Az előző bejegyzés témáját folytatva a tomista antropológia fogalomkészletével próbáljuk meg jellemezni a kultúra összetett jelenségét. Amint erről már szó volt, a kultúra célja az ember természetének megfelelő cselekvésének az előmozdítása. Az ember természetéből fakadó hajlamai a saját maga fenntartására, az emberi faj fenntartására való hajlamok és a szellemi természetéből fakadó hajlamok. Ez utóbbiak között van a megismerésre, a tudományra, a művészetekre, a vallásosságra és a közösségben való élésre való hajlam. Azt is említettük, hogy az ember szellemi természetének megfelelően a hozzá képest külső ruházattal, szerszámok használatával stb. alkalmazkodik környezetéhez, ellentétben az ember alatti állatvilággal, ahol ez az alkalmazkodás a törzsfejlődés folyamán az állat részét képező dolgok kifejlődése által valósul meg (például a hideg ellen a vastag, szőrös bőr). Az egyes ember időben és térben korlátozott létezéséből adott korlátokat az együttműködés és az elődök tudására, tapasztalatára, alkotására építés által lehet túllépni. Így a kultúra tulajdonképpen egy olyan emberek alkotta környezetet, „öltözéket” jelent, amely által az ember biológiai létezéséből adódó korlátain túlléphet. Így például az emberi szem biológiai szerkezetéből adódó korlátait a távcső és a mikroszkóp által meghaladhatja. Fontos a tér- és időbeli korlátok meghaladása a közösségi létezés által. Az ember mint egy közösség tagja átvitt értelemben jelen lehet mindenütt, ahol a közösség egy tagja jelen van. Ugyancsak fontos az időbeli korlátok meghaladása is. Az embernek rendelkezésére állhat az, amit a múlt generációk ismeretben és alkotásban elértek, erre támaszkodva léphet tovább. Így mintegy a biológia által korlátozott térbeli és időbeli jelenlét kitágul, az ember által elérhető tér és idő meghaladja azt, amit biológiai adottságai lehetővé tesznek. Ez a környezet mintegy „öltözékként” veszi körül az embert, de nem változtatja meg az ember lényegét, természetét. Így például az emberi megismerés továbbra is az érzékszervekre támaszkodó megismerés marad. A kultúra sem képes olyan ismereteket közvetíteni, amelyek eredete mögött nem érzékszervekre támaszkodó megismerés van.
A kultúra tehát az ember szolgálatára van, ez mintegy külső felkészítést, támogatást jelent az ember természetének megfelelő cselekvésre, de az ember természetéből fakadó hajlamai továbbra is ugyanazok maradnak. A kultúra csak az ember biológiai korlátainak a kitágítását eredményezi, de nem ezen korlátok megszűnését. Ebből következik, hogy a kultúra hatása is korlátozott. Hatása azon területeken érvényesül erősen, ahol különösen jelentősek ezek a korlátok. Ilyen területek mindenekelőtt a természettudományok. A legalapvetőbb tapasztalatok (például az egység és a sokaság, az állandóság és a változás megtapasztalása) alapján keletkező ismeretek esetében már kevésbé érvényesül a kulturális hatás. Ezért lehet például örök filozófiáról, philosophia perennis-ről beszélni, sőt a különböző kultúrák filozófiái is végül ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak. Napjaink természettudománya is érdekes szempontokat ad a különböző kultúrákban megnyilvánuló egységgel kapcsolatban. A „nyugati” természettudomány az egész világon, minden kultúrában elterjedt. A tudomány fejlődéséhez jelentős hozzájárulások ma már sokszor más kultúrákból származóktól jönnek. Másrészt a természettudományoknál tapasztalható „aszimptotikus” fejlődés (az előző eredmények az újabb eredmények speciális esetei) is utal arra, hogy ezek nem csak kulturális jelenségek, hanem itt valami olyannak a megismeréséről van szó, amely a kultúrán kívül áll, amit nem érint a kultúrák fejlődése.
A kultúra és az ember viszonyával kapcsolatban fontos az ember elsőbbségének a hangsúlyozása. Az ember valóságos, szubsztanciális létező, de a kultúrának tulajdonképpen ilyen létezése nincs. A kultúra mint fogalom csak az emberi értelemben létezik (ens rationis), de ez a csak értelmi létezés nincs elszakadva a valóságtól, mert a kultúra körébe tartozó, tárgyak, vonatkozások már valóságos létezéssel rendelkeznek (ens rationis cum fundamento in re). A kultúra olyan rendszer, amely nem egy szubsztancia létezésében áll fenn. Minthogy a kultúra lényeges tulajdonsága az, hogy a következő generációk az előző generációk tudására, tapasztalatára, alkotásaira építenek, a kultúrák a történelemben fejlődnek. Ez a fejlődés azonban nem mentes az emberi természet áteredő bűn általi sebzettségének hatásától. Ezért előfordulhat, hogy egy kultúra egyáltalán vagy fejlődésének egy adott szakaszában nem teljesen felel meg céljának, a kultúrában élő emberek szolgálatának.
Felvethető az a kérdés is, hogy miért vannak egyáltalán kultúrák, miért nem csak egyetlen kultúra létezik. A nyelvek, kultúrák sokaságának magyarázatát a Teremtés könyve 11. fejezete a bábeli torony építésének elbeszélésében (1-9) adja meg. Nem biztos, hogy helyes álláspont az, ha ennek az elbeszélésnek semmilyen teológiai tartalmat nem tulajdonítunk. A kultúrák jelenleg tapasztalható sokaságához az áteredő bűn hatásai is hozzájárulhattak. Ezt a véleményt erősíti az a keresztény hagyományban megtalálható gondolat, amely szerint a pünkösdi nyelvcsoda éppen a bábeli történet fordítottja. A kinyilatkoztatás azonban csak homályosan, részletek nélkül beszél az Ádámtól Ábrahámig eltelt hosszú időről, ezért az imént feltett kérdés megválaszolását mindenképpen érdemes a természetes értelem fényénél is keresni.
Egyik, a kérdés megválaszolására irányuló kísérlet Richard Dawkins-tól származik. Az önző gén című könyvének egyik fejezete a mémekről szól. A „mém” már magyarosított szó eredetileg tőle származik (meme), görögből vett gyökere az utánzásra utal. Dawkins észreveszi, hogy az emberi világ, a kultúra fejlődésével kapcsolatban a biológiai génre alapozva már nem adható megfelelő magyarázat. A kultúrák különbözőségének, fejlődésének magyarázata érdekében a géntől különböző mém fogalmát vezeti be. A mém nem teljesen definiált fogalma tulajdonképpen valami olyasmit jelöl, ami a kulturális közegben emberről-emberre átatódik. A mém lényegesen különbözik a géntől, mert itt nem egy kód hordozójáról van szó, hanem maga a tartalom az, ami átvivődik. Dawkins szerint az élet alaptörvénye „önmagukat másoló dolgok differenciált túlélése”. Ezen a tömör megfogalmazás a gének esetében arra utal, hogy a gén egyedről egyedre terjedése során egyrészt gondoskodik a szülők tulajdonságának öröklődéséről, másrészt azonban a génben is olyan változások történhetnek, amelyek egyes tulajdonságok változását eredményezik, és így a változatok is megjelennek. Minthogy a természet által nyújtott erőforrások, a környezet nem teszik lehetővé, hogy minden faj korlátlanul szaporodjon, azon változatok fognak elterjedni, amelyekben a gének olyan tulajdonságokat hordoznak, amelyek jobban biztosítják a változat egyedeinek túlélését, a változat elterjedését.
Mém lehet tulajdonképpen valamilyen divat (például magassarkú cipő), valamilyen dallam, valamilyen tudományos fogalom, építészeti stílus stb, tehát mindaz, ami emberről-emberre tudatilag átvivődik. A mémek tulajdonságaik folytán nagyobb komplexumokká szerveződhetnek és így újabb mémeket alkothatnak. Így lehet beszélni az istenfogalomról mint mémről sőt egész vallásos rendszerekről. A mémek terjedése Dawkins szerint az emberi agyakban történik, viszont ezek az összes mém számára nem biztosítanak korlátlan terjedési lehetőséget, mert az agy befogadó képessége korlátozott. Ezért a mémek terjedését is a tulajdonságaik alapján történő természetes kiválasztódás korlátozza, egyes mémek hosszú időn keresztül élő, túlélő mémek, más mémek viszont kihalnak.
A mém mint a kulturális átvitel fogalma a kultúrák terjedésének, fejlődésének vizsgálatában hasznos segédfogalomnak bizonyulhat. Az ezt körülvevő neo-darwinista elmélet kritikájával most nem foglalkozunk. Ilyen kritikák szaktudományos oldalról is vannak. Csak azt említjük meg, hogy az elmélet ateista értelmezésével az a probléma, hogy ez a magyarázat keresésében leáll és nem keresi magának az evolúciós mechanizmusnak a magyarázatát, hanem egyszerűen csak a véletlenre hivatkozik, ami nem magyarázat. Így a Dawkins által érzelmileg oly hevesen elutasított isten csak a „vak órásmester”, de nem a semmiből a mindenséget teremtő Isten, aki maga a teljes megvalósultság (actus purus), a létezést nem tulajdonságként, hanem lényegként birtokló teljesség (ipsum esse subsistens).
A következő bejegyzésben a mém fogalmát használva arról is szó lesz, hogy az ember nemcsak a kultúrával áll szemben, hanem a teremtett világgal, sőt magával a Teremtővel is. A mémek csak az ember ismereteinek, szellemi életének egyik forrását jelentik. Azt is megemlítjük, hogy a kinyilatkoztatással megjelent az a „mém”, amely természetfölötti eredetű.