.

2. Ezenkívül, Náhum próféta – egy másik fordítás szerint – azt mondja (Nah 1, 9), hogy nem ítéli meg az Úr ugyanazt kétszer. De Isten a jelen időben ítélkezik mind az ebben az időben lévőkre, mind a lelkiekre vonatkozóan. Tehát, úgy tűnik, nem kell másik, utolsó ítéletet várni.

3. Ezenkívül, a jutalom és a büntetés megfelel az érdemnek és az érdemtelenségnek. Ezek azonban nem tulajdonítódnak a testnek, csak amennyiben a test a lélek eszköze. Tehát a testnek semmilyen jutalom vagy büntetés nem jár, csak a lelken keresztül. Nincs tehát szükség másik ítéletre a végidőkben azért, hogy az ember testében jutalmazódjon vagy büntetődjön, azon kívül hogy ez most a lelkében megtörténik.

Ezzel szemben áll az, amit János evangéliumában olvasunk (Jn 12, 48): azok a szavak, amelyeket nektek mondottam, ítélnek majd meg benneteket az utolsó napon. Tehát lesz valamilyen ítélet az utolsó napon azon ítélet mellett, amely most történik.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy valamely változó dolog fölött nem lehet ítéletet mondani, amíg ez a végső állapotát el nem éri. Nem lehet tökéletesen megmondani, hogy egy cselekedetre vonatkozó ítélet milyen lesz, amíg ez magában és hatásaiban le nem záródik, mert sok olyan cselekedet jónak látszik, amely hatásaiban káros. Ehhez hasonlóan az emberről sem lehet tökéletesen ítéletet mondani addig, amíg az élete be nem fejeződik, mert addig többször változhat a jóról rosszra, a rosszról jóra vagy a jóról még jobbra vagy a rosszról még rosszabbra. Ezért mondja az Apostol a Zsidókhoz írt levélben (Zsid 9, 27), hogy úgy van meghatározva, hogy az ember egyszer hal meg, ezt pedig követi az ítélet. Tudni kell azonban, hogy jóllehet önmagában véve a halálban az ember élete befejeződik, a tőle függő dolgokban azonban a jövőben is megmarad. Ez pedig ötféle módon történhet:

1. Az emberek emlékezete által, néha az igazsággal ellentében lévő jó vagy rossz hír által.
2. A gyermekek által, akik mintha az atyjukból lennének valamik. Jézus Sirák fiának könyve szerint (Sir 30, 4) meghalt ugyan ennek az atyja, de mintha nem halt volna meg, ugyanis hozzá hasonlót hagyott maga után. Sok jó atyának vannak rossz gyermekei és ez megfordítva is igaz.
3. A tettek hatása által. Arius és mások csalása nyomán a hitetlenség a világ végéig jelen lesz, a hit  pedig az idők végéig fog terjedni az apostolok prédikációja nyomán.
4. A test miatt, amelyet néha tisztességgel eltemetnek, néha pedig temetetlen marad, végül pedig elporladva teljesen elenyészik.
5. Azon dolgok miatt, amelyekhez az ember érzelmileg erősen kötődött (gondoljunk itt bármilyen evilági dologra). Ezek közül egyesek gyorsabban elpusztulnak, mások hosszabb ideig fennmaradnak.

A fentiek azonban mindnyájan alá vannak vetve az isteni ítélet mérlegelésének, így ezekről tökéletes és nyilvános ítélet nem hozható mindaddig, amíg ennek a világnak a folyása tart. Ezért van szükség a végítéletre az utolsó napon, amikor az, ami bármely emberhez valamilyen módon hozzátartozik, tökéletesen és nyilvánosan megítéltetik.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy egyesek véleménye szerint az ítélet napjáig a szentek lelke nem kapja meg jutalmát a mennyben és a kárhozottak lelke nem bűnhődik a pokolban ⁶. Ez azonban téves vélemény, mert az Apostol a Korintusiaknak írt második levelében (2Kor 5, 8) ezt mondja: bizakodunk és jobban szeretnénk kiköltözni a testből és az Úrral lenni, azaz ekkor már nem a hitben „járunk”, hanem a szemlélésben, amint ez kitűnik az ezt követő szövegből. Ez a szemlélés azonban Isten lényegében való látását jelenti, ez ugyanis az örök élet, amint ezt János evangéliuma (Jn 17, 3) mondja. Ezért nyilvánvaló, hogy a testtől elvált lelkek már az örök életben vannak. Így azt kell mondanunk, hogy a halál után az, ami a lélekre tartozik, változatlan állapotba kerül, ezért ami a lélek jutalmát illeti, nincs szükség további ítéletre. De vannak más, emberhez tartozó dolgok is, amelyek az idő teljes folyamatában hatnak, és ezek sem kerülik el az isteni ítéletet. Ennélfogva szükséges, hogy mindezek a dolgok az idők végén még egyszer ítélet alá kerüljenek. Jóllehet, az ember ez által már nem szerez érdemet vagy nem válik érdemtelenné, mégis ez hozzátartozik valamennyire jutalmához vagy büntetéséhez. Így szükséges van arra, hogy az utolsó ítéletben mindezek mérlegre kerüljenek.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Isten nem ítéli meg kétszer ugyanazt. De a különböző szempontok szerinti kétszeri ítélkezés nem ellentmondás.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy jóllehet a test jutalma vagy büntetése a lélek jutalmától vagy büntetésétől függ, mégis, mivel a lélek a test miatt csak járulékosan változhat, a lélek elválva a testtől azonnal változatlan állapotba kerül és megkapja ítéletét. A test azonban a változásnak van alávetve egészen az idők végéig. Így szükséges az, hogy ekkor, az utolsó ítéletkor kapja meg jutalmát vagy büntetését.

6. SZAKASZ  [Kiterjed-e Krisztus bírói hatalma az angyalokra is?]

A hatodik problémát így közelítjük meg:

1. Úgy látszik, hogy Krisztus bírói hatalma nem terjed ki az angyalokra. A jó és rossz angyalok megítélése ugyanis már a világ kezdetén megtörtént, akkor, amikor egyesek a bűn által elestek, mások pedig megerősítést nyertek a boldogságban. Akiket azonban már megítéltek, nem szorulnak újabb ítéletre. Tehát Krisztus bírói hatalma nem terjed ki az angyalokra.

2.  Ezenkívül, nem lehet ugyanaz az ítélő és a megítélt. De az angyalok eljönnek Krisztussal együtt ítélni, amint azt Máté evangéliumában (Mt 25, 31) olvashatjuk: amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele együtt összes angyalai. Tehát, úgy tűnik, az angyalok fölött nem fog ítélkezni Krisztus.

3.  Ezenkívül, az angyalok a többi teremtmény fölött állnak. Ha tehát Krisztus nemcsak az emberek, hanem az angyalok bírája is, hasonló érvelés alapján az összes teremtmény bírája is. Ez azonban tévedésnek tűnik, mert ez az isteni gondviselés sajátossága. Ezt olvassuk Jób könyvében (Jób 34, 13): kit állított az egész föld fölé? Vagy kit tett a mindenség fölé, amelyet alkotott? 

Ezzel szemben áll az, amit az Apostol mond az Első korintusiaknak írt levélben (1Kor 6, 3): vajon nem tudjátok, hogy az angyalok fölött ítélkezünk? Krisztus tehát annál inkább rendelkezik bírói hatalommal az angyalok fölött.

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az angyalok Krisztus bírói hatalma alatt vannak, nemcsak abból a szempontból, hogy ő az Isten Igéje, hanem emberi természete szempontjából is, ami háromféleképpen látható be:  (1) A felvett természet Istenhez való közelsége miatt. Azt olvassuk ugyanis a Zsidóknak írt levélben (Zsid 2, 16), hogy nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát. Ezért Krisztus lelke inkább telve van Isten Igéjének igazságával, mint bármelyik angyal. Ezért ő világítja meg az angyalokat, ahogyan Aeropagita Dénes mondja a Mennyei hierarchiáról című műve 7. fejezetében. Így ő megítéli az angyalokat.  (2) A szenvedés alázata miatt Krisztus emberi természete kiérdemelte, hogy az angyalok fölé emeltessék, úgy, amint a Filippieknek írt levél mondja: Jézus nevére minden térd hajoljon meg, a mennyből, a földről és az alvilágból. Ezért Krisztusnak bírói hatalma van a jó és rossz angyalok fölött. Ezt jelzi a Jelenések könyve (Jel 7, 11): az összes angyal a trón körül állt.  (3) Az angyalok tevékenysége miatt, amelyek azon emberekre irányulnak, akiknek Krisztus különleges módon a feje. Ezt mondja ugyanis a Zsidóknak írt levél (Zsid 1, 14): ők mindnyájan szolgáló lelkek, azok miatt küldve, akik az üdvösség örökségét kapják.

Az angyalok alá vannak vetve Krisztus ítéletének a következő módokon:  (1) Az általuk végzett feladatok rájuk bízása miatt. Ez a feladattal való megbízás az ember Krisztus által is történt, akinek az angyalok szolgáltak Máté evangéliuma szerint (Mt 4, 11), és akit az ördögök kértek, hogy őket a disznókba küldje, amint ezt ugyancsak Máté evangéliuma mondja (Mt 8, 31).  (2) Az angyalok járulékos jutalmazása miatt. Az angyalok örülnek az ember üdvösségének, amint ezt Lukács evangéliumában (Lk 15, 10) olvassuk: Isten angyalai örülnek egy megtérő bűnös miatt. De az angyalok járulékos büntetése miatt is, amelyet itt szenvednek el vagy a pokolba zárva. Ez a járulékos büntetés Krisztustól mint embertől is van, ahogyan ezt Márk evangéliuma (Mk 1, 24) írja: mi közünk hozzád Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket?  (3) A boldog angyalok lényegi jutalmát illetően, ami az örök boldogság és a rossz angyalok lényegi büntetését illetően, ami az örök kárhozat. Ez az alávetés azonban Krisztusnak mint Isten Örök Igéjének való alávetés.

Az 1. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy az ellenvetés érvelése arra az ítéletre vonatkozik, amelynek eredménye a lényegi jutalom és a fő büntetés.

A 2. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy amint Ágoston mondja az igaz vallásról szóló könyvében, jóllehet a szellemi mindenek fölött ítél, mégis őt megítéli maga az igazság. Ezért, jóllehet az angyalok szellemi létezésük folytán ítélnek, megítéltetnek azonban Krisztus által, aki maga az igazság.

A 3. ellenvetésre azt kell mondanunk, hogy Krisztus ítélete nem csupán az angyalokra, hanem az egész teremtés kormányzására kiterjed. Ha ugyanis, amint Ágoston mondja a Szentháromságról szóló harmadik könyvében, az Isten az alsóbbakat valamilyen rend szerint a fölsőbbek által irányítja, szükséges, hogy mindent Krisztus összes teremtmény fölött lévő lelke kormányozzon. Ezért mondja az Apostol a Zsidóknak írt levélben (Zsid 2, 5): Isten nem az angyaloknak vetette alá az eljövendő világot, amely tudniillik annak van alávetve, akiről beszélünk, Krisztusnak. De e miatt mást sem állított Isten a föld fölé, mert egy és ugyanaz, Isten és ember az Úr Jézus Krisztus. Az ő megtestesülésének titkáról eddig mondottak legyenek a mostani időre elegek.

Az alábbiak a Boldogságos Szüz Mária mennybevételének dogmáját kihirdető Munificentissimus Deus apostoli konstitúció szoros értelemben vett dogmatikai részének fordítását tartalmazzák a 38. („Haec omnia” kezdetű) bekezdéstől kezdve. Ezt megelőzőleg a dokumentum ismerteti a hagyomány, az atyák és a teológusok tanúságát. A fordítás közben alkalmanként figyelembe vettem a szöveg angol fordítását is.

…A szent atyáknak és a teológusoknak az érvei és megfontolásai mint végső alapra, a Szentírásra támaszkodnak, mintegy szemünk elé állítva Isten Szent Anyját, aki isteni Fiához a legszorosabban kötődik, aki mindig részese Fia sorsának. Ezért szinte lehetetlennek tűnik az a vélemény, amely szerint az, aki Krisztust foganta, megszülte, tejével táplálta, karjában tartotta, keblére szorította, a földi élet után tőle, ha lelkileg nem is, de testileg elszakadt volna. Minthogy Megváltónk, az isteni törvény legtökéletesebb követője, Mária Fia, aligha történhetett volna meg az, hogy az Örök Atyja után általa legjobban szeretett Máriát ne tisztelte volna. Ellenkezőleg, azt kell hinnünk, hogy mivel neki hatalmában volt anyját azzal a nagy tisztességgel illetni, hogy őt a sír romlásától megőrizze, ezt valóban meg is tette.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szent atyák a második századtól kezdve Szűz Máriát mintegy az új Évának tekintik, aki a legszorosabb egységben az új Ádámmal (jóllehet neki alávetve) részese a pokolból való ellenség elleni harcnak, amint erre az Ősevangélium (Ter 3, 15) utal. Ez a harc a bűn és a halál feletti teljes győzelemmel ért véget, a bűn és a halál összefüggésére a Nemzetek Apostola folyamatosan fölhívja a figyelmet (vö. Rom 5. és 6. fejezet, 1 Kor 15, 21-26; 54-57). Ezért, amint ennek a győzelemnek Krisztus dicsőséges feltámadása lényeges része és végső jele, úgy a Boldogságos Szűz Fiával közös harcának a szűzi test megdicsőülésével kellett befejeződnie. A Nemzetek Apostola ugyanis ezt mondja: „amikor ez a halandó a halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesedik, ami írva van: a halált elnyelte a győzelem” (1 Kor 15, 54).

Ezért Istennek fölséges Anyja, aki öröktől fogva, „ugyanazon isteni döntés” (Ineffabilis Deus bulla) elrendeléséből titokzatos módon Jézus Krisztushoz kapcsolódik, fogantatásában szeplőtelen, isteni anyaságában teljesen szűz, a bűn és következményei felett teljes győzelmet arató Isteni Megváltónak nemes társa, végül eljutott oda, hogy mintegy kiváltságainak legfőbb koronájaként mentesült a sír romlásától, amint ettől Fia már mentes volt, hogy legyőzve a halált testével és lelkével a menny dicsőségébe emeltessék, ahol királynőként Fiának, a századok halhatatlan királyának jobbján van (vö. 1 Tm 1, 17).

Minthogy tehát az egyetemes Egyház, amelyet a benne élő Szentlélek csalhatatlanul vezet a kinyilatkoztatott igazságok megismerésének tökéletességére, a századok folyamán sok alkalommal kinyilvánította ebben való hitét, és minthogy a földkerekség püspökei közel egyhangúlag kérték, hogy a Boldogságos Szűz Mária mennybe való testi felvételének Szentíráson alapuló, a hívők lelkében bensőségesen meglévő, a Egyház liturgiája által a legrégebbi időktől kezdve jóváhagyott, a többi kinyilatkoztatott igazsággal a legnagyobb mértékben összhangban lévő, a teológusok tanulmányai, tudománya és bölcsessége által ragyogóan kifejtett és kinyilvánított igazságát  a katolikus hit dogmájaként hirdessék ki – úgy véljük, hogy elérkezett annak a Gondviselő Isten által meghatározott pillanata, hogy Szűz Máriának ezt a nagy kiváltságát ünnepélyesen kihirdessük.

Miután pápaságunkat a Legszentebb Szűz különleges pártfogásába ajánlottuk, akihez a   mostani, igen szomorú helyzetben fohászkodunk, miután fölajánlottuk az emberiséget ünnepélyesen az Ő Szeplőtelen Szívének  és az ő hatékony oltalmát ismét és ismét megtapasztaltuk, abban bízunk, hogy a Mennybemenetel ezen ünnepélyes kihirdetése és kimondása nem kis mértékben járul majd hozzá az emberi közösség jobbá válásához, mert ez a kihirdetés azon Szentháromság dicsősége felé irányít, amelyhez az Istenszülő Szűz különleges kapcsolatokkal kötődik. Azt reméljük ugyanis, hogy a jövőben minden hívő még nagyobb buzgóságot tanúsít a mennyei Anya iránt, hogy mindazok, akik a dicsőséges „keresztény” nevet viselik, vágyakoznak Krisztus Titokzatos Testének az egységében való részesedésre és annak  szeretetében való növekedésre, aki ezen fölséges test minden tagjáról anyaként gondoskodik. Hasonlóan reméljük, hogy a Mária dicsőséges példáján való elmélkedés egyre inkább meg fog győzni arról, hogy mennyit ér az emberi élet, ha ez teljesen a Mennyei Atya akarata teljesítésének és a többi ember javának van szentelve. Reméljük, hogy miközben a materializmus koholmányai és az ebből eredő erkölcsi romlás az erények világosságának eltűnésével, a viszály szitása által az emberi életek elvesztésével fenyegetnek, ezen a nagyszerű módon mindenki szeme előtt ragyogó világossággal jelenik meg az, hogy testünk és lelkünk milyen fölséges célra van szánva, és hogy végül Mária testi mennybevételének hite föltámadásunkba vetett hitünket is erősebbé és hatékonyabbá teszi.

Minthogy a Gondviselő Isten szándékából ez az ünnepélyes esemény a mostani szentévre esik, Számunkra igen örvendetes, hogy Nekünk engedtetett meg, hogy miközben a nagy jubileumot ünnepeljük, az Istenszülő Szűz koronáját ezzel a ragyogó ékkővel ékesíthetjük és az Isten Anyja iránti nagy tiszteletünknek örök emlékezetét hagyhatjuk.

Ezért, miután ismét és ismét könyörgő imádsággal fordultunk Istenhez és az Igazság Lelkének fényét kértük, a Mindenható Isten dicsőségére, aki Szűz Máriát különleges jóakaratával ajándékozta meg, Fiának, a századok halhatatlan királyának, a bűn és a halál legyőzőjének tiszteletére, fölséges Anyja dicsőségének növekedésére és az egész Egyház örömére és örvendezésére, a Mi Urunk Jézus Krisztus, Szent Péter és Pál apostolok és a Mi hatalmunk alapján kijelentjük, kihirdetjük és kinyilvánítjuk, hogy istenileg kinyilatkoztatott dogma az, hogy a Szeplőtelen Istenanya, a mindenkoron Szűz Mária befejezvén földi életét, testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe.

Ezért, ha valaki, amit Isten ne engedjen meg, ezt az általunk kihirdetett dogmát szándékosan tagadni merné vagy kétségbe merné vonni, tudja meg, hogy az isteni és katolikus hittől teljesen eltávolodott…

Az egyházi rendről szóló előző fordítások befejezéseként az alábbi fordítás a püspöki rendről és a pápaságról (Summa Contra Gentiles, 4. könyv, 76. fejezet) szól. 

76. FEJEZET

A PÜSPÖKI HATALOMRÓL ÉS ARRÓL, AMI EZEN BELÜL EGY ÉS A LEGFŐBB

Minthogy – amint mondottuk – az egyházi rend összes fokozatai egy bizonyos szentség által közöltetnek ¹, és az Egyház szentségeit erre rendeltek szolgálják ki, szükségszerű, hogy az Egyházban jelen legyen annak a magasabb szolgálatnak a hatalma, amely által az egyházi rend szentségét kiszolgáltatják. Ez a hatalom a püspöki hatalom. Jóllehet ez Krisztus testének szentségét illetően nem haladja meg a papi hatalmat, meghaladja azonban ezt a hívőket illetően, mert maga a papi hatalom is a püspöki hatalomtól származik. A hívő néppel kapcsolatos kiemelkedő cselekmények végzése a püspöknek van fenntartva, a papok ilyen cselekményeket akkor végezhetnek, ha erre a püspök meghatalmazást ad. Ezért a papok által végzett cselekményekben olyan tárgyakat használnak, amelyeket a püspök szentelt meg. Így az Eucharisztia végzése folyamán püspök által megszentelt kelyhet, kehelyfedőt ² használnak, az oltárt is a püspök szenteli föl. Ezért nyilvánvaló, hogy a hívő nép legfőbb kormányzása a püspöki méltóságra tartozik.

Jóllehet a népek különböző megyékben és országokban élnek, de amint egy az Egyház, szükséges az is, hogy csak egyetlen keresztény nép legyen. Így, amint az egyes helyen lakókhoz az egyetlen Egyház egy püspöke van rendelve, aki az ott lakók feje, úgy szükséges az is, hogy az egész keresztény népnek egyetlen feje legyen.

Továbbá, az Egyház egységéhez az is hozzátartozik, hogy az összes hívő a hitben egy legyen. A hitet illető dolgokkal kapcsolatban azonban kérdések merülhetnek föl. Az álláspontok sokfélesége megoszthatná az Egyházat, ha nem lenne meg az az egyetlen olyan álláspont, amelynek egységében megőrződik az Egyház. Az Egyház fennmaradásához tehát szükséges, hogy egyetlen ember álljon az egész Egyház élén. Nyilvánvaló azonban, hogy Krisztus nem engedi meg, hogy szeretett Egyházából a szükséges dolgok hiányozzanak, hiszen vérét adta érte, és már a zsidó nép közösségéről is ez van írva az Úr által: mit kellett volna még tennem szőlőmért és nem tettem meg  (Iz 5, 4). Nincs tehát okunk abban kételkedni, hogy Krisztus rendelése szerint egyetlen ember áll az egész Egyház élén.

Továbbá, aziránt sem lehet kétség, hogy az Egyház kormányzásának módja a legjobb, lévén ez annak rendelése szerinti kormányzás, aki által a királyok uralkodnak, a törvényhozók pedig igazságos törvényeket hoznak. A közösség kormányzása szempontjából pedig a legjobb, ha egyetlen ember kormányoz ³, amint ez nyilvánvaló, ha a kormányzás célját nézzük. A kormányzás célja pedig a béke, a béke és a kormányzottak egysége ugyanis a kormányzó célja. Az egységnek azonban jobban megfelel az, ha ennek oka egy és nem a sokaság. Nyilvánvaló tehát, hogy az Egyház kormányzásának módja isteni rendelés szerint az, hogy egy ember áll az egész Egyház élén.

Továbbá, a küzdő Egyház a megdicsőült Egyház mintája szerint létezik. Ezért mondja János a Jelenések könyvében, hogy látta Jeruzsálemet leereszkedni az égből, Mózesnek pedig megmondatott, hogy mindent a hegyen bemutatott minta szerint tegyen. A megdicsőült Egyház élén azonban ugyanaz az egyetlen van, aki az egész mindenség fölött uralkodik, tudniillik az Isten. Azt olvashatjuk a Jelenések könyvében (Jel 21, 3), hogy ők az Ő népe lesznek, maga az Istenük lesz velük. Tehát a küzdő Egyházban is egyetlen áll mindenek élén.

Ezért olvashatjuk Ozeás próféta könyvében (Oz 1, 11): majd összegyűlnek Júda lányai és Izrael fiai és egyetlen fejedelmet választanak, az Úr pedig ezt mondja (Jn 10,16): egyetlen akol lesz és egyetlen pásztor.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy az egyetlen fej és egyetlen pásztor maga Krisztus, aki az egyetlen Egyház egyetlen vőlegénye, válasza nem teljes körű válasz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Egyház összes szentsége Krisztus műve, ő ugyanis, aki keresztel, aki a bűnöket megbocsátja, ő az igazi pap, aki feláldozta magát a kereszt oltárán, az ő erejéből ajánlják fel testét naponta az oltáron. Minthogy azonban testileg nem lehetett jelen minden idők hívői számára, szolgákat bízott meg azzal, hogy a fentiekben említetteket a hívők számára kiosszák, amint erről az előzőekben szó volt. Ugyanezen ok miatt, mivel testi jelenlétét az Egyházban megszüntetni készült, szükséges volt, hogy valakit megbízzon azzal, hogy helyetteseként az Egyház gondját viselje. Ezért mondta Péternek mennybemenetele előtt: legeltesd bárányaimat (Jn 21, 17 és a következők). Szenvedése előtt pedig ezt mondta (Lk 22, 32): egykor majd megtérve, erősítsd meg testvéreidet. Krisztus egyedül csak neki ígérte meg, hogy neked adom a mennyek országa kulcsait, hogy megmutassa, hogy a kulcsok hatalma általa száll át másokra az Egyház egysége megőrzésének érdekében.

Az a vélemény is helytelen, amely szerint jóllehet Péternek megadta ezt a méltóságot, ez azonban nem száll át másokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Krisztus Egyházát úgy alapította, hogy ez az idők végezetéig fennálljon. Izaiás próféta szerint (Iz 9, 7): Dávid trónján és királysága felett fog uralkodni, hogy megerősítse és megszilárdítsa azt igazságban és igazságosságban, mostantól mindörökké. Nyilvánvaló tehát, hogy azokat, akik akkor éltek, úgy állította szolgálatába, hogy hatalmuk átszálljon az utánuk jövőkre, az Egyház hasznára az idők végezetéig. Ő maga mondta nekik: íme, én veletek vagyok a világ végezetéig (Mt 28, 20).

Ezáltal azonban kizárhatjuk azoknak a (vélelmezett) tévedését, akik vonakodnak engedelmesen alávetni magukat Péternek, nem ismerve el, hogy a római pápa az ő utóda és az egyetemes Egyház pásztora.