Egyik előző bejegyzésben a jóról, mint a létezéssel azonos terjedelmű fogalomról beszéltünk. (A létezés a legnagyobb terjedelmű fogalom, mindent átölel. Ami nem tartozik a létezéshez, az a semmi. Több régebbi bejegyzésben, például itt, szó volt arról, hogy a létezésnek ez a mindent átölelő, transzcendens fogalma analóg fogalom.) Minden létezés egyben jó is, mert ez analóg értelemben vett vágyódásnak, törekvésnek, szeretetnek a célja. A tényleges létezés valamilyen képességi létezésnek a megvalósultsága, valamilyen tökéletesség. Ez a megvalósultság, ez a tökéletesség a vágy, a törekvés tárgya, a jó, amely felé, mint cél felé irányul a törekvés. A jó a létezésnek azt az arcát jeleníti meg, amely a létezés megvalósultságát, tökéletességét valamilyen vágynak, törekvésnek a céljaként mutatja meg. A cél elérése a célban való megnyugvást, örömet, boldogságot jelent. A cél felé törekvés nem egyetlen létező törekvése, a létezők egymásra vannak utalva, egyik szerepet játszik a másik tökéletességének az elérésében, tehát itt az egész teremtés rendjéről van szó. Minden létező törekszik a saját természetének megfelelő tökéletességére, de ez a tökéletesség saját magába zárva nem érhető el, ennek érdekében a létezőnek „ki kell lépnie magából”. A „vágyódás”, a „törekvés” szavak természetesen az emberalatti természetben nem ugyanolyan értelemben használhatóak, mint az ember esetében, akinek a vágyódása, törekvése, szeretete szellemi természetéből adódó, tudatos vágyódás, törekvés, szeretet.
Isten a képesség nélküli, tiszta megvalósultság, actus purus. A „megvalósultság” szó tulajdonképpen nem is annyira alkalmas Isten végtelen teljességének, tökéletességének a jelzésére, mert a múlt idejű melléknévi igenév valami olyan történésre utal, amely előtt a jelzett dolog még nem volt meg. Isten esetében jobb tiszta aktualitásról beszélni. A teljes tökéletesség, aktualitás a teljes jóságot jelenti. Ezért Isten esetében nem lehet törekvésről, vágyódásról beszélni, hanem csak a végtelen jóság teljes birtoklásáról, végtelen örömről, boldogságról. Ez a boldogság a teljes boldogság, nem hiányzik belőle semmi, nem adható hozzá semmi, ami ezt növelné. Ezért Isten a tőle különböző dolgokra irányuló tette irgalmasságból fakadó tett, ezeknek nem célja az isteni boldogság valamilyen növelése.
A jó (vagy rossz) mint erkölcsi minősítés csak az olyan emberi cselekedetekre alkalmazható, amelyek az emberre jellemzően tudatosan és szabadon végrehajtott cselekedetek. Az erkölcsi jó alapja azonban a fentiekben említett „metafizikai” jó, mert az embernek azon cselekedetei az erkölcsi értelemben vett jó cselekedetek, amelyek valamilyen, természetének megfelelő tökéletességre irányulnak.
Az élettelen természetben a cél felé törekvés nem tudatos, szabad cselekedetek által valósul meg. Ebben a világban a tudat nélküli meghatározottság érvényesül, a mozgásokat, változásokat fizikai törvények határozzák meg. Az ezen törvényeknek való „engedelmesség” az élettelen dolgok természetéből adódik. Náluk nincs szó megismerésről és az ismeret értékeléséből fakadó cselekvésről. Az állat esetében már beszélhetünk érzéki megismerésről. Az érzékszervekből származó adatokból az állatban érzéki ismeret keletkezik. Ez az érzéki ismeret kiértékelődik, a példány létezése, a faj fönntartása szempontjából jóként vagy elkerülendő rosszként határozódik meg és vonzódást vagy menekülést eredményez. A farkas saját szempontjából az őzet jónak, élelemnek látja, amelyet meg kell szereznie, de a nála erősebb medvét veszélyként fogja fel, amelytől menekülnie kell. Az állat viselkedését tehát a külső körülmények nem úgy határozzák meg, mint az elektron viselkedését az elektromágneses tér, hanem ez a viselkedés valamilyen értelemben a benne lévő ismeret értékelésétől és az ez alapján ébredt ösztönös vágytól, törekvéstől függ. Az állat esetében mégsem beszélhetünk szellemi megismerésről, szabadságról, szellemi értelemben vett tudatosságról.
Az ember szellemi létezésének megfelelően felülemelkedik az itt és most és csak egy bizonyos szempontból jó felismerésén. Valamilyen jó felismerése az egyetemes jóhoz (bonum universale) viszonyítva történik, akaratának igazi, végső tárgya pedig az egyetemes jó. Az egyetemes jó iránti vágyat nem elégíti ki semmilyen teremtett, részleges jó, hanem csak a teljesen, minden szempontból jó, azaz az egyetemes jó. Aquinói Szent Tamás kimutatja, hogy sem a gazdagság, sem a tisztelet, sem a hírnév, sem a hatalom, sem a testi erő és egészség, sem a gyönyör, de még a lelki javak sem, mint a tudás és az erény a teljes boldogságot nem képesek megadni (ST I-II q. 2). Az emberi akarat a teljes boldogságra, az egyetemes jóra vágyik, aki Isten. Az emberi akarat szabadságát éppen az teszi lehetővé, hogy a bennünk és körülöttünk megismert dolgok jósága csak részleges jóság, ezért ezek nem kényszerítik az akaratot olyan módon, hogy ezek egyikét szükségszerűen válassza. A teremtett, részleges jóban a jóság mellet mindig van valamilyen hiány is, amelytől az értelem és az akarat nem tekinthet el. Csak az egyetemes jó, Isten az, aki az ember akaratát teljesen megköti, amely kizárja az ezzel ellentétes vágyat. Isten közvetett, nem lényegi ismerete által azonban nem érvényesül az egyetemes jó ellenállhatatlan vonzása, mert a róla szóló ismeret nem közvetlen megismerésből, megtapasztalásból származik. Csak a teremtett dolgokból következtetünk Istenre a természetes rendben. Isten közvetlen megismerését, lényegének szellemi értelemben vett látását a természetfölötti rend sem adja meg ebben az életben. Ezért az általunk a földi életben megismert egyetemes jó az akaratra való hatása szempontjából olyan értelemben véve nem egyetemes, hogy ez elfedné azokat az erkölcsi erőfeszítéseket, amelyeket Isten felismerése, végső célként való elfogadása ebben az életben jelent. Ezért lehetséges az élet úgy is, hogy az ember nem az igazi célja felé halad. Az egyetemes jó egyetemessége akaratunk szempontjából az üdvözülteknél érvényesül Isten közvetlen látása által. Ezért Aquinói Szent Tamás, amikor arról ír, hogy az embernek van végső célja, ezen célként nem közvetlenül Istent jelöli meg, hanem a maradéktalan boldogságot, mint végső tökéletességet. Ezt a boldogságot azonban semmilyen teremtett dolog nem képes megadni.
A tomista erkölcstanra jellemző a jó, a cél iránti vágy, az efelé való törekvés hangsúlyozása. A jó pedig az ember természetének megfelelő tökéletesebbé válása és mindaz, ami ebben őt segíti. Mint említettük, a teljes igazság és jóság, Isten nélkül nem érhetjük el teljes és végső tökéletességünket, mert értelmünk számára csak a teljes igazság, akaratunk számára csak a teljes jóság az, ami a teljes megnyugvást, örömet, boldogságot hozza. Szent Ágoston sokszor idézett mondata szerint: „Magadnak [ad te] teremtettél minket Istenünk és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”. (Az „ad te” kifejezés helyes fordításáról szól Heidl György blogjának egyik bejegyzése. Az „ad te” kifejezi az ember Istenhez, mint végső céljához rendeltségét. A célhoz rendeltséget sokszor az „ad” elöljáróval fejezik ki: ad finem. A mondat második része utal erre a végső célra, ez a vágy, a törekvés végső célban való, teljes megnyugvásáról szól.)
Cselekedeteink által képességeink ténylegességbe, megvalósultságba mennek át. Cselekedeteinket az adott megvalósultság iránti vágy indítja és mozgatja, az adott megvalósultság a cselekedet célja. A teremtmények tökéletessége azonban nem csak önmagukban, hanem a teremtés egészében megvalósuló tökéletesség. A teljes, végső tökéletességet pedig csak a teremtésen kívül, Istenben érhetjük el. A saját tökéletesség felé való törekvés ezért távol áll az önzéstől, mert tökéletességét az ember önmagában, önmaga által nem érheti el. Az evangélium szavai érvényesek: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti” (Lk 17, 33). Napjaink „valósítsd meg önmagad, légy saját magad” jelszavával kapcsolatban érdemes hangsúlyozni ezek helyes értelmét. Az erkölcsi élet tényleg saját magunk megvalósításáról szól, de ez a megvalósítás nem saját magunk, mint végső célunk felé törekvést jelent. Többek vagyunk annál, hogy ilyen szerény cél legyen a végső célunk.
Az erkölcsi jóság emberi cselekedeteinket jellemzi. Azok a cselekedeteink, amelyek erkölcsi szempontból jónak vagy rossznak mondhatóak, emberi cselekedeteink. Szent Tamás különbséget tesz az emberi cselekedetek (actus humani) és az ember cselekedetei (actus hominis) között. Az emberi cselekedetek szellemi képességeink, értelmünk és akaratunk uralma alatt történő cselekedetek. Az ember cselekedetei (actus hominis) esetében nem ez a helyzet. Ilyen „cselekedet” például az, hogy pupillánk a fény hatására összeszűkül. Az erkölcsi szempontból értékelhető cselekedetek közé nemcsak a külső, fizikai értelemben vett cselekedetek tartoznak, hanem minden olyan külső és belső változás, amely értelmünk és akaratunk uralma alatt történik. A jó cselekedetek olyan megvalósultságokra irányulnak, olyan megvalósultságokat eredményeznek, amelyek az ember természetének megfelelő tökéletességek. A rossz cselekedet esetében is beszélhetünk valamilyen megvalósultságról, sőt önmagában véve még valamilyen tökéletességről is, de ezek a megvalósultságok nem jelentenek tökéletességet az ember egészét nézve, ezek megbontják a helyes célok rendjét, ennek a rendnek a hiányát okozzák. A következő bejegyzésben továbbra is az emberi cselekedetek célra irányultságáról lesz szó. Ez, mint említettük, fontos eleme a tomista erkölcstannak, amely nem a hozzánk képes külsődleges törvényekhez való alkalmazkodásban látja az erkölcsös élet lényegét. A külső törvények tulajdonképpen az ember természetéből fakadó törekvéseit támogatják, ezek helyes irányban való megtartásában jelentenek külső segítséget. Erre a segítségére azért is rászorulunk, mert az áteredő bűn következtében értelmünk elhomályosodott, akaratunk pedig rosszra hajlóvá vált. Az erkölcsi élet pedig a szellemi létezésünkből fakadó két képességünk, az értelem és az akarat egymást feltételező, egymásra hangolt, helyes működésén alapszik.