Két előző bejegyzésben (itt és itt) azzal a kérdéssel foglalkoztunk, hogyan lehet Istenről érvényes kijelentéseket tenni emberi ismereteink által használt fogalmak segítségével. Az Istenről szóló kijelentések analóg értelmű kijelentések, ami azt jelenti, hogy ezek nem pontosan ugyanolyan értelemben állítanak valamit Istenről mint a teremtett dolgokról. Ezek azonban mégsem üres állítások, hanem valóságos tartalmuk van. Ez azért lehetséges, mert a teremtett dolgok az Isten létében való részesedés által léteznek, ez a részesedett, korlátozott lét végtelenül különbözik ugyan Istentől, mégis utal rá: valamilyen hasonlóság van Isten és a teremtmények között.
Itt tehát arról van szó, hogy a hasonlóság alapja a teremtés. Az ember önmagától nem is képes a teremtő Istenre vonatkozó kijelentéseken túllépni. A kinyilatkoztatásban, mindenekelőtt és kiváltképpen a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban Isten közvetlenül szólt hozzánk. Ez a közvetlenség azonban teljesen csak Isten színről-színre látásában, a „visio beatifica”-ban fog megvalósulni az üdvözültek számára. Addig ez a közvetlenség az emberi beszéd, az emberi szavak, fogalmak leple alatt mutatkozik meg. A hit azonban elsősorban nem az emberi beszéd, emberi szavak, fogalmak eredménye, hanem Isten természetfölötti adománya, jóllehet az emberi beszéd nélkülözhetetlen a hit kialakulásában, a hit tartalmainak közlésében. Hasonlóan az a hagyomány, amely a hit igazságait továbbadja, nem csak emberi hagyomány, hanem Isten műve is.
A hagyomány összetevőivel, folyamatával most nem foglalkozunk. Csak a hittartalmak analóg kifejezése és a hagyomány élő volta közti összefüggésről lesz szó. Hogyan teszi az előbbi lehetővé az utóbbit, és mi a különbség a hagyomány fejlődése és például a fizika fejlődése között? Természetesen, szó sincs arról, hogy a kérdés teljes teológiai „elméletét” megadnánk, mindössze néhány szempontot említünk.
Egyértelműségre (univocitásra) törekvő ismeretrendszerek fejlődése számára az egyik lehetőség az, hogy az ismert kijelentésekből logikai következtetések útján új kijelentésekhez jutunk. A matematika (legalábbis formálisan) ezt az utat követi. A rendszerbe új ismeret tulajdonképpen nem kerül, a kiinduló állítások (axiómák) voltaképpen mindent tartalmaznak, a következtetések csak ezeket a tartalmakat bontják ki. A fizikai ismeretek körébe a tapasztalattal, kísérletekkel már új ismeretek is bekerülnek. Itt a továbblépés két irányba történhet. Az egyik irány az, amikor egy eddigi kijelentést tévesnek ismernek fel, és egy más kijelentéssel cserélik fel. A fizika története számos példát tartalmaz erre. A másik irány új területek felfedezése, azaz olyan ismeretek felmerülése, amelyek nincsenek ellentétben a korábbi ismeretekkel, de új területeket jelölnek ki. Az optika például kezdetben a mechanikától független területként jelentkezett.
Mi a helyzet a hittételekkel, a dogmákkal? A kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal, illetve az apostoli korral lezárult, ezért új ismeretek nem kerülhetnek a rendszerbe. A fizika fejlődésének két iránya tehát a „dogmafejlődés” számára nem lehetőség. A kinyilatkoztatott igazságok néhány logikai következményét későbbi korok vonhatják le, ez tehát fejlődési lehetőség. Az így kapott kijelentések is kinyilatkoztatottnak tekinthetők. A fejlődés másik lehetőségét az adja, hogy a hitigazságok analóg kijelentések formájában fogalmazódnak meg. Ez pedig új irányt jelöl ki a fejlődésnek: ezeket a kijelentéseket el lehet mélyíteni, értelmezni lehet és kell. Így lehetővé válik egy folyamat, amelyben az igazság értelme folyamatosan bontakozik ki, a kezdeti általános és homályos kifejezéseket specifikusabb és világosabb kifejezések magyarázzák, a téves értelmezéseket elválasztják a helyes értelmezéstől. A folyamatból azonban két dolog ki van zárva: a korábbi, helyes megfogalmazások soha nem tagadhatók, továbbá nem kerül a „rendszerbe” olyan új ismeret, amely ki nem bontott formában ne lett volna már ott. Az Egyház tanítóhivatalának feladata, hogy a fent vázolt folyamat ne torkoljon tévutakba.
Befejezésül még meg kell említeni, hogy most a hagyomány sokrétű gazdagságából kiemeltük a hit igazságainak kijelentések formájában való megfogalmazását, tehát valamilyen értelemben a teljességről lemondtunk. A vizsgálat területének korlátozására azonban szükség lehet, csak erről tudni kell.
Kedves Matthaios!
A téma újskolasztikus vitájáról itt található egy érdekes összefoglaló:
http://www.thesumma.info/reality/reality7.php
Ha jól értem, az Ön által írottak R. Garrigou-Lagrange OP álláspontját kívánják követni, akivel szemben Francisco Marin-Sola OP döntő vitát nyert az itt lefektetett álláspontját megvédve:
Francisco Marin-Sola, OP., L’evolutión homogéne du dogme catholique, 2nd edition (Fribourg, Switzerland: Oeuvre de Saint-Paul, 1924 – ez a kiadás vált klasszikussá)
A vita – még a ’30-as években – jelentős részben azon a ponton dőlt el Marin-Sola javára, hogy a hitletétemény eredetileg – az apostoloknak adott kinyilatkoztatásban – nem önálló állítások összességeként jelent meg, ahogy erről a Szentírás tanúskodik.
A tudományfejlődés pl a klasszikus mechanikából a relativitás-elmélet(ek) felé egyébként nem annyira új kísérletek vagy új területek felfedezése nyomán ment végbe, hanem sokkal inkább egy “paradigmaváltás” nyomán, ami jobban kifejezte az ismert adatok koherens összefüggéseit, és amely új rendszert később kísérletekkel volt alátámasztható. Mutatis mutandis, a teológia esetében ezzel analóg módon sem “kerülhet a rendszerbe új ismeret”?
A fentieket összegzi Leo Scheffczyk, aki szerint az egyház dogmáit a “nyelvi természetű” Krisztus-esemény (ld Logosz) “hajtványainak” kell tekintenünk, a dogmafejlődést pedig az egyetlen voltaképpeni “dogma” áthagyományozásaként, kifejtéseként kell felfognunk: “Abból az alaptételből, hogy az egyházi dogma a Krisztus-esemény mint ige-esemény hajtványa, azt a fontos következtetést is levonhatjuk, hogy az egyházi dogma lényegileg egy. Természetesen a valóságban számos dogmát megfogalmaztak. Mivel azonban az emberré lett Ige egy, végső soron a számos dogma sem értelmezhető másként, mint ennek az egynek a kibontásaként.” (142.o.)
Scheffczyk ezen a ponton azt is jól megvilágítja, hogy lényegileg mit kell “élő hagyományon” érteni: az Ige eleven üdvtörténeti jelenlétét a Szentlélekben, aminek a tanfejlődés összetett folyamata az értelmi befogadását juttatja kifejezésre.
Amint – utaltam is rá – a hagyomány gazdagságából kiemeltem egy részletet, azt, hogy a hitigazságok kijelentésekben fogalmazódnak meg. Ezeknek a kijelentéseknek a „fejlődéséhez” próbáltam néhány szempontot adni: miben különböznek ezek például a matematika, fizika kijelentéseitől, mi adja a fejlődés „lehetőségét”, melyek azok a fejlődési „irányok”, amelyek például a fizikában elfogadottak, de a hittitkok értelmezése terén elfogadhatatlanok. A kiemelés nem tagadja az egyéb szempontokat, csak a bejegyzés „fókuszát” határozza meg.
Nem foglalkoztam a fizikai „paradigma-váltás” kérdéseivel sem. Csak arra akartam rávilágítani, hogy a fizika esetében a matematika analitikus módszerei mellett helye van a kanti értelemben vett szintetikus ítéleteknek is, amelyeknek alapja a megfigyelés, a kísérlet, és ezeken keresztül új információ jut a rendszerbe.
A paradigmaváltást egyébként a fizikában is sokszor olyan kísérleti adatok váltják ki, amelyek a régi rendszerben már nem vagy csak nehezen értelmezhetők. A kísérlet az a köldökzsinór, amely a fizikát a valósághoz köti. Az viszont kétségtelen, hogy az általános relativitáselmélet felfedezésére semmilyen “kisérleti kényszer” nem volt. Einstein messze megelőzte korát, elméletének a mai fizika keretei közé illesztése máig sem tekinthető teljesen megoldottnak, még mindig “ellenáll” az egységesítő törekvéseknek.
Az viszont érdekes kérdés, hogy a tudományos forradalom, paradigmaváltás fogalmai mennyire alkalmazhatóak a hittitkok megfogalmazására, mennyiben lehet így új információhoz jutni. Itt rögtön elválasztanám a hittitkok megfogalmazásának kérdését a teológiától mert a kettő között van ugyan összefüggés, de a kettő nem ugyanaz. A paradigmaváltás a régi rendszer sok kijelentését elveti vagy részigazságnak, az új, általánosabb rendszer speciális esetének tekinti. A hittitkok esetében ilyen paradigmaváltás nem történhet.
Ha a teológiát, mint tudományt nézzük, akkor valamilyen paradigmaváltás talán elképzelhető, de azért is itt óvatosabban használnám a fogalmat, mert a teológia „alapelvei” a hittitkok.
Nézzünk egy konkrét példát teológiai paradigmaváltásra Nemeshegyi Péter írása nyomán:
Paradigmaváltás a krisztológiában
A szerző a fenti krisztológiai példán túl általánosabban is írt a témáról a Vigilia 1997-es évfolyamának májusi számában, “Paradigmaváltás a kereszténységben” címmel.