A Szentháromság titka elérhetetlen a természetes értelem számára. Ennek oka az, hogy Istent a természetes értelem csak mint a teremtett világ okát képes megismerni, de Isten kívülre irányuló tevékenysége az egész Szentháromság közös tevékenysége az isteni lényegben, a személyek nem különböznek lényegükben. Ezért, amikor a természetes értelem eljut Istenhez, mint a teremtés okához, az isteni lényegig jut el és nem képes tovább haladni azokhoz a személyekhez, akik nem különböznek a lényegtől, hanem csak egymástól különböznek. A Szentháromság titkához a kinyilatkoztatás által jutunk el. A Szentháromságban való hit birtokában azonban az értelem képes arra a gondolkodásra, amely ugyan nem a titok értelmi igazolását tűzi ki célul, de mégis megmutatja, hogy a titok összhangban van a teremtéssel, sőt a teremtésben található dolgok analógiaként alkalmasak a titok valamilyen szintű, de nem teljes megértésére.
A teremtésben a legnagyobb tökéletességgel a szellemi létezők, az emberek és az angyalok rendelkeznek. A nyugati teológia Szent Ágoston nyomán a Szentháromság valamilyen szintű megértésére a szellemi létezők életéből kiindulva törekszik. A teremtett értelem két képessége az értelem és az akarat, amelyeknek megfelelően a szellemi élet két tevékenysége a megismerés és az akaratban lévő szeretet. Az ismeretben a megismert dolog valamilyen hasonlóságként jelen van, a megismerő éppen ezen hasonlóság alapján képes arra, hogy a dolgot megismerje. Az értelem az ismeretben felismeri a megismert dolog jóságát is, amely az akaratot a dolog felé vonzza, az akaratban szeretet ébred a dolog iránt. Az értelem és az akarat tökéletessége Istenben, a teremtőben végtelen módon van jelen, de ez a jelenlét az Isten egyszerűségének megfelelő jelenlét. Erről a következőkben részletesebben is szó lesz.
Aquinói Szent Tamás Szent Ágoston felismeréseit több dologban kiegészíti. Az előző bejegyzés a Summa Contra Gentiles Szentlélek származásáról szóló fejezetének (SCG IV c. 19) a fordítását tartalmazta. Ezt megelőzően a 11. fejezet foglalkozik a Fiú Atyától való születésével. Szent Tamás módszerét röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a teremtett szellemi létező értelmi és akarati cselekvésének elemzésből kiindulva megállapítja, hogy a megismert dolog ismeretként, a szeretett dolog szeretetére indító elvként valamilyen értelemben jelen van az értelemben és az akaratban. Ez a jelenlét azonban a szellemi létező teremtettségének megfelelő jelenlét. A dolog a megismerőben és a szeretőben tulajdonságként, járulékként és nem szubsztanciálisan van jelen, hiszen a megismerő, a szerető nem azonos magával a megismerésével, magával az ismerettel, magával a szeretettel. Ezek a megismerőhöz, illetve a szeretőhöz járulékosan, tulajdonságként, cselekedetként tartoznak. Az isteni megismerésnek és akaratnak elsődleges tárgya saját maga, Isten saját magát ismeri meg és szereti. A teremtett dolgokat is saját megismerésében és szeretetében ismeri meg és szereti. Istenben egyszerűsége miatt nincs járulékos, tulajdonságkénti létezés, benne minden azonos a lényegével (ami pedig azonos a létezésével). Ezért Isten mint saját megismerésének és szeretetének a tárgya az ismeretben és a szeretetben nem mint tulajdonság, járulék van jelen, hanem szubsztanciaként. Istenben az értelem, a megismerése, az ismeret, az akarat, az akaratban lévő szeretet mind azonosak egymással. Bennünk ez az azonosság még akkor sincs meg, amikor önmagunkat ismerjük meg és szeretjük, mert ilyenkor ugyan megismerésünk és szeretetünk tárgya mi magunk vagyunk, de mi nem vagyunk azonosak megismerésünkkel, önmagunkról való ismeretünkkel, szeretetünkkel, mert ezek csak járulékaink. Ebből adódik a teremtett megismerésnek és a szeretetnek a korlátossága, mi sem megismerésünkben, sem szeretetünkben nem tudunk teljesen eggyé válni azzal, amit megismerünk, szeretünk. Isten megismerésében és szeretetében azonban megvalósul az a szubsztanciális egység, ami ezen megismerés és szeretet végtelen tökéletességét adja. Az isteni életnek ezt, a szubsztanciális azonosságból adódó tökéletességét értelmünk a kinyilatkoztatás nélkül is föl tudja ismerni, de ebben az ismeretben semmi sem utal arra, hogy ez az élet miképpen valósul meg.
A kinyilatkoztatás föltárja Isten belső életét, Istenen belüli személyekről és eredésekről szól. Beszél a Fiúnak, az Igének az Atyától való születéséről, beszél a Szentlélekről, aki az Atyától és a Fiútól származik. A fentiekben elkezdett gondolatmenet a kinyilatkoztatás alapján folytatható, ha a Fiú, az Ige eredését Isten értelmi életével, a Szentlélek, a Szeretet eredését pedig Isten akarati életével hozzuk összefüggésbe. Az isteni személyek isteni lényeggel való azonossága összhangban van fenti megállapításainkkal, amelyek szerint Istennek értelmében és akaratában való jelenléte nem járulékos, hanem lényegi jelenlét. Ezen jelenlétekkel kapcsolatban tehát nem lehet szó a lényegben lévő vagy valamilyen módon a lényegből származó különbségről, de szóba jöhetnek az eredések kezdőpontjai (terminus a quo) és végpontjai (terminus ad quem), azaz az isteni személyek közti különbségek. Az eredések kezdőpontjai és végpontjai között, használva az arisztotelészi terminológiát, vonatkozásokról, relációkról is beszélhetünk.
Mint említettük, a teremtett szellemi létező megismerése az isteni megismerés tökéletességétől végtelen távolságra van, de itt is beszélhetünk a megismerés folyamatának kezdőpontjáról és végpontjáról. A megismerés a fogalomban válik teljessé, kifejezetté. A megismerőben elinduló folyamat az eredményét, a végpontját a megismert fogalmában éri el. A fogalmat szokták belső szónak is nevezni. Ez a belső szó a megismerőből ered, ez a megismerés végpontja, és ezt fejezi ki a hangokkal kiejtett (illetve betűkkel leírt) külső szó. A belső szó, a fogalom nem azonos sem a megismerővel, sem a megismerttel, de ez mint a megismerés végpontja vonatkozásban van a megismerővel, akitől ered a belső szó. A kezdőpont és a végpont különbsége mellett a teremtett megismerésben ott vannak a megismerő összetettségéből adódó különbségek is: a kezdőpont, a megismerő tőle különböző járulékaként, tulajdonságaként hordozza a belső szót, a fogalmat. Az isteni megismerésben nincs összetettség, de jelen van a kezdőpont és a végpont, a vonatkozás, de ezek nincsenek a szubsztancia összetettsége által is elválasztva, ezek csak az eredet, a vonatkozás alapján különböznek. A saját magát, a vele azonos isteni lényeget megismerő Atya a vele lényegileg azonos Szóban, az Igében, a mint végpontban kimondja magát. Maga a megismerés cselekedete és maga az ismeret is az isteni lényeghez tartoznak, ezek nem személyi tulajdonságok, de ebben a megismerésben kezdőpontnak és végpontnak lenni a személyhez tartozó atyaság és fiúság.
A kinyilatkoztatás az Ige eredését születésnek mondja, a második isteni személy leginkább használt megnevezése az „Isten Fia”. Ez összhangban van a fentiekkel, mert az ismeret létrejöttét általában a teremtett világban történő születéshez lehet hasonlítani. A magyar nyelv is beszél az ismeret, a gondolat „megszületéséről”, a magyar „fogalom” szó is utalhat a foganásra, amint a latin „conceptus” szó világosan utal erre. A „kép”„képmás” („Imago”) szavakat ugyancsak használja a Szentírás a Fiúval kapcsolatban (Kol 1, 15; Zsid 1, 3). Szent Tamás szerint (SCG IV c, 11, 27327) kétféle kép van. Az egyik fajta kép csak külsőségek szerint (alak, szín, külső formák, mint például a fénykép esetében) tekinthető képnek. A második esetben mélyebb értelemben beszélhetünk képről, amikor a képnek ugyanaz a természete, mint annak, akinek, aminek ez a képe. A születés következtében ilyen értelemben lehet mondani, hogy a szülött képe az atyának. A teremtett világban azonban ez a születés csak tökéletlen formában valósul meg, mert például az embernek csak faja szerint egyezik meg a természete az atyja természetével, lényegével (és esetleg öröklött tulajdonságaiban). Az Atyától születő Fiú esetében azonban szubsztanciális, lényegi egységről van szó. Ezért a „származás” szó helyett a Fiú eredésével kapcsolatban inkább csak a „születés” szót használjuk, megtartva a „származás” szót a Szentlélek eredése számára.
A Fiú születésében tehát arról van szó, hogy az Atya az isteni lényegben lévő megismeréssel megismeri önmagát, az isteni lényeget és ezt az ugyancsak isteni lényegben lévő ismeretet a vele azonos lényegű Fiúban, mint Igében, Szóban mondja ki. Ez az öröktől fogva tartó kimondás azonban nem jelenti magának az ismeretnek a keletkezését, létrejöttét, mert a megismerő, a megismert, a megismerés, az ismeret lényegileg azonosak. A Fiút tehát az Atya ismeretének, Bölcsességnek azért lehet nevezni, mert őt az Atya szüli. Maga az ismeret, a bölcsesség azonban az isteni lényegben van. A Szentlélek származásával kapcsolatban is hasonló a helyzet. Az Atya és a Fiú szeretik egymást abban a szeretetben amely nem személyes tulajdonságuk, hanem az isteni lényegben lévő szeretet. Amint az előző fejezetben, Szent Tamás szövegében láttuk, a Szentlélek a szeretet módján származik. A származás végpontja tehát ugyancsak nem az isteni lényegben lévő szeretet, hanem a Szentlélek személye. A Szentlelket nem azért nevezik Szeretetnek, mert egyedül ő kizárólagosan az isteni szeretet, hanem azért mert az egymást szerető Atyától és Fiútól a szeretet módjára származik. Ilyen értelemben lehet őt az Atya és a Fiú szeretete zálogának, egységük kötelékének nevezni.
A Szentháromság titka a hit legmélyebb titka. A teremtett értelem korlátai leginkább ezen titok tanulmányozásában mutatkoznak meg. A személyek hármassága (erről csak a kinyilatkoztatásból tudunk) és a isteni lényeg egyetlensége és egysége (eddig a természetes értelem is eljut) két olyan dolog, amelyeknek egységét és összetartozását itt a földön képtelenek vagyunk átlátni. Reginald Garrigou-Lagrange OP Kajetán bíborosra hivatkozva írja:
Itt mutatkozik meg Kajetán bíboros megjegyzésének a mélysége: az isteni valóság, amint ez önmagában van, nem valami tisztán abszolút (amire a „természet” szó utal) és nem tisztán relatív (amire a „személy” szó utal): hanem valami olyan, ami meghaladja mindkettőt, ami formálisan és a maga kiválóságában tartalmazza az abszolútnak és a relatívnak, az abszolút természetnek és a relatív személynek a fogalmát. Továbbá a természet és a személy közti különbség nem reális, hanem csak az értelemben létező különbség (distinctio virtualis minor): a személyek közti különbség azonban ezek szembenállása miatt reális különbség.
A fenti idézet utal arra, hogy mi a természet (lényeg) és személy fogalmát analógiaként használjuk a szentháromsági személyekkel és az isteni természettel kapcsolatban. Ezek a fogalmak, szavak azonban tartalommal rendelkeznek, nem üres fogalmak az analógiában, de messze vannak attól, hogy a Szentháromság valóságát kimerítően leírják. A 4. lateráni zsinattól vett szavak itt különösen érvényesek: maior dissimilitudo quam similitudo, nagyobb az eltérés mint a hasonlóság. A Szentháromsággal kapcsolatban tulajdonképpen két rendről, az abszolút természet és a relatív személyek rendjéről beszélhetünk. (A „relatív” szó itt nem azt jelenti, hogy a személyek nem valóságosak, hanem azt, hogy a személyek valósága az egymáshoz való vonatkozásaik, relációik alapján adódik.) A nyugati teológia fenti, Szent Ágostontól a skolasztikáig ívelő gondolkodásának az a jelentősége, hogy ez az abszolút és relatív rend között, analógia alapján kapcsolatra utal. A személyek eredését (relatív rend) a szellemi létezők értelmi és akarati életéből kiinduló analógia alapján az isteni értelemmel és akarattal (abszolút rend) hozza összefüggésbe. Az analógia a teremtett szellemi létezők életétől indul el. Ezt az életet a változás, a lényegi különbségek általi széttöredezettség jellemzi. Mégis megtalálhatóak ebben azok az eredések, vonatkozások, kezdő- és végpontok, amelyek majd analógiaként a szentháromsági személyek eredésére és a köztük lévő vonatkozásokra utalnak. A szentháromsági személyekben a személyesség minden teremtett világban található személyességnél végtelenül kiválóbb módon van meg. A Szentháromságban a személyességet tisztán a másik személyekre irányuló vonatkozás adja. Az Atya szülőként irányul a Fiúra, a Fiú szülöttként irányul az Atyára, az Atya és a Fiú lehelőként (spiratio activa) irányul a Szentlélekre, a Szentlélek leheltként (spiratio passiva) irányul az Atyára és a Fiúra.
A személyességnek ettől a fokától minden teremtett személy végtelen távolságban van, hiszen őt másik személytől a köztük lévő vonatkozáson kívül elválasztja még a különböző szubsztanciákban létezés áthidalhatatlan különbsége. Az apa és az anya nemcsak annyiban különbözik a gyermektől, hogy ők a szülők, a gyermek pedig a szülött, hanem abban is, hogy a gyermek tőlük különböző szubsztancia. A szülők és a gyermek szeretete által megvalósuló egység csak különböző szubsztanciákban megvalósuló különböző szeretetek egysége. A szubsztanciák különbségéről lemondani nem lehet. Ezért a földi életben a személyesség legkiválóbb megnyilvánulása ennek az életnek a föláldozása a másik személyért. Amikor az Ige megtestesült, nem keletkezett egy új, teremtett emberi személy, mert az emberségét hordozó személy az Ige személye. Ez a személy azonban embersége által egy új kifejezési módra, eszközre tett szert. Jézus Krisztus földi életében az Atyához való viszonya, a neki való teljes odaadottsága a halálig tartó engedelmességben, a teljes alárendeltségben fejeződik ki, jóllehet az isteni életben a személyek az istenségben, a méltóságban egyenlőek. Erről szól a filippieknek írt levélben lévő Krisztus-himnusz (Fil 2, 5-11). A modern teológia egyes képviselői (például Hans Urs von Balthasar) téves utakon járnak, amikor a hivatkozott szöveg alapján valamilyen Szentháromságon belüli kenóziszról, kiüresedésről beszélnek. A kiüresedés önmagában véve negatív dolog, ez értékét azáltal nyeri el, hogy ez Jézus Krisztus Atya iránti és értünk való szeretetének az eszközévé válik. Az isteni személyek esetében azonban nem lehet kiüresedésről beszélni, mert nincs olyan állapot, amelyből a kiüresedés megtörténne. A személyek az egymás közötti vonatkozáson kívül semmivel sem rendelkeznek, amivel a többi személy nem rendelkezne, ők semmiről sem mondanak le a másik javára kiüresedésként. A végtelenül gazdag isteni természettel minden személy öröktől fogva azonos. A kiüresedésről, a lemondásról Jézus Krisztus esetében lehet beszélni megtestesülése, értünk vállalt szenvedése és kereszthalála miatt. Ezt azonban az a megdicsőülés követte, amelyhez hozzátartozik nevének és Úr voltának minden teremtmény általi elismerése is.
Megemlítjük még, hogy a Szentháromság több, régebbi bejegyzés témája is volt. Ezek a bejegyzések a teológia tartalomjegyzéken keresztül érhetőek el.