Először röviden tisztázni szeretnénk az úgynevezett metafizikai alapelveknek a szerepét, mert az okság elve is ezek közé tartozik. Ilyen elvek például az azonosság elve és az ellentmondás elve is. Az okság elve a filozófia egyik sokat emlegetett elve, amelyet az újkorban több oldalról is támadtak. Ezekkel a támadásokkal most nem foglalkozunk részletesen. Megemlítjük azonban, hogy sokszor kiderült, a támadások az elv hiányos megértéséből fakadnak. Ezt az elvet nem a természettudományok alapozzák meg. Itt egy metafizikai elvről van szó, a változások legáltalánosabban vizsgált természetéhez kapcsolódó elvről. A változások kevésbé általános sajátosságaival foglalkozó természettudományok nyilván nem tudják az okságot a maga teljességében megragadni. Most csak arra az ellenvetésre hívjuk fel a figyelmet, amely szerint helytelen annak feltételezése, hogy a valóság értelmünk elveivel teljes összhangban van, mert így indokolatlanul vetítjük ki értelmünk szerkezetét, működését a valóságra. A kant-i kritika értelmünk a priori formáiról beszél, amelyek csak tapasztalataink feldolgozásához szükségesek, de ezek által nem ismerhetjük meg a külső valóságot, az önmagában lévő dolgot (Ding an sich).

A metafizikai alapelvek ezzel az állásponttal szemben azt fejezik ki, hogy a valóság általunk megismerhető, megérthető valóság. Ezt a tényt lehet tagadni, az értelem működését ettől a ténytől elszakítottnak tekinteni. Az ilyen álláspont szigorú értelemben véve, logikailag nem cáfolható, csak éppen az emberi gyakorlatnak, a mindennapi életnek, a tudományoknak, a tudományok törekvéseinek mond ellen. Az alapelvek tagadásával fölöslegessé válik szinte minden érvelés, az emberi értelem szinte minden megmozdulása. (A valóság érthetősége természetesen nem a valóság ténylegesen teljes megértését jelenti.) A valóság érthetőségét igen általánosan fogalmazza meg az elégséges magyarázat, a principium rationis sufficientis elve. Ez az elve arra utal, hogy az általunk tapasztalható tények magyarázatra és nem akármilyen magyarázatra szorulnak. Ezek nélkül a magyarázatok nélkül a tény megértése, a tényre vonatkozó ismeret hiányos lenne. Ennek az elvnek a megfogalmazását Leibniz-nek tulajdonítják, de Reginald Garrigou-Lagrange domonkos teológus is rámutat arra, hogy ezt a skolasztika teljes terjedelmében alkalmazta és megfogalmazta. Az okság elve az elégséges magyarázat elvének egy alkalmazása, amelyet alátámasztanak mindennapi tapasztalataink és a metafizikai elemzés. Míg általában az elégséges magyarázat elve nem utal feltétlenül egy megmagyarázandóhoz képest külső magyarázatra, az okság elve esetében külső magyarázatról van szó. Amint Edward Feser megjegyzi a skolasztikus metafizikáról szóló könyvében ¹, jóllehet Isten létezésének van elégséges magyarázata (az önmagában való létezés), ennek nincs oka. Az elégséges magyarázat keresésének Arisztotelész által adott “módszertana” a változások négy okának (az anyagi, formai, létesítő-ható és cél okoknak) a keresése. A szűkebb értelemben vett okság elve azonban csak a létesítő-ható okra vonatkozik.

Az előző bejegyzésekben beszéltünk a változásról. A változás valamilyen képesség (potentia) ténylegességbe (actus) történő átmenete. Egyszerre valami ugyanabból a szempontból nem lehet képesség és ténylegesség. A képesség önmagától, valamilyen hatás nélkül nem megy át ténylegességbe. Ez a hatás nem származhat abból a képességből, amely a hatás eredményeként átmegy ténylegességbe. Hasonlóan nem jöhet magából a ténylegességből sem, hiszen a hatás ezt megelőzi, ha nem is feltétlenül az időben. Tehát a hatásnak kívülről kell jönnie. Ez a „kívül” azonban nem feltétlenül jelent más szubsztanciát, jöhet ez a szubsztancia más részétől is, amely különbözik a képességtől és az előidézett ténylegességtől. Annak, amitől a hatás származik, ami a változás okozója, a hatás előidézésére nézve ténylegességben kell lennie. Ha csak az előidézés képességéről van szó, akkor nincs hatás. Az, hogy képes vagyok ezt a szöveget legépelni, nem vonja maga után azt, hogy a szöveg ténylegesen le is lett gépelve. Ez azonban azt jelenti, hogy ha a hatást előidézőjének ténylegessége mögött képesség van, akkor ennek a képességnek ismét valamilyen, hozzá képest külső hatás következtében kell átmennie abba a ténylegességbe, amely az eredeti hatás előidézését jelenti. Ilyen újabb hatásra csak abban az esetben nincs szükség, ha az előidéző úgy van ténylegességben, hogy emögött a ténylegesség mögött nincs képesség. Ilyen képesség nélküli ténylegességről (actus purus) nincs tapasztalatunk.

A ható oknak egy másik fontos tulajdonsága, hogy az ok által kifejtett hatás egyidejű a változás bekövetkezésének az eseményével ². Látszólag ennek ellentmondhat az, hogy például a távolban lecsapó villám hangját csak az esemény bekövetkezése után másodpercekkel hallhatjuk, vagy a kő eldobását nem követi rögtön az ez  által okozott ablak-betörés. Valójában azonban az alaposabb elemzés kideríti azt, hogy a villám  csak a levegőnek azt a sűrűsödését és ritkulását okozza, amely hanghullámként elérve dobhártyánkat, okozza az észlelt hanghatást. A kő eldobása is közvetlenül csak a kő adott pályán való repülését okozza. Így az ablak betörése a kő eldobásának csak közvetett és nem közvetlen eredménye. Az ok hatásának és az eredmény bekövetkezésének az egyidejűsége azonban nem jelenti azt, hogy ezekkel kapcsolatban nem lehet időtartamokról, hanem csak pillanatokról beszélni. A napsugárzás mint ok közvetlen hatásait hosszabb időn keresztül gyakorolhatja. Ezek közvetlen eredményei azonban csak akkor idéződnek elő, amikor süt a Nap. A közvetett eredmények persze később is jelentkezhetnek (például a leégett bőr kellemetlen érzése).

A fenti példák is utalnak arra, hogy az okok oksági sorokat (vagy inkább hálókat) alkotnak. A közvetlen okok mögött közvetett okok sorozata van, amelyek közvetlen hatásai csak közvetlen okozataikra vonatkoznak, de közvetett hatásuk szükséges más oksági események megtörténtéhez is. Az oksági sorokkal kapcsolatban Edward Feser a már többször hivatkozott könyvében (148. o.) Boldog John Duns Scotus megkülönböztetését idézi. A ferences teológus és filozófus  beszél lényegük szerint (per se) rendezett oksági sorokról és csak járulékosan (akcidentálisan) rendezett oksági sorokról. A lényegileg rendezett oksági sorokra a skolasztikus példa az, amikor egy ember botja segítségével mozgat egy követ. Az ilyen oksági sorokra jellemző, hogy a sorban egy ok nem tud működni anélkül, hogy az előtte álló ok rá közvetlenül ne hatna. A bot önmagától, az őt mozgató ember nélkül nem tudja mozgatni a követ. Ezen sorok másik jellemzője, hogy nem csak a közvetlen hatásnak és eredményének kell egyidejűeknek lenniük (ez minden közvetlen ok-okozat pár esetében szükséges), hanem a sorban lévő összes hatás és eredményeik egyidejűek.

A járulékosan rendezett oksági sorok esetében az okok nem egyidejű okok. Az egyik ok csak annak a feltételét teremti meg, hogy a másik ok működhessen, de ezeknek a működéseknek nem kell egyidejűeknek lenniük. A hosszú időt igénybevevő oksági sorok  általában járulékosan rendezett oksági sorok. A mag elvetését követően különböző, időben nem egybeeső, de egymást feltételező okok eredményeként érik meg a növény és hoz termést. A sorozatban lévő okok nem közvetlenül az őket megelőző ok hatása alatt működnek, a megelőző okok csak a feltételét biztosítják annak, hogy az okok működhessenek.

Az okságra, az oksági sorokra vonatkozó ismereteink tapasztalatainkra vonatkoznak. Az okság függést állapít meg az ok és az okozat között. Ez a függés azonban nem feltétlenül az időben utóbb lévőnek a függése az őt megelőzőtől, hanem a hatás eredményének függése a hatástól, a hatást gyakorlótól. Felmerül a kérdés, hogy ha csak ezeknek a függéseknek a rendszerét vesszük figyelembe, megérthetőek-e a világunkban történő változások, lehet-e egyáltalán egyetlen változás is világunkban, ha csak a függéseknek ez a rendszere létezik. A következő bejegyzés ezzel a kérdéssel foglalkozik.