Az egyik előző, elégséges és hatékony kegyelemről szóló bejegyzésben említettük, hogy az általános isteni okság miatt Isten oka azoknak a cselekedeteknek is, amelyek bűnös cselekedetek. Lehet-e ezért azt mondani, hogy Isten oka a bűnnek, a legnagyobb rossznak, az erkölcsi rossznak? A kérdésre a válasz egyértelmű. Isten, aki a végtelen Jóság és Szentség, nem lehet létesítő oka az erkölcsi rossznak. Az a kérdés azonban továbbra is megmarad, hogy akkor mi a viszony a bűnös cselekedet és a cselekedet bűnössége között, hiszen a cselekedet valóság, létező és ilyen értelemben Isten egyetemes oksága alá esik. A következő bejegyzésekben ezzel a témával foglalkozunk, de már előre megjegyezhetjük, hogy annak ellenére, hogy a bűnös cselekedet létezik, ennek bűnös volta mégis valamilyen értelemben nem-létezés. Ez a nem-létezés azonban nem a nem-létezésnek az a fajtája, amellyel a véges, korlátos létezés esetében általában találkozunk. A teremtett létezőből bizonyos dolgok hiányozhatnak, így például az elefántnak nincs szárnya és így nem tud repülni. Az erkölcsi rossz, a bűn, sőt általában a rossz nem ilyen hiányra utal, hanem olyannak a hiányára, amelynek nem szabad lenne hiányoznia. Az elefánt esetében például az ormány hiánya nem egyszerűen valamilyen létezés hiánya, itt olyasmi hiányzik, aminek az elefánt esetében meg kellene lennie. Az ilyen hiányt jelzi a latin privatio (megfosztottság) szó.
Annak érdekében azonban, hogy megkeressük az erkölcsi rossz esetében ennek a hiánynak helyét, azaz megpróbáljuk meghatározni, hogy mi is hiányzik, előszőr magának a jónak metafizikai fogalmával kell foglalkoznunk, mert ahogyan a nem-létről, a semmiről sem tudunk értelmesen beszélni a létezés nélkül, az erkölcsi rosszról is csak mint a jóhoz viszonyított fogalomról beszélhetünk.
Először általában véve a jóról lesz szó, az erkölcsi értelemben vett jó ugyanis ennek különleges esete. A tomista erkölcstanra jellemző a filozófiai, metafizikai megalapozottság. A tomista filozófia szerint a jó ugyanaz, mint maga a létezés. A jó, a bonum nem jelenti a létezők egy különleges osztályát, a jó dolgok, a jó létezők osztályát, amely mellet még ott van a rossz dolgok, a rossz létezők osztálya. A jó úgynevezett transzcendentálé, a jó fogalma éppúgy vonatkozik minden létezőre, mint magának a létezésnek a fogalma. A jó átjárja a teljes létezést, ennek minden részletét és mozzanatát. A jó önmagában véve nem ad semmit a létezéshez, de utal ennek arra a szempontjára, amely szerint a létező dolog valamilyen törekvés, vágy tárgya lehet. A jó fogalma így hasonlít az igaz, a verum fogalmához, amely önmagában ugyancsak nem ad semmit a létezéshez, de utal arra, hogy a létezés valamilyen szellemi megismerés tárgya lehet. A skolasztikus filozófia transzcendentáléknak nevezte azokat a fogalmakat, amelyek tartalmilag egybeesnek a létezés fogalmával, de ezt a fogalmat valamilyen szempontból nézik. A transzcendentálék tehát magához a létezéshez tartalmilag semmit sem adnak hozzá, az emberi megismerésben mégis különbség van ezek között, mert a létezés olyan szempontjaira utalnak, amelyet a létezés fogalma véges értelmünk számára önmagában nem fejez ki. Tartalmilag nézve a „létezik” és a „jó” állítmánya felcserélhető, a skolasztikus mondás szerint: ens et bonum (verum) convertuntur.
A fentiekkel kapcsolatban azonban felmerül egy kérdés: ha azt állítjuk, hogy minden létezés jó, akkor például mi a jó egy kórokozó baktériumban, ami kétségtelenül létezik. Annak érdekében, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, részletesebben kell foglalkoznunk azzal a szemponttal, amely a jó esetében megismerésünk szintjén (de csak ezen a szinten) hozzáad valamit a létezés általános fogalmához. A jó Arisztotelész szerint az, amire vágyódnak. A szellemi teremtmény két alapvető képessége közül az értelem a megismerhetőre, az igazra irányul, az akaratban pedig a megismertben lévő jó iránt vágy ébred, amely vágy arra mozdítja az embert, hogy a jó felé törekedjen, ezt elérni, megszerezni igyekezzék, a jó elérése pedig örömet, boldogságot eredményez. A boldogság utáni vágy az emberi akarat legalapvetőbb vágya, minden döntésünk és cselekedetünk mögött ez van. Ez ellen lehetetlen cselekedni, még a legreménytelenebb cselekedetek mögött is ez van. A valamire való törekvés azonban nemcsak az embert, hanem az egész teremtett világot jellemzi. Ere a törekvésre utal a skolasztikus szentencia: omne agens agit propter finem, azaz minden cselekvő valamilyen cél miatt cselekszik, valamilyen cél megvalósítására törekszik. (Egy régebbi bejegyzés részletesebben foglalkozott ezzel a témával.) A cél felé törekvő célja természete által adott cél, ezért erről mint természetben lévő, veleszületett vágyról, hajlamról (desiderium naturale, inclinatio innata) beszélhetünk (egy régebbi bejegyzésben ugyancsak foglalkoztunk a természetbe oltott vággyal). Az emberalatti világban természetesen a “törekvés”, a „vágy”, a „hajlam” szavakat csak analóg értelemben használhatjuk. Maga a cél, ami felé ez a törekvés irányul, a dolog képességeinek megvalósítása, kibontása. A képességek és természetesen velük együtt megvalósításuk a dolog természete által meghatározottak. Azt is mondhatjuk, hogy minden képességnek a célja tulajdonképpen a megvalósulása, ami valamilyen képességi létezésnek tényleges létezéssé válását jelenti. A megvalósult létezés a képességi létezéssel szemben tökéletességet jelent. A teljes tökéletesség, a teljes megvalósultság az Isten, aki tiszta megvalósultság (actus purus). A jó fogalma szorosan kötödik a célhoz, a tényleges megvalósultsághoz, a tökéletességhez, ez az a jó, ami után vágyódnak. A jó felé törekvés a megvalósultság, a tökéletesség felé való törekvés és így minden tényleges megvalósultság, tökéletesség jó és annál inkább jó, minél inkább megvalósultság, minél inkább tökéletes. A kórokozó baktérium is jelent valamilyen megvalósultságot, tökéletességet, így ez is jó.
A jó tehát a létezésnek, a megvalósultságnak, a tökéletességnek az az arca, amely után analóg értelemben véve vágynak, törekednek és amelyet a teremtények mint vágyuk, törekvésük célját elérhetnek. A teremtmények azonban nem úgy törekednek saját tökéletességük felé, mintha egyedül lennének a teremtésben, hanem itt az egész természet összhangjáról, rendjéről van szó. A tökéletességre való törekvésben egymásrautaltság van, a tökéletesség különböző fokozatainak elérésében más teremtmények is szerepet játszhatnak, a tökéletesség elérése az ezekkel való kapcsolaton keresztül történik. Így például a vízmolekula létrejöttéhez, megvalósulásához szükséges két hidrogén- és egy oxigénatom. Az ember valamilyen tökéletességének megvalósításához kell az, hogy az ember fenntartsa életét, ehhez pedig valamilyen étel szükséges. Így az étel, a táplálkozás jóként jelenik meg az ember számára.
A fentiekben elsősorban a teremtésben tapasztalt általános jóra való törekvésről volt szó, amely áthatja a teremtés egészét és minden részletét. Az egyik következő bejegyzésben részletesebben lesz arról szó, hogy ez az általános jóra való törekvés milyen különleges módon mutatkozik meg a szellemi lélekkel rendelkező emberben.