A természettudományoknak az a feladata, hogy az anyagi világunkban tapasztalható jelenségeket, eseményeket, összefoglalva változásokat megértse. A megértésre való törekvés keresi a változások alapját, magyarázatát. A filozófia a változások lehetőségének végső feltételét a képesség és ténylegesség általi összetettségben találja meg. Azt azonban, hogy az egyes dolgokban lényegüknél fogva milyen képességek vannak, a dolgok lényegadó formája határozza meg. Fölülről, a filozófia oldaláról nézve tehát a természettudományok a dolgok lényegét (amelynek formai összetevője a lényegadó forma, anyagi összetevője pedig az elsődleges anyag) igyekeznek megismerni. A probléma az, hogy nekünk embereknek nincs közvetlenül a lényeget látó, a lényeget megismerő képességünk. Nekünk a lényeghez az érzékelhető jelenségek megismerése által kell eljutnunk, ezáltal tudjuk megragadni a lényeget, először homályosan, majd a megismerés, a tudomány haladása következtében egyre pontosabban, részletesebben, átfogóbban. A tisztán szellemi megismerésben (például az angyalok megismerésében) nincs szükség fokozatosan előrehaladó tudományra, kísérletekre elméletekre, mert ők „intuitívan” látják a dolgok mivoltát.

A természettudományok tehát az elsősorban a filozófia által fölismert lényegadó forma megismerésére törekednek, de ők ezt általában nem tudják, a tudományos tevékenység folyamán ettől eltekinthetnek. A jelenségek összefüggései, szabályszerűségei anélkül is kutathatóak, hogy tudnák, hogy ezek mögött végső soron a lényegadó forma áll. Ez tette lehetővé a filozófia és természettudományok újkorban bekövetkezett szétválását. Ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a természettudományok és a filozófia két teljesen idegen, összefüggéstelen világgal foglalkoznak. A két tudomány közti viszony leírására alkalmazhatnánk a mostanában sokszor használt „meta” szócskát is.  A természettudományok foglalkoznak a természetben lévő változatosságban lévő egységgel, szabályszerűséggel, anélkül hogy feltennék a kérdést, hogy ez az egység, szabályszerűség egyáltalán miért van. Ezekkel a kérdésekkel a filozófia természettudományokhoz képest „meta” rendszere foglalkozik. A mai filozófia megközelítése sokszor ilyen alulról felfelé (bottom up) történő megközelítés.

A világunkban tapasztalható dolgok részekből állnak, ezek a részek ismét részekből állnak és így tovább. Ez a részekből álló összetettség azonban alapvetően különbözik a filozófia, metafizika által fölfedezett összetettségtől (szubsztancia-járulékok, képesség-ténylegesség, lényeg-létaktus, anyag-forma). A filozófiai összetettséghez az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáinak az elemzése folyamán jutottunk el. Ezekben az összetettségekben az összetevők ugyan valóságosan különböznek egymástól, de semmilyen fizikai, kémiai, természettudományos elemzés nem tudja őket megkülönböztetni. Még sem lehet azt mondani, hogy a két összetettség független egymástól.

A természettudományos összetettséget legkiterjedtebben az élőlények „szerkezetén” lehet bemutatni. Az élő szervezetek szervekből, szerveket alkotó szövetekből, sejtekből, a sejteket alkotó molekulákból, a molekulákat alkotó atomokból, az ezeket alkotó elemi részekből állnak. Ennek a hierarchiának a tetején a szervezet áll, az alján pedig az elemi részek. Ezt a hierarchiát fogja közre a filozófia lényegadó formája és elsődleges anyaga. Minden önálló anyagi létezőben a formák hierarchiájának tetején a lényegadó forma van, a hierarchia legalján pedig formátlan anyag. A természettudományok számára azonban ennek a hierarchiának csúcsa és legmélyebb rétege közvetlenül nem elérhető, ezeket csak a filozófiai elemzés fedezi fel. A lényegadó forma és az elsődleges anyag azonban nemcsak egyszerűen közrefogja a természettudomány által megtapasztalható formákat, hanem ez egyben a teljes hierarchiát átjárja. Így például az élő szervezetet alkotó elemi részek sem vonhatják ki magukat a lényegadó forma általi megformáltságból olyan módon, mintha ezeknek csak az őket közvetlenül magába foglaló atomi szinthez lenne közük. A tomista filozófia szerint a szubsztanciákban csak egyetlen lényegadó forma van, amely közvetlenül megformálja a formátlan elsődleges anyagot. Ez az elv azonban nem jelent olyan homogenitást, ami tagadná a természettudományos összetettség tapasztalatát. Így például az élő szervezetbe beépülő dolgok (többek között a testünk háromnegyed részét alkotó víz molekulák) formái megszűnnek az elsődleges anyagot közvetlenül megformáló formák lenni, de ezzel együtt nem veszítik el a korábbi lényegadó formájuk alapján meglévő tulajdonságaikat, amennyiben ezek összeegyeztethetőek az élő szervezet egységével.

Amint láttuk az anyag-forma viszonyban a lényegadó forma képviseli azt a teljes meghatározottságot, ami által a teljesen meghatározatlan elsődleges anyag annak az anyaga lesz, ami a dolog. Azt is említettük, hogy ennek a viszonynak, meghatározottságnak a teljes tartalmát emberi értelmünk nem képes közvetlenül megismerni. Mégis ez a forma tükröződik az általunk megismert természeti törvényekben, emiatt lehet ezeket a törvényeket valamilyen értelemben általános törvényeknek tekinteni. Természeti törvények a valóságban, külön létezésként nincsenek. A természeti törvények létezési helye az emberi értelem, mégis a természet ezek szerint működik. Az általunk közvetlenül nem megismerhető lényegadó formából a természeti törvények megismerése által értelmünk valamilyen megformáltsága keletkezik. Ha helyesen ismertük fel a természeti törvényt, akkor értelmünk ezen formája részesedésként viszonyul a dolgot, dolgokat megformáló lényegadó formákhoz.

A fentiek megértésében segít ha az emberi megismerést tágabb környezetben nézzük. Isten számára a dolgok formája olyan, mint a tervező számára a megvalósult terv meghatározottsága, formája. Isten nem a megvalósulás alapján ismeri a dolgok formáját, hanem az Ő teremtő eszméiben. Ezért neki teljes ismerete van a dolgokról és egyedül csak neki van teljes ismerete. Az angyali ismeret is tisztán szellemi eredetű ismeret, jóllehet az ő esetükben nem beszélhetünk tervezőről és ezért a teljes megértésről sem. Az emberi megismerés azonban az érzékeléssel kezdődik, ebből kiindulva emelkedik fel a dolgok lényegének valamilyen szintű megismeréséig. A megismerendő forma ismeretkénti befogadása a megismerő képességeihez alkalmazkodva történik. „Quidquid recipitur per modum recipientis recipitur” – mondják a skolasztikusok, azaz a befogadás mindig a befogadó (létezésének) módja szerint történik.

A fentieket jól szemlélteti az is, hogy a tudományos megismerés útja az elméletek felállítása, majd ezen elméletek tökéletesítése, új elméletekkel való helyettesítése. Az elméletek a tapasztalatok összefoglalására, egységes magyarázatára törekednek. Minthogy azonban az egység közvetlen forrása, a lényegadó forma tartalma számunkra közvetlenül nem elérhető, a helyes elmélet is csak valamilyen részesedés révén forma, a teljesség nélkül. Ezért elméleteink nélkülözik a teljes véglegességet, az emberi megismerés a folyamatos haladás által történik.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a hülémorfizmus, az anyagból és formából való összetettség a filozófia felfedezése. Ez a felfedezés is az érzékszervek tapasztalatából elinduló megismerés eredménye, amely azonban nem vezethet ezen formák „közvetlen látására”. A filozófia teljesítménye elsősorban arra vonatkozik, hogy ez az összetétel létezik, de a formák tartalmának felfedezése már főleg természettudományos módszereket igényel. A természettudományok végső soron ezeket a formákat kutatják, de nem feltétele az eredményes természettudományos kutatásnak az, hogy ezt tudomásul is vegyék. Ennek ellenére a természettudós számára is hasznos és termékeny lehet egy olyan szemlélet, amely figyelembe veszi a formák hierarchiájának természettudományok által közvetlenül nem elérhető filozófiai csúcsát és alsó határát. A kutatás ugyanis ezek felé halad, anélkül hogy a természettudományok ezeket elérnék. A biológiában a genetikai információ és program (DNS, RNS) felfedezése értelmezhető az élő szervezet lényegadó formájára való utalásként. Ezeken a (teljesen fel nem derített) mechanizmusokon keresztül valósul meg az élőlény formájából adódó egység és fejlődés dinamikája. Az elemi részek fizika általi kutatása viszont éppen a másik irányba halad. A minden anyagi dologba való beépülés lehetősége, az ennek megfelelő sajátosságok az elsődleges anyag felé mutatnak.

Amint arra az előző bejegyzésben utaltunk, a világban megtalálható anyag-forma kettősség felfedezése nem a természettudományok eredménye. Hogy a hülémorfizmus és  a természettudományok viszonyát megérthessük, foglalkoznunk kell azzal, hogy a filozófia és a természettudományok miben is különböznek egymástól. Az arisztotelészi-tomista filozófia azáltal világítja meg a tudományok egymáshoz való viszonyát, hogy megmutatja, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció mely szintjei felelnek meg az egyes tudományoknak. Ezzel a kérdéssel már foglalkozott egy régebbi bejegyzés is, de most ismét visszatérünk ehhez a témához.

Szellemi megismerésünk kiindulása a térben és időben lévő, egyedi érzékelés. Értelmünk azonban ebből a térhez és időhöz kötött, konkrét érzékelés adataiból kivonja (absztrahálja) a szellemi értelem tárgyát, az érthetőt (intelligibile). Az érthető az anyagban van, az anyagban létezik, ennek nincs anyagon kívüli, „platóni” létezése. Anyagon kívüli létezést ez csak mint értelmünk ismerete nyer. Az elvonásnak három fokozatát különböztethetjük meg. Ezeket a fokozatokat azáltal jellemezhetjük, hogy megmondjuk, mi az anyag szerepe az egyes fokozatokban. Az első fokozat csak az érzékelés helyhez és időhöz, konkrét valamihez kötöttségétől vonatkoztat el. Így jutunk el az általános fogalmakhoz, mint amilyen például az ember, a víz vagy az elektron fogalma. Ezeknek a fogalmaknak a megértéséhez szükséges annak figyelembevétele, hogy ezek anyagi létezőkre vonatkoznak. Az elvonás első fokában tehát eltekintünk a konkrétságtól, de nem tekinthetünk el attól, hogy az így kapott általános fogalmak anyagi létezők fogalmai. Azt mondhatjuk, hogy az elvonás ezen fokozata által jutunk el a természetfilozófia és a természettudományok tárgyaihoz.

A második fokozat a matematikához vezet. Az anyagi létezők legalapvetőbb tulajdonságai a mennyiségi tulajdonságok. Minden egyéb tulajdonság a mennyiségre épül, ezek a tulajdonságok nem érthetőek meg a mennyiség nélkül. Maga a mennyiség azonban olyan értelemben lehet egy tudomány tárgya, hogy ez elveszíti anyagi vonatkozásait, a matematika tárgyaként ez mindenféle anyagi vonatkozás nélkül érthető tárggyá válik. Ugyanakkor azonban a mennyiségnek nincsen anyagtól (és értelmünktől) független léte, jóllehet több matematikus, fizikus gondolja azt, hogy a mennyiségek platóni világa az anyagtól és tőlünk függetlenül létezik.

Az elvonás első fokozatában eltekintettünk az egyediségtől, de nem tekinthettünk el az anyagi létezéstől. A matematikában az érthetőség szempontjából eltekintettünk az anyagi létezéstől, de ez nem jelentette egyúttal azt is, hogy a matematikai tárgyai nem anyagi eredetűek lennének. Az elvonás harmadik fokában azonban a metafizika olyan „tárgyaihoz” jutunk, amelyek már sem létezésükben, sem megértésükben nem kötődnek az anyaghoz. A metafizika magával a létezéssel foglalkozik, témája meghatározásában nem jelennek meg anyagi vonatkozások. Jóllehet a létezéssel anyagi világunkon keresztül találkozunk, itt fedezzük fel az egység és sokaság, az állandóság és változás problémáját, de a létezők probléma megoldása által felfedezett szerkezete semmilyen anyagi vonatkozást nem tartalmaz, ez a szerkezet nemcsak anyagi létező szerkezeteként jöhet szóba. Az egység és sokaság, az állandóság és változás a véges, korlátozott létezéshez kötődik, anélkül, hogy ezt leszűkítenénk az anyagi létezésre. A szubsztancia-járulékok, a képesség-ténylegesség, a lényeg-létaktus fogalompárok érthetőek anyagi vonatkozások nélkül, és jóllehet a körülöttünk lévő anyagi világ tapasztalatainak az elemzése által jutottunk el ezekhez, maguk a fogalmak már a létezés szálán sem kötődnek az anyagvilághoz. Ez az „anyagtól mentesség” azonban önmagában még nem jelenti azt is, hogy anyagtól mentesen léteznek ténylegesen korlátozott, véges létezők. Az anyagtól mentes korlátlan és végtelen létezéshez csak az istenérvek oksági elemzése vezet el, a tisztán szellemi, korlátos létezésről pedig elsősorban a kinyilatkoztatásból tudunk (angyalok).

Az anyag-forma kettősséget általában a metafizika keretében tárgyalják, jóllehet ezeknek a fogalmaknak megértése nyilván lehetetlen anyagi vonatkozások nélkül. Ennek oka az, hogy ez a fogalompár olyan egység és sokaság, állandóság és változás megértésére irányul, amely csak anyagi világunkban található meg. Itt az egység az egy fajhoz tartozó egyedekben a fajhoz tartozás által megnyilvánuló egység, a sokaság pedig az által adódik, hogy fajokat nem egyetlen egyed, hanem egyedek sokasága képviseli. Az anyag-forma fogalompár teszi megragadhatóvá azt is, hogy mi az, ami új szubsztanciák (például ember, valamilyen állat, valamilyen molekula) létrejötte és pusztulása folyamán állandó marad. Az állandóságnak ez az elve az (elsődleges) anyag. A skolasztikus filozófiát általában nem jellemzi az egyes szakterületek merev elhatárolása, az anyag-forma fogalompár a természetfilozófia alapvető kiindulópontja is. Megemlítjük még, hogy míg az anyagi valóságban csak megformázott anyaggal találkozunk, a formátlan (elsődleges) anyag önállóan nem létezik, hanem csak a formával egységben, addig a forma, mint meghatározottság nem szükségszerűen tételezi föl a befogadó anyagot. Így beszélhetünk a szellemi létezők formájáról is, ami nem befogadott, hanem önállóan létező forma (forma subsistens).

A régiek az elvonás első fokozatára alapozódó tudományokat nevezték fizikának. A régiek fizikája és a természetfilozófia nem alkottak külön tudományokat. A természettudományok természetfilozófiából való kiválása az újkorban kezdődött és mára ezek minden filozófiai kötödést nélkülöző, autonóm tudományágakká váltak. A továbbiakban most nem vizsgáljuk a természetfilozófia és a természettudományok közti pontosabb viszonyt, csak a filozófiai anyag-forma fogalompár és a természettudományok viszonyával foglalkozunk. Az anyag-forma fogalompár a teljes anyagi létezést átható (transzcendens) fogalompár. Az anyag és forma analóg fogalmak. Az anyag és forma közti vonatkozás hasonlósága jellemzi az anyagi létezést.  A filozófia első lépésben csak ehhez az általános hasonlósághoz jut el, de nem adhat részletes tartalmi útbaigazást arra nézve, hogy az anyagi létezés különböző tartományaiban milyen sajátságok jellemzik a lényegadó formákat. A szaktudományok feladata annak részletes kibontása, hogy a lényegadó forma mint az egység és a működés elve, mint információ az adott tartományra nézve milyen működést (egységet) valósít meg. Így a filozófia közvetlenül nem lehet kiinduló pont a természettudományok számára. Amikor azonban a természettudományok eredményeit nagyobb, ezeket a tudományokat meghaladó összefüggésekben vizsgáljuk, a filozófiai értelmezés elkerülhetetlenné válik. Az is előfordulhat, hogy a filozófiai háttér befolyásolja egyes kutatók esetében a természettudományos kutatás irányát (de nem a helyesen felfogott eredményeit).

Van azonban egy olyan tudomány, amely ugyancsak transzcendenciára tart igényt, ráadásul ebben az esetben nem is analóg, hanem egyértelmű fogalomhasználatról van szó. Láttuk, hogy az anyag bármilyen megformázottsága esetén jelen van a mennyiség tulajdonsága. Ez minden anyagi létező tulajdonsága. A matematika tárgyaként a mennyiség minden anyagi vonatkozástól mentes, ezért tud a mennyiségről olyan ismereteket szerezni, amelyek az anyagi létezés sajátos módjait meghaladják. Ez azonban lehetővé teszi a matematika általános alkalmazhatóságát az anyagi létezés minden mennyiségi vonatkozására. Ezért a matematika az újkor kezdetétől valamilyen értelemben átvette a filozófia szerepét a természettudományok, elsősorban a fizika esetében. Olyan univerzális eszköz, azt is mondhatnánk nyelv lett ezen  tudományok számára, amely a filozófia soha sem lehet. A matematika természettudományos alkalmazása igazi sikertörténet, átformálta a természettudományokat, mindennapi életünket. Fontos megjegyzés azonban az, hogy a matematika sikerének oka a mennyiségi vonatkozások általánossága, de ezek a vonatkozások nem merítik ki a teljes anyagi létezést.

A természettudományok általában nem érik el közvetlenül a dolog lényegét, ennek formai összetevőjét, a lényegadó formát. Ezek a jelenségek világával foglalkoznak, amely jelenségek a dolog lényegéből, természetéből, lényegadó formájából fakadnak, de mégsem teszik ezt közvetlenül elérhetővé, megtapasztalhatóvá. A lényegadó forma formai okként van jelen a természettudományokban, úgy, hogy ezt az okságot maguk a természettudományok közvetlenül nem tudják megtapasztalni. Ez a formai okság rejtve marad a természettudományok elől éppen módszerük miatt. Ez csak akkor válik felfedezhetővé, ha a természettudományokat a filozófia oldaláról közelítjük meg, ez azonban magukon a természettudományokon kívüli szempontot jelent. A következő bejegyzésben erről lesz szó.

Ezzel a témával már több bejegyzésben foglalkoztunk (itt, itt és itt). Most ismét visszatérünk erre a témára. Az Arisztotelészre támaszkodó filozófia alapvető fogalompárja az anyag-forma fogalompár. Az „anyag” és „forma” szavak a fogalompárt szemléltető hasonlatból származnak. Egy szoborral kapcsolatban két olyan összetevőt említhetünk, amelyek elválaszthatatlanok egymástól és együttesen alkotják a szobrot. Egy lovast ábrázoló márványszobor esetében beszélhetünk a márványról, mint a szobor anyagáról és arról a formáról, a lovas formájáról, amelyet ez az anyag fölvesz. Maga a márvány képes sokféle formát fölvenni, a szobor elkészülte előtt például ez a forma lehetett egy szabálytalan márványdarab formája is. Az anyag-forma fogalompár szoros kapcsolatban van a képesség-ténylegesség fogalompárral. Az anyag úgy viszonylik a formához, mint a képesség a ténylegességhez. A sokféle formát befogadni képes anyag a forma által válik meghatározottá, azzá a valamivé, ami maga a szobor.

A szobor mesterséges alkotás, a formák gazdagságával azonban elsősorban a természet világában találkozunk. A filozófiai értelemben vett forma többet jelent mint az egyszerű, geometriai értelemben vett alak. Ez olyan meghatározottság, amely valami meghatározatlant meghatározottá tesz. A meghatározatlant önmagában megismerni, megérteni sem tudjuk, mert az ismeret éppen valamilyen meghatározottságot jelent. A meghatározatlanról csak úgy lehet ismeretünk, amennyiben ezt valamilyen meghatározottság hordozására való képességnek tekintjük. A változásokat úgy is értelmezhetjük, hogy a változásban a képességiségben lévő anyag új meghatározottságot, új formát kap. A tűzhelyre tett hideg víz régi meghatározottsága helyett új meghatározottságot, formát kap, magasabb hőmérsékletű, meleg vízzé válik. A formákat két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba tartoznak azok a formák, amelyek a már meglévő önálló létezőnek, szubsztanciának adnak valamilyen új formát. Ilyen például a víz negyven fokos hőmérséklete, amely formát a víz a melegítés hatására veheti fel. Ezeket a formákat járulékos, akcidentális formáknak nevezzük. Magának a víznek, mint víznek a meghatározottságát, formáját lényegadó, szubsztanciális formának nevezzük. Ez a meghatározottság akkor kezdődik, amikor két hidrogén atomból és egy oxigén atomból egy víz molekula képződik, és ez addig tart, amíg ez a molekuláris egység létezik. A lényegadó forma közvetlenül az elsődleges anyagot formázza meg. Az elsődleges anyag a forma nélküli anyag, ez csak a formák befogadásának a képessége. A lényegadó forma és az elsődleges anyag önmagukban nem fordulnak elő világunkban, ezek együttesen (metafizikai) összetevői a világukban lévő szubsztanciáknak. A világban található egység és sokaság, állandóság és változás filozófiai elemzése vezetett a lényegadó forma, elsődleges anyag kettősség felismeréséhez. A szubsztancia egysége mellet még találkozunk az egy fajba tartozó egyedek egységével is. Ennek az egységnek a formai oka a lényegadó forma, amely azáltal, hogy a faj különböző egyedeit formálja meg, formai oka (az arisztotelészi négyes okságról egyik előző bejegyzésben is szó volt) az ugyanabba a fajba tartozó egyedek azonos tulajdonságainak, azonos cselekvési módjának. A sokaság elve az az anyag, amely megformálva mindig mennyiséggel megjelölt anyag (materia quantitate signata). A mennyiséggel megjelölt anyag biztosítja azt, hogy a forma befogadásával létrejövő szubsztanciák térbelileg eltérő helyzetet foglaljanak el, lehetővé téve így ugyanazon forma több egyedben történő befogadását. Az anyag ugyanakkor annak az állandóságnak is az elve, amely a szubsztanciák pusztulása és keletkezése során is megmarad. Erre az állandóságra a fizika megmaradási törvényei (tömeg-energia) is utalnak.

A lényegadó forma formai oka a szubsztanciák egységének és állandóságának. A szubsztancia egysége biztosítja a dolog egységes működését. A lényegadó forma biztosítja azt is, hogy a dolog a fajának megfelelően működik, azaz például az elektron elektronként, az elefánt elefántként működik. Az előző bejegyzésben utaltunk a lényegadó forma és az információ kapcsolatára is. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az anyag-forma kettősség nem a természettudományos kutatás eredménye, ezek metafizikai-természetfilozófiai elvek. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy ez a formai okság mit is jelenthet a természettudományok számára, hogyan viszonyulnak ehhez a természettudományok.

A fenti filozófiai fogalmak minden anyagi szubsztanciára vonatkoznak. A világban azonban különböző dolgok hierarchiáját tapasztaljuk. Ezt a hierarchiát több oldalról közelíthetjük meg. Egyik megközelítés a dolgokban természetüknél fogva jelenlévő képességeken alapszik. A „természet” szó tulajdonképpen a lényegadó formára vonatkozik, ennek dinamikus oldalát hangsúlyozza. Egyes dolgok más dolgokkal összevetve kevesebb képességgel rendelkeznek. Az élettelen dolgok világában lévő képességek olyan képességek, amelyeket elsősorban a fizika és a kémia kutat. A fizika jelen állása szerint ezeket az alapvető képességeket tulajdonképpen a négy erőhöz kapcsolhatjuk. Ezek az erők: az elektromágneses erők, a gravitációs erő, a gyenge kölcsönhatás (radioaktív bomlás) és az erős kölcsönhatás (az atommagot összetartó erő) erői. A növényi létezésben ezekhez az alapvető képességekhez hozzáadódik az anyagcsere, a növekedés, a környezethez való alkalmazkodás és szaporodás képessége. Az állatvilág esetében ehhez ismét hozzáadódik az érzékelés, az érzéki ismeret és erre adott válaszként az ösztönök alapján megvalósuló mozgás képessége. A hierarchia csúcspontján álló ember a fentieken kívül rendelkezik a szellemi természetű értelem és akarat képességeivel. Az elmondottakat jól szemlélteti William Augustine Wallace domonkos atya (1918-2015) interneten is elérhető természetfilozófiai bevezetőjének egyik (állatokra vonatkozó) ábrája. Ez a hierarchia már Arisztotelész számára is ismerős volt, jóllehet ő például a fizikai-kémiai képességek mögött nem a mai fizika négy erőjét látta, hanem a klasszikus négy elemet, a földet, vizet, tűzet és levegőt kiegészitve az égbolt mozgásával összefüggésbe hozható „ötödik esszenciával”, az éterrel.

Az, hogy ennek a hierarchiának a megfelelőjét az egyes szubsztanciákban, élőlényekben más módon is megtaláljuk, nagyrészt a modern tudomány felfedezése. Az egyes szubsztanciák náluknál egyszerűbb részekből hierarchikusan épülhetnek föl. Az atomok elemi részekből, a molekulák atomokból, az élőlények molekulákból, sejtekből, szövetekből, szervekből épülnek föl. Ezek a részek önálló szubsztanciaként is megjelennek a természetben. Például az emberi testet nagy részben alkotó víz a természetben is megtalálható, a tenger vízmolekulák (és egyéb molekulák) halmaza. Számunkra szokatlan fizikai állapotok között az elemi részecskék is önálló szubsztanciaként jelennek meg. Az élő szervezet sejtjeinek is megfelelnek egysejtű élőlények. A biológiai rendszerek működésének megértése szempontjából különleges jelentősége van a biokémiának, a szervezetet alkotó bonyolult molekulák tanulmányozásának.

A hierarchiát még egy harmadik szempontból is lehet vizsgálni. A fejlődéselméletek annak megértésére törekednek, hogy az elemibb élőlényekből hogyan fejlődtek ki a bonyolultabb növényi és állati szervezetek. A biológiai fejlődéselmélet megfelelői a kozmológiában is megjelentek. A kozmológia annak megértésére törekszik, hogy az elemi részek magas hőmérsékletű elegyéből hogyan alakultak ki világmindenségünk ma felfedezhető struktúrái, a csillagrendszerek, naprendszerek, bolygók stb.

A következő bejegyzésben a fentiek figyelembevételével azzal foglalkozunk, hogy a lényegadó forma formai oksága mit jelent és mit nem jelent a természettudományok számára.

Előző bejegyzéseinkben a fejlődéssel foglalkoztunk. Mielőtt ezt a témát folytatnánk, visszatérünk az Aquinói Szent Tamást mesterének tekintő filozófia, metafizika és természetbölcselet egyik fontos fogalompárjához. Az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) témájával már foglalkozott egy régi bejegyzés. Most ismét visszatérünk ehhez a témához, ezt a modern természettudomány redukciós törekvéseinek a szempontjából vizsgáljuk. A redukcionizmus sok jelentésben használt fogalom, most ezt annak a megközelítésnek a jelölésére használjuk, amely szerint világunk minden jelensége (köztük az ember is) végső soron megérthető, megmagyarázható a természet legelemibb törvényei, a fizika törvényei alapján. Annak oka, hogy mégis létezik fizikától különböző kémia, biológia, nem az, hogy a fizikai törvények nem lennének elegendőek a magyarázathoz, hanem egyrészt az, hogy mi még nem ismerjük ezeket a törvényeket a maguk teljességében, másrészt pedig a jelenségekben résztvevő részecskék nagy száma miatt emberi teljesítőképességünk korlátai nem teszik lehetővé az adott vegyületben, élő szervezetben ezeknek a törvényeknek az egész rendszerre történő alkalmazását. A redukcionista álláspont szerint azonban ez elvileg nem lenne lehetetlen. Azt hiszem, világos, hogy az ilyen értelemben vett redukcionista álláspont mennyire tudományon kívüli álláspont, ez tudományosan nem igazolható előfeltevéseken alapul. Ennek ellenére ez a megközelítés a természettudományokon belül jogos megközelítés lehet.

A redukcionizmus nem a természettudományok utóbbi évszázadokban bekövetkezett fejlődésének az eredménye, ezzel már az ókorban is találkozunk. Az ókori atomizmus képviselői (például Démokritosz) a görög filozófia központi problémáját, az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáját úgy oldották meg, hogy az oszthatatlanul egynek és változatlannak a kicsinységük miatt érzékszerveink által felfoghatatlan atomokat tekintették, a dolgokat és a változást pedig az atomok összekapcsolódásával, mozgásával magyarázták. Maga az „atom” szó is az oszthatatlanságra utal. (Amikor tehát az atom részeiről beszélünk, akkor tulajdonképpen nyelvileg ellentmondásban vagyunk, ugyanis az osztatlannak, a rész nélkülinek a részeiről van szó.) Ennek az álláspontnak hiányossága, hogy ez a magyarázatok, a megértés köréből kivonja magát az atomot: miért nem lehet ezt tovább osztani, miért egy ez osztatlanul.

Amint metafizikával foglalkozó bejegyzéseinkben erről szó volt, Arisztotelész az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémájával kapcsolatban nem egy ilyen külsődleges megközelítést javasolt. Szerinte a létezést teljes egészében átjárja az egység és a sokaság, az állandóság és a változás feszültsége. Ennek a feszültségnek az ellentmondásmentes feloldását szolgálják a metafizikai fogalompárok: a szubsztancia és a járulékok, a képesség és a ténylegesség, a lényeg és a létaktus fogalompárjai (itt, itt és itt).

Világunkban a magánvaló létezők, szubsztanciák mindig egy adott csoportba (fajba) tartozó létezők. A csoportba tartozás megnyilvánul tulajdonságaikban, viselkedésükben, cselekvési módjukban, a csoportra jellemző változásokban. Az elektronok elektronként viselkednek, az elefántok pedig elefántként. A csoporthoz tartozó egyedek ugyan önállóak, önállóan cselekednek, egyedi tulajdonságaik vannak, mégis felfedezhető egy olyan egység bennük, amely a csoportba tartozás okának, elvének tekinthető. Fontos megjegyzés, hogy itt ez az ok az arisztotelészi okok  közül nem a ható ok (amelyet általában oknak tekint a mai szóhasználat), hanem a formai ok. Az egy csoportba tartozó egyedek olyan közös forma hordozói, amely formából fakadnak a csoportra jellemző tulajdonságok, cselekvések, képességek, változások. Ezt a formát hívják lényegadó formának (forma substantialis), amely tulajdonképpen a minden formától megfosztott anyagot, a tiszta lehetőség elsődleges anyagot (materia prima) formálja meg.

A fentiekben leírtak alkalmasak arra, hogy a filozófia és a szaktudományok, például a biológia közti viszonyt megvilágítsák. A filozófiai értelemben vett forma nem ható okként oka az élővilágban felfedezhető fajoknak, a fajok egyedeinél tapasztalható hasonló tulajdonságoknak, cselekvési módoknak. A forma nevének megfelelően formai ok. Nem a biológia fedezi fel ezt a formát, ez a felfedezés a filozófiai elemzés eredménye. A biológia feladata (többek között) az azonos tulajdonságok és azonos viselkedések ható okainak a keresése. Az utóbbi évtizedek nagy eredménye ezen okok mechanizmusának a felfedezése. A genetikai információt, genetikai programot tároló DNS és az ezt feldolgozó mechanizmusok felfedezése a biológia legjelentősebb felfedezései közé tartoznak, megvilágítják a szervezet felépülésének, fejlődésének folyamatát, az öröklés okait. A DNS makromolekulái tulajdonképpen információtároló eszközök. Kódolt formában tartalmazzák azt az utasítássorozatot, programot, amelyet az RNS makromolekulákra alapuló mechanizmus elolvas és végrehajt. Ez a mechanizmus állítja elő a testünk különböző szöveteit, szerveit alkotó fehérjéket, ez testünk felépülésének, fejlődésének a programja. A genetikai kód, a genom felderítése a biológia gyakorlati alkalmazásokra is irányuló kutatásának a tárgya.

Maga az „információ” szó sűrűn használt szó. Ezt sokszor anélkül használjuk, hogy pontos jelentését tisztáznánk. Az információ valójában átjárja a teljes emberi létezést, a pontos meghatározást éppen az teszi nehézzé, hogy ezt analóg módon, eltérő dolgokra alkalmazzuk. A fogalommal mégis olyan hasonlóságra utalunk, ami a különböző alkalmazások közt jelen van. A szó maga összefüggésben van a formával. A skolasztikus terminológia a forma általi megformáltságot informáltságnak mondja. Az információ tehát akkor keletkezik, amikor valami valamilyen forma által meghatározottá válik. A skolasztikus ismeretelmélet az emberi ismeretet abban látja, hogy az értelem az anyagi világban lévő érthető formákat (intelligibile) kivonja és így ezek most már értelmünkben nem anyagot megformáló formákként, hanem értelmünket megformáló (informáló) formákként vannak jelen. Ismereteket azonban nemcsak érzékszerveink tapasztalatai által szerezhetünk, hanem az emberi beszéd, kommunikáció által is. Ebben az esetben az ismeretek úgy közvetítődnek, hogy valamilyen fizikai közeg (például hang) vagy jelsorozat (írás) speciális formát (kódot) kap, ez által működik az emberi kommunikáció „csodája”. A megértésben az önmagában jelentés nélküli jelsorozat, a kód jelentést kap, így lesz ebből valódi információ. A közvetített információ esetében tehát egy kettősséggel találkozunk: egyrészt ott van a kód, másrészt ennek az értelmezése. Az emberi ismeretben a szellemi megértést nem lehet valamilyen mechanikus folyamatnak tekinteni. A programok, a szoftver esetében azonban már ilyenről van szó. A szoftver végrehajtandó utasításokat tartalmazó információ, amely önmagában véve jelentés nélküli. A programot feldolgozó számítógép, hardver számára azonban a program jelsorozata jelentéssel ellátott jelsorozat, a hardver ezt értelmezi és végrehajtja. Az élő szervezet talán legfontosabb mechanizmusa mélyén is a szoftver-hardver kettősség található meg ¹. A DNS-ben található szoftvert az RNS-en alapuló hardver olvassa el, értelmezi és hajtja végre, tehát itt is valamilyen közvetített információról van szó.

A közvetített információ esetében nem az eredeti forma általi közvetlen megformáltságról, „információról” van szó, hanem valamilyen ehhez képest külsődleges dologról, valamilyen kódról. A DNS által tárolt információ is ilyen külsődleges információ, amely azonban vonatkozik az élőlény filozófiai értelemben vett formájára, amely formai okként úgy formálja meg, „informálja” az anyagot, hogy ez az adott fajtájú élőlényként működik. Hogy hogyan alakulhatott ki az élőlényekben ez a hardver-szoftver kettősség, máig is tisztázatlan kérdés. A biológia, a fejlődéstan a kialakulás ható okait kutatja. Maga a formai okság, az erre való vonatkozás azonban nem tárgya a biológiai kutatásnak, ez akkor jöhet szóba, ha elhagyva a biológia területét, az értelmezés területére lépünk.

Alapvető emberi tulajdonság a tények megértésére való törekvés. Ez a törekvés része mindennapi életünknek és hajtóereje az emberi szellem vállalkozásának, a tudománynak. Arisztotelész a dolognak (ami változás eredménye) megértésével, magyarázatával kapcsolatban négy szempontot említ. Valamit akkor értünk meg, ha ezt okaiban látjuk, az okokat pedig négy csoportra oszthatjuk. A megértéshez szükséges a változás anyagi okának (causa materialis), formai okának (causa formalis), (létesítő) ható okának (causa efficiens) és cél-okának (causa finalis) a megértése. A két első okot belső oknak tekinthetjük, ezek ugyanis a dolog belső (metafizikai) szerkezetének a megértésére vonatkoznak. Az anyagi ok megjelöli az összetett dolog anyagi összetevőjét, azt, hogy a dolog miből van, miből jött létre. A formai ok a dolog (metafizikai értelemben vett) formájára vonatkozik. A ható ok és a cél-ok külső okok, ezek a dolgon kívül vannak, de szükségesek a dolgot létrehozó változás megértéséhez. A ható ok hasonlít leginkább arra, amit ma oknak szoktak nevezni. Ez az az ok, amely a dolog létrejöttét eredményező változást okozza. Ez viszi át a képességet a dolog ténylegességébe. A cél-ok arra a kérdésre ad magyarázatot, hogy miért, mi célból történik ez a változás.

A fentieket szemléltethetjük egy biológiából vett példával ¹. Az élő szervezetben lévő szív anyagi okának az az izomszövet tekinthető, amelyből a szív áll. A formai ok megkülönbözteti ezt a szövetet a szervezet többi izomszövetétől, megadva szív sajátságos formáját. Itt azonban elsősorban nem a szív alakjáról van szó, hanem a szív sajátos funkcióit, szerkezetét meghatározó összetevőről, a filozófiai értelemben vett formáról. A ható ok pedig a szervezet fejlődésének a folyamata, amelyben a sejtek, a szövetek differenciálódnak és kialakulnak az egyes szervek. A cél-ok pedig azt jelöli meg, hogy miért van a szív, mi a szív szerepe a szervezetben: a szív a vérkeringést biztosító legfontosabb szerv.

A cél-oksággal szemben azt az ellenvetést szokták tenni, hogy a tipikusan emberi világra jellemző cél-okságot kiterjeszti az ember alatti világra. Az ember tulajdonsága az, hogy változtató tevékenységét általában a célok kitűzése előzi meg. A célok kitűzése tulajdonképpen jövőben bekövetkező állapotra való irányítottságot jelent. A már jelenben megvalósult dolgokat nem lehet megvalósítandó célként kitűzni. A célt az ember általában magának tűzi ki. A cél kitűzése az ember szellemi létezése által válik lehetővé, az anyagi világban még nem létező jövő az emberi értelemben már létezhet. Ha tehát a célokról, teleológiáról egyetemesen, az egész létezést érintően akarunk beszélni, akkor a cél önmagának való kitűzésétől, mint szellemi tevékenységtől el kell tekintenünk, mert az emberalatti világ dolgait nem jellemzi a szellemi létezés. A jelenleg nem létező, jövőben bekövetkező állapot felé irányítottságról azonban beszélhetünk. Már a képesség-ténylegesség (potentia-actus) fogalompárral kapcsolatban említettük, hogy a képességnek önmagában  véve nincs értelme, ez értelmes csak a megvalósultságra, a ténylegességre irányultságában lehet. Ez adja meg az alapot arra, hogy a ható okokkal kapcsolatban beszéljünk az oknak a hatás eredményére való irányultságáról, mint célról. A ható ok hatásra való képessége egy adott (és nem más) hatás előidézésére irányul. Az emberalatti világban tehát találunk irányítottságot, célt, de ezzel együtt magában a dologban nem találjuk meg ezen cél szellemi tevékenység általi kijelölését.

Az emberalatti világban a ható oknak az okozat felé való irányultságát Aquinói Szent Tamás szerint (ST I q. 2 a. 3) az is mutatja, hogy bizonyos okok többször okozva általában (de nem mindig, mert az ok akadályozva is lehet hatása kifejtésében) ugyanazt az okozatot hozzák létre. Ez is utal arra, hogy az ok az okozat létrehozására irányul, az okozat nem véletlenül jön létre. Ezt a tényt az sem cáfolja, hogy az ok az okozatát valamilyen természeti törvény szerint hozza létre és ezzel magyarázható az okozatok hasonlósága. A természeti törvény éppen megerősíti ezt a tapasztalatunkat. Van tehát egy olyan általánosabb értelemben vett célra irányulás, amely a ható oknak az okozat felé irányulását jelenti. Fontos megjegyezni, hogy az okozat még nem létezik, ez a jövőben van, ez a ható ok működésének az eredménye lesz. Ami a jelenben van, az a ható ok jövő felé való irányultsága, egy vonatkozás a ható ok és jövőbeli okozata között. Vonatkozás azonban csak két olyan dolog között lehet, amelyek valamilyen módon léteznek. A semmi nem lehet semmilyen vonatkozás alanya sem. A jövő reálisan még nem létezik, ezért az ok okozat felé irányítottságának vonatkozása csak egy értelemben lehet meg, amelyben a jövő is létezik az értelmi létezés szintjén. Ezért az ok és az okozat közötti vonatkozás feltételez egy szellemi létezőt, aki forrása a világban található célra irányítottságnak. Ennek a tulajdonképpen egyszerű, de mély gondolatmenetnek az alapja Aquinói Szent Tamás ötödik útja (ST I q. 3 a. 3), amelyet teleológiai érvnek is szoktak nevezni. Ez az érv az utolsó Szent Tamás érveinek a sorában, ezt megelőzik azok az érvek amelyek a változatlan változtatóhoz, az elsődleges okhoz, a tiszta ténylegességhez (actus purus), az önmagában álló létezéshez (ipsum esse subsistens) vezettek. A minden változásnak célt adó értelemhez vezető ötödik érv is ugyanoda vezet, ahová a többi érvek.

Eward Feser a már idézett könyvében ² összeveti Aquinói Szent Tamás érvelését az értelemes tervezettség (intelligent design) érvelési rendszerével. Az értelmes tervezettség a természettudományokat (elsősorban a biológiát) használva érvel egy intelligens tervező, Isten létezése mellett. Szerinte a természet világának, elsősorban az élővilágnak tudományos vizsgálata folyamán a tervezettségnek, a komplexitásnak olyan megnyilvánulásaival találkozunk, amelyek valószínűvé teszik, hogy ezek mögött egy értelmes tervező, az Isten van. Kicsi a valószínűsége ugyanis annak, hogy a tervezettségre utaló bonyolultsággal rendelkező élet, az élőlények fajai pusztán anyagi tevékenységek eredményeiként előálljanak. Az ilyen gondolatmeneteket bírálók azt vetik az intelligens tervezettség híveinek szemére, hogy ők az Istent a hiányok isteneként (God of the gaps) vélik felfedezni, mert a természetes okok egyelőre hiányzó, tudomány által még fel nem derített láncszemeit próbálják az isteni tervezéssel helyettesíteni. Aquinói Szent Tamás érvelése és az intelligens tervezettség közti különbség az első pillanatban látszik. Szent Tamás érvelése metafizikai érvelés, tapasztalati világunk legátfogóbb elemzésének eredményeként jut el ahhoz az okhoz, amely ezen világ létezésének és működésének a feltétele. Az elsődleges ok nem illeszthető be a másodlagos okok sorába, ez ezek fölött van. Az intelligens tervezettség képviselői a másodlagos okok sorában mutatkozó hiányok magyarázata miatt hivatkoznak Istenre. Szent Tamás érvelése azonban nem függ a természettudományok eredményeitől, ez az érvelés a létezésben jelenlévő általános célra irányítottságon alapul, ennek a célra irányítottságnak az általános magyarázata az isteni értelem. Ennek érdekes következménye az, hogy az így felfedezett Isten létezését nem teheti kétségessé semmilyen tudományos elmélet, még akkor sem, ha esetleg ez az elmélet olyan hiányokat magyaráz meg, amelyek magyarázatát korábban Istenben vélték felfedezni. Ez igaz Richard Dawkins géncentrikus darwinizmusára is. Tegyük fel, hogy ez az elmélet a ma megtalálható fajok kialakulásának teljes és hibátlan biológiai magyarázatát megadja. (Ez a feltételezés sokak szerint nem állja meg a helyét.) Ez azonban egyáltalán nem cáfolja Szent Tamás teleológiai érvét, amely nem az élettelen anyag és az élet, a különböző fajok közti távolság nagyságára épül, arra hivatkozva, hogy ezt a távolságot a másodlagos, természetes okok önmagukban nem képesek áthidalni. A transzcendens elsődleges ok, az isteni értelem nem abban mutatkozik meg, hogy fölöslegessé teszi a másodlagos, természetes okok működését. Ezek működésükben egy olyan célt valósítanak meg, amely cél éppen ezen valóságos okok működésén keresztül valósul meg, de ezt a célt a természettudományok nem képesek felismerni, ez kívül esik ezen tudományok területén. Ez a cél nem teszi fölöslegesség a tudományos elméleteket, az ezek által nyújtott magyarázatokat, de ezek sem homályosítják el a transzcendens célhoz rendelést, amely világunk dolgainak belső tulajdonsága, nem pedig valamilyen külső tervhez, tervrajzhoz való külsődleges igazodás.

A fentiek azonban nem jelentik azt, hogy a Dawkins által képviselt géncentrikus darwinizmus minden probléma nélküli elmélet lenne. Ez az elmélet például nem tudja megmagyarázni az ember anyagban való, de szellemi létezését. A további bejegyzésekben elsősorban azokról a kérdésekről lesz szó, amelyeket ez az elmélet felvet a filozófia, a természetfilozófia szempontjából. Így foglalkozni fogunk az élet eredetének (jóllehet ez közvetlenül nem tárgya Darwin, Dawkins elméletének), a fajok stabilitásának filozófiával összefüggő kérdéseivel is.