Terminológiai kérdéssel kell kezdenünk. Két dologról lesz szó: az első emberpár vétkéről és ennek az egész emberiségre kiható következményéről. Az első emberpár vétkét nevezik ősbűnnek. Ennek minden emberre kiterjedő következményét a régebbi magyar teológiai nyelv eredeti bűnnek nevezte, újabban az áteredő bűn nevet használják. A továbbiakban ezt fogjuk használni, mert ez az elterjedtebb és a tartalmat tulajdonképpen jobban kifejezi.
Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az ember számára Isten természetfölötti hívatást szánt, felajánlotta barátságát, az istengyermekséget. Ez Istennel olyan közvetlen kapcsolatot tesz lehetővé, amelyre az emberi természet önerejéből képtelen. Az emberi lélekben ennek a kapcsolatnak az alapja a megszentelő kegyelem, amely a léleknek egy állandó tulajdonsága, állapota. Isten az első ember teremtésekor felruházta az emberi lelket ezzel a tulajdonsággal. A megszentelő kegyelem részesedés az isteni életben, gyökere a természetfeletti életnek, ahogyan az emberi természet gyökere a természetes életnek. Végső kiteljesedésében Istennek ez a természetölötti ajándéka, a “dícsőség fénye” (lumen gloriae), amely lehetővé teszi, hogy az üdvözültek színről-színre láthatják a természetes megismerés számára csak közvetve megközelíthető Istent. Ennek eléréséhez azonban a szabad akarattal rendelkező teremtmény Isten melletti döntése is szükséges, de az ember képes az Isten elleni döntésre is. Az első emberpár tehát próbatétel előtt állt, döntenie kellett Isten parancsa mellett vagy ellen. A tényleges döntés a parancs megszegése volt, ez az ősbűn. Hitünk tanítása szerint ez a döntés hatással volt Ádám utódai, az egész emberiség életére. A bukással elveszett Isten legfőbb ajándéka, a megszentelő kegyelem, továbbá elvesztek az ezt kísérő, eredeti épség adományai is, köztük a bűnös vágytól, a szenvedéstől és a haláltól való mentesség. Az ősbűn következtében minden világra jövő ember valamilyen módon a bűnös állapotába kerül, jóllehet itt nem az egyes ember személyes bűnéről van szó. Ezt az állapotot nevezzük az áteredő bűnnek, amely Ádámtól és Évától kezdve szülőről gyermekre öröklődik.
A teológusokat napjainkig foglalkoztatja az a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az áteredő bűn lényege. Ezzel kapcsolatban azt kell figyelembe venni, hogy itt nem személyes bűnről, hanem bűnös állapotról van szó. Ez az állapot azonban olyan negatív örökség, amelyben szükségszerűen részesül minden ember, mostani helyzetünkben ez velejárója az emberi természetnek.
A pelágiánus eretnekség szerint az áteredő bűn mindössze csak annyit jelent, hogy Ádám és Éva bűnükkel rossz példát adtak, tehát csak külsődleges dologról van szó. Ezzel szemben Szent Ágoston az áteredő bűnt mélyebbre helyezi, ennek lényegét a bűnre vezető vágyakban (concupiscentia) látja: az ősbűn után ez a vágy szorosan kötődik minden ember természetéhez. A huszadik század közepétől kezdve egyes teológiai irányzatok megpróbálták az áteredő bűnt elszakítani Ádám és Éva bűnétől, lényegét sokszor külsődleges mozzanatokban keresték, összekeverve az okozatot az okkal. (Ezeknek az irányzatoknak az áttekintése megtalálható Puskás Attila könyvében 1.) Vannak, akik az áteredő bűn lényegét a történelmi-társadalmi szituációban látják, de olyan is van, aki szerint ez a lényeg az „antievolúciós entrópia”. Sajnos ezekben a véleményekben is föltűnnek azok a dogma-minimalizációs törekvések, amelyek egyes zsinat utáni teológiai irányzatok jellemzői.
Az Aquinói Szent Tamást követő tomista irányzat – összhangban az Egyház tanításával – az áteredő bűn lényegét elsősorban a megszentelő kegyelem hiányában látja, amellyel együtt jár az eredeti épség adományainak hiánya is. Ez tehát hasonlít a súlyos személyes bűn elkövetése utáni állapothoz, hiszen a súlyos bűn elszakít Isten barátságától, amelynek jele a lélekben a megszentelő kegyelem. Ugyanakkor nem teljesen azonos az egyes ember személyes bűne utáni állapottal. Az áteredő bűnnel kapcsolatban a személyesség, szándékosság motívuma nem Ádám és Éva leszármazottaiban van, hanem Ádám és Éva első bűnében. A megszentelő kegyelem hiánya nem olyan dolognak a hiánya, amely soha nem volt meg, hanem egy mindennél értékesebb, meglévő dolognak az elvesztése. A megszentelő kegyelem hiánya az üdvösségből való kizárást is jelenti, hiszen a megszentelő kegyelem a csírája annak a képességnek, amely lehetővé teszi, hogy színről-színre láthassuk Istent. Az áteredő bűn a személyes bűnök motívumai között is megjelenik, hiszen az emberek már nem mentesek a bűnös vágyaktól, ezeknek engedve, az emberiség, a társadalom történetét is átitatja a bűn. Találkozhatunk a személyes bűnök „objektivációival”, a bűn elkövetését támogató szervezetekkel, helyzetekkel, gazdasági, politikai döntésekkel, bűnös strukturákkal (strukturális bűn). Az eredeti bűn lényegét azonban nem ezek alkotják, ezek következmények.
Láttuk, hogy az áteredő bűn következtében Ádám és utódai számára elveszett az üdvösség. Ez Ádám bűnének következménye, de felmerül a kérdés, miért veszett el ez Ádám utódai számára is, akiknek személyesen nincs részük Ádám bűnében. Ezt a kérdést a következő bejegyzésben fogjuk megvizsgálni.
Jegyzetek:
- Puskás Attila: A kegyelem teológiája, Szent István Társulat 2007 ↩
Szia!
Lenne egy kérdésem. Katolikus dogmatikát olvasva, és pl Rózsa Huba könyveit is, gyakran találkozom azzal a gondolattal, hogy Ádám nem egy valóságosan létező személy volt, és a bűneset nem egy konkrét esemény, hanem csupán monda szerű leírása valamilyen számunkra teljesen ismeretlen eseménynek, amit a teremtési és bűnbeesési történetekben csupán azon emberek számára próbáltak meg érzékeltetni, akik abban a korban éltek, amikor a történetet leírták.
Ha így van, akkor beszélhetünk Ádám felelősségéről? És a struktúrális bűn nem kap nagyobb szerepet, mint az áteredő bűn?
Szia!
Az ősbűn és az áteredő bűn tanítását azok a katolikus teológusok sem tagadják, akik Ádám és Éva személyét csak mitológiai alakoknak tartják. Álláspontjuk ennek ellenére kétséges, mert nincs semmilyen tudományos alapjuk arra, hogy Ádámot csak mondai alaknak tartsák. A kinyilatkoztatásban Ádám személye teológiai tartalmat hordozó személy, amire utalnak például Szent Pál levelei.
Az evolúció csak a biológiai fejlődésről szól. Az ember azonban nem kizárólagosan ennek a terméke. Az első ember megjelenése azt jelentette, hogy a legfejlettebb állat szellemi, halhatatlan lélek befogadójává vált. Hogy ez mikor, hol és hogyan történt, nem tudjuk, a kinyilatkozatatás ezzel kapcsolatban nem tartalmaz információt. Azt se tudjuk, hogy ezt az eseményt mennyivel később követte az ősbűn eseménye. Amiről az őslénytan, a genetika tudósít, az valószínűleg az első embert megelőző állapot és az ősbűnt követő, áteredő bűn által jellemzett állapot. A lényeg az, hogy az őslénytan, a genetika nem adnak támpontot ezeknek az eseményeknek az időben való pontos elhelyezésére, nyomonkövetésére, de hasonlóan a tagadására sem.
Lehet, hogy később még erről a témáról egy részletesebb bejegyzést is készítek.
Én sem az ősbűn tagadásából indulnék ki, hiszen ahhoz túl sok bizonyíték szól mellette. Ám ha nem volt egy személyes Ádám, akkor nem lehet egy emberhez kötni a bűnt. Nem vagyok híve az evolúciónak, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy Rózsa Hubának igaza van abban, hogy a történetet áthelyezi a mitosz kategóriájába. Viszont ebben a helyzetben a struktúrális bűn nagyobb kihangsúlyozásában látom a megoldást. Az emberiség kollektív bűnében, amit rendbe kell hoznunk. Írtam erről:
http://sefatias.blog.hu/2015/02/12/ostortenet_es_megvaltas_valami_hianyzik
Ádám mítikus alakká nyilvánításához hiányzanak az érvek. Az, hogy hasonlóról nem csak az Ószövetségben van szó, önmagában még nem érv. Lehet szó még akár ősi hagyományról is, amely különböző helyeken felbukkan. Igazából genetikai érv sincs. Nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy a legfeljettebb állatnak csak egyetlen példánya volt, Ádám. A hallhatatlan, szellemi lélek teremtése viszont csak egyetlen példányban, Ádámban történt meg. A bűnbeesés után a lélek Ádám utódain keresztül “terjedt”, tehát a szó igazi értelmében azok tekinthetőek embernek, akik biológiailag valamilyen ágon Ádám utódai. Ez azonban nem jelenti, hogy a bűnbeesés után ezek teljesen zárt közösséget alkottak. A csak legfeljettebb állat és a valódi ember között szoros értelemben vett biológiai különbség nem volt, de szellemi tevékenységre csak az emberek voltak képesek. Az idők folyamán aztán a csak legfejlettebb állat eltünt és az ember maradt meg. Ez egy elmélet, de ez is mutatja, hogy nincsen olyan tudományos szükségszerűség, amely Ádám létezésének tagadására kényszerítene.
Lehet, hogy erről a blogon egyszer még bővebben is lesz szó.
‘A kinyilatkoztatásban Ádám személye teológiai tartalmat hordozó személy, amire utalnak például Szent Pál levelei.’
1Pét 3,20 és Mt 24,37 azt bizonyítja, hogy Noét is valóságos személynek tekintették.
Ennek ellenére már a családfája sem ellentmondásmentes (Ter 4 szerint Káintól származik, Ter 5 szerint meg Széttől)
Ha minden ember Ádám leszármazottja, akkor egyből felmerül a kérdés, hogy kikkel házasodtak az ősszülő gyermekei? A saját testvéreikkel vagy ‘lelketlen állatokkal’?
Tulajdonképpen ezek az esetek is előfordulhattak. Az ősbűn utáni állapotról van szó, és biológiai szempontból nem volt különbség a metafizikai értelemben vett emberek és a csak biológiai szempontból embernek tekinthetőek között. A metafizikai értelemben vett (halhatatlan lélekkel rendelkező) emberség és az áteredő bűn Ádám biológiai lesszármazottjai által öröklödött. A témával kapcsolatban Edward Feser blogjának több bejegyzése ajánlható, amelyek más helyekre való hivatkozásokat is tartalmaznak (a link az “adam” szóra való keresés eredményeit tartalmazza).
Noé személyének nincs akkora teológiai jelentősége, mint Ádám személyének. Az Ádám-Krisztus párhuzam hangsúlyozottan van jelen a Szentírásban és az Egyház hagyományában. A monogenizmus-poligenizmus vita a teológiában kb. hatvanéves. A témával kapcsolatos örökléstani eredmények (elméletek) ennél jóval fiatalabbak, és mintha a poligenizmustól a monogenizmus felé mozgás lenne látható. Van már mitokondriális Éva, Y-kromoszómális Ádám és már élhettek egyesek szerint egyidőben is. Persze az nem állítható, hogy az örökléstan egyértelműen mutatna a monogenizmus felé, ezzel kapcsolatban még mindig adódnak megoldandó problémák. A fentiekben egy megoldást célzó elméletről van szó.
Szia Vincent!
Megkérdezhetem, hogy miből következtettél arra, hogy a teremtés 4. fejezetében Noé Káin leszármazottjaként van megemlítve? Én ott nem találtam ilyet
Kedves Matthaios!
Ezt írja:
„Az ősbűn és az áteredő bűn tanítását azok a katolikus teológusok sem tagadják, akik Ádám és Éva személyét csak mitológiai alakoknak tartják.”
Szerintem ez nincs így. A bűnt – legyen az akár az áteredő bűn, akár az én vagy mások személyes bűne – csak valóságos, létező ember tudja elkövetni. Mitológiai, vagyis nem létező ember nem tud bűnt elkövetni, olyat semmiképpen, amely ránk, létező emberekre hatással van, márpedig az áteredő bűn hatását mindenki megtapasztalja.
Köszi. értem
Kedves Sefatias!
Elnézést, hogy sokáig nem jelentkeztem.
Teremtés 4 szerint Hénoch és Lámech Káin leszármazottai, az 5. fejezet szerint azonban Széttől származnak.
Lámech Noé apja volt, így a Teremtés 4 szerint Noé Káin leszármazottja.
Kedves Vincent!
Arra nem is gondol, hogy több embert hívhattak “Hénoch”-nak? Nincs direkt ellentmondás a Ter 4 és Ter 5 családfái között épp ezért.
Kedves Sefatias!
Ezt írja:
„Ám ha nem volt egy személyes Ádám, akkor nem lehet egy emberhez kötni a bűnt.”
Nem értek egyet. Az a „bűn”, amit nem lehet konkrét szellemi létezőhöz (vagyis angyalhoz vagy emberhez kötni), nem bűn. Mindent bűnt elkövet valaki, minden bűnért felelős valaki. Az a bűn, amelyért senki sem felelős, nem bűn. „Strukturális bűn”-ről vagy az emberiség kollektív bűnéről beszélni fából vaskarika, azzal együtt, hogy a „bűn struktúrái” valóban léteznek, melyet a Kompendium a következőképpen határoz meg:
„Az isteni törvénnyel ellenkező intézmények és társadalmi helyzetek, melyeket személyes bűnök hoznak létre.” (400. pont).
Az Ádám szó jelentése egyébként annyi mint „ember”, vagyis igazából nem tudunk semmit róla, semmi részletet, csak és egyedül a lényeget: azt, hogy a legelső ember vétkezett. Nem ezt vagy azt a bűnt követte el, hanem azt, ami minden bűnnek az alapja: a sátán kísértésének engedve kilépett az Istennel való kapcsolatból. Ennek bibliai bemutatását lehet mitológiai jellegűnek nevezni, azt azonban, amire utal – lásd fentebb – nem, ekkor ugyanis egész keresztény hitünk omlana össze, és saját szemünknek sem hihetnénk (lásd az áteredő bűn hatásának mindennapi tapasztalata).
A poligenizmus modern teológiai képviselői sem tagadják az ősbűn személyes voltát. De ezt valamilyen közösségben lévő személyek által elkövetett bűnnek tartják. Ez az álláspont azonban nem tud elszámolni a Szentírás és a hagyomány által hangsúlyozott Krisztus-Ádám párhuzammal. Ez egy tipikus megközelítés (volt) egy adott teológusi körben. Terveim szerint erről a témáról lesz még bejegyzés a blogon.
Ezzel az állásponttal az a probléma, hogy közösség nem tud elkövetni bűnt. Bűnt az egyes ember tud elkövetni.
Azért itt is személyes bűnről van szó. Mai kifejezéssel azt mondanánk, hogy bűnszövetkezetben elkövetett bűnről van szó, ami azért személyes bűn is. De a tendencia náluk az, hogy valamilyen módon gyengítsék a bűn személyességét, jóllehet teljesen nem tagadják ezt.
A poligenizmust a tanítóhivatal ezzel foglalkozó utolsó dokumentumai (legutolsóként a “Humani Generis” 1950-ben) súlyosan elítélik.
Ezzel szemben arcpirító módon szinte minden ezt érintő dogmatikai traktátusban megjelenik ez a tévtan, ami egyébként (ismeretelméleti korlátok miatt) természettudományosan soha sem lesz sem bizonyítható, sem cáfolható.
Az ilyen intellektuális gőgben fetrengő scientista teoretizálások vezettek Krisztus “kozmizálásához” is. Így érvelnek: Ha Ádám csak egy szimbólum és kollektív megnevezés, akkor Krisztus is, hiszen Krisztusnak nincs emberi személye (emberi “aki”-sága), csak emberi természete (emberi “ami”-sága).
Az eredeti bűn fogalmilag analóg és nem univok értelemben bűn a személyes bűnnel összevetve. Az eredettel (a természettel) jár együtt: peccatum non personae, sed naturae.
“Ádámban a személy rontotta a természetet, ivadékaiban a természet rontja a személyt.” (Aquinói Szent Tamás)
Ezért is van az, hogy Isten igazságossága és irgalma szerint is másképp tudja be az eredeti bűnt, mint a személyest, másképp bünteni, másképp is szabadít meg tőle.
A római Szentírás Bizottság 1909. június 30-án kelt döntése szerint (lásd Denzinger n. 2123) a Szentírás három első fejezetében legalább is a következőket kell történeti eseményeknek tekintenünk:
1.) Az összes dolgok isteni teremtése az idők kezdetén;
2.) az ember külön teremtése;
3.) az első nő alkotása az első férfiből;
4.) az emberi nem egysége (monogenizmus);
5.) ősszüleink eredeti boldogsága a megigazultságnak (természeten kívüli épségnek és természetfeletti szentségnek) állapotában;
6.) az embernek engedelmessége kipróbálása végett adott isteni parancs;
7.) az isteni parancs áthágása a kígyó képében csábító ördög ösztönzésére;
8.) ősszüleink kiűzetése az ártatlanság eredeti állapotából;
9.) a jövendő Megváltó megígérése.
Ezt a Szentszék által azóta megjelentetett egyetlen más “biblikus” tanítóhivatali dokumentum sem írta felül, tehát ma is mértékadó és kötelező tanítás.