Az előző bejegyzésben nagyon röviden áttekintettük azokat a modern teológiai irányzatokat, amelyek Isten velünk együttérzését csak akkor tudják elfogadni, ha ebben az együttérzésben Isten velünk együtt szenved. A keresztény hitet sértetlenül képviselő álláspont szerint az egyetlen Isten egyszerű, azaz nincsenek benne összetételből adódó különbségek. Vele kapcsolatban csak a szentháromsági személyek egymás közti különbségéről lehet szó. Az egyetlen Isten tökéletes, nincs semmi ami ehhez a tökéletességhez hozzáadódhatna. Ezért nem lehetséges Isten valamilyen kibontakozása, fejlődése, története. Az egyetlen Isten változatlan, időtől független, örökkévaló. Ezért Isten nem lehet külső hatásoknak alávetve, ezek nem okozhatnak benne változást. A fentiekből nyilvánvaló, hogy Istent nem érhetik olyan külső vagy belső hatások, amelyek benne valamilyen rossz, valamilyen hiány elviselésének az érzését, szomorúságot, szenvedést eredményeznének. Isten a teljes jóság és ezért az isteni életet a teljes jóság birtoklásából fakadó öröm, boldogság jellemzi.
Az Isten szenvedésének lehetőségét feltételező istenképek különböző mértékben és különböző szempontokból tagadják Istennek fentebb említett tulajdonságait. Szerintük Istenben is van valamilyen kibontakozás, fejlődés, történetiség. Egyesek szerint Isten szabadon döntött úgy, hogy isteni létezését a teremtéssel, a megtestesüléssel, Jézus kereszten való szenvedésével korlátozta, „kiüresítette”. Sokan az üdvtörténetben valamilyen módon Isten történetét is látják, a történetiség az istenség fogalmába is bekerült.
Első pillanatra látszik, hogy az első istenképhez tulajdonképpen nem tartozik hozzá az, hogy Isten kinyilatkoztató Isten, a második istenkép pedig elképzelhetetlen Isten történelemben megvalósuló kinyilatkoztatása nélkül. Ezt a tényt felületesen nézve az első istenképet a filozófusok Istenére vonatkoztathatnánk, amelyet a kereszténység a görög filozófia hatására alakított ki. A másik istenképről pedig azt mondhatnánk, hogy ez tükrözi igazából Ábrahám, Jákob, Jézus Istenét. A mélyebb vizsgálat azonban kimutatja, hogy az első istenkép valójában bibliai istenkép. A Szentírás a kinyilatkoztató Istent mutatja be, a kinyilatkoztatást, a szövetséget pedig szükségszerűen az emberi kapcsolatok szótárából vett szavakkal, kifejezésekkel írja le. Ugyanakkor azonban a kinyilatkoztató Isten szól magáról is, a szövetség értékét éppen az adja meg, hogy itt nem emberek közti kapcsolatról van szó, hanem az egyik szövetségkötő maga az Isten, aki az ószövetségi kifejezés szerint „az összes istenek felett van”, és ezt a felsőbbséget lehetetlen nem ontológiailag érteni. Még a legelvontabbnak tűnő isteni tulajdonságra, a minden összetételtől mentes egyszerűségre nézve is találunk szentírási utalásokat: a világban található tökéletességeket Istenről állítva a Szentírás nem egyszerűen Isten tulajdonságainak mondja ezeket, hanem azonosnak tekinti őket magával az Istennel. Isten maga a szeretet, a jóság, az igazság, a bölcsesség, a világosság, az út, az igazság, az élet. A Szentírást olvasó ember önkéntelenül is elgondolkozik annak az Istennek az „ontológiájáról”, aki az emberhez szól, akinek szava létet adott mindennek, ami van. Amint azt újabban kimutatták, a hellenizmussal való találkozás nem a kereszténységben történt meg, hanem már az Ószövetség utolsó évszázadaiban. Jézus korának zsidóságában a hellenizmus jelen volt. Az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta Krisztus előtt 300 körül készült.
Isten szenvedésének kérdésével kapcsolatban kulcsfontosságú Isten és a teremtmények közti különbségnek, Isten és teremtmények viszonyának a tisztázása. (Ez már egy régebbi bejegyzésnek is témája volt.) Ez a viszony dönti el ugyanis, hogy a teremtett világban tapasztalt sokféleség és változás mennyire vonatkozhat a teremtőre is. A keresztény filozófia hagyományos álláspontja szerint éppen a tapasztalható sokféleséggel és változással kapcsolatos kérdésfeltevés, az értelem, a magyarázat keresése vezet el ahhoz az Istenhez, aki egyetlen egység és változatlan tökéletesség. Az Istenhez vezető utat az ellentmondás elve világítja meg, amely nem engedi azt, hogy ugyanazt a dolgot ugyanabból a szempontból, egyszerre egynek és soknak, állandónak és változónak tekintsük. (Ezt az elvet a modern európai filozófiai és teológiai gondolkodás néha bizony elfelejti.) Ezért a tapasztalható létezést összetett létezésnek kell elfogadnunk, amelyben az egység és a sokaság, az állandóság és a változás mozzanatai megkülönböztethetően jelen vannak. Az ilyen létezés azonban éppen az összetettség miatt korlátozott, részesedett létezés, amely indokként, magyarázatként olyan létezést követel, amely összetételtől mentes, egyszerű, változatlan tökéletességkénti létezés. (A fentiek részletesebb kifejtésével több metafizikai tárgyú bejegyzés is foglalkozott a blogon.)
A teljesen egyszerű Isten teremtette a tőle különböző világot, a tőle különböző teremtett létezőket. Ezek létezésükben hasonlítanak Istenhez, de éppen a teremtettség miatt ők nem egyszerű, hanem összetett létezők, a létezést csak korlátozottan, adományként, részesedésként birtokolják. Lényegük, mivoltuk leszorítja létezésüket arra, amik. Állapotuk sem változatlan állapot, ki vannak téve a pusztulásnak, keletkezésnek és egyéb változásoknak. A teljes tökéletességet birtokló Istent semmi sem kényszeríti arra, hogy ilyen, tőle különböző létezést teremtsen. A teremtés Isten szabad döntése, amelynek motívuma az a jóság és szeretet, amely a létezés lehetőségét megadja tőle különböző dolgoknak is, mindenekelőtt a szellemi mivoltukban is hozzá hasonló angyaloknak és embereknek.
A teremtésben található sokféleség és változás nem véletlen, kaotikus, hanem az isteni értelem által tervezett, az isteni akarat döntése által megvalósult sokféleség és változás. A teremtésnek egyetlen oka van. Ebben az okban semmi összetettség, semmi időbeliség nincs, ugyanakkor ennek az oknak a hatásai sokfélék és időben elhelyezkedők. A teremtett világ minden pillanatának minden mozzanata ennek az oknak az okozata, maga az ok azonban egyetlen és egyszerű, kívül van az időn. A régiek ismerték a prizmán áthaladó fény törésének jelenségét, a fehér fény a prizmán áthaladva különböző színekre bomlik. Nem tudták azonban azt, hogy a fehér fény különböző hosszúságú hullámoknak megfelelő színek összetétele, ezért az egyetlen isteni teremtő okság és az ennek következében létrejövő világ sokféleségét a fénytöréshez hasonlították.
Az isteni értelem egyetlen, időtlen megismeréssel ismeri a világban lévő sokaságot és időbeli lefolyást, anélkül, hogy ezért az ismeretért ki kellene lépnie magából és a világhoz kellene fordulnia. A világ a legbensőségesebb módon, teljesen megfelel az isteni tervnek. Az isteni tervnek tökéletesen, lényege szerint megfelelő világ a létező világ, ezen megfelelésen kívül a nem létezés, a semmi van. Isten, aki szeretet, akaratának egyetlen szeretetével fogja át az egész világot. Ebben a szeretetben minden ember olyan módon, olyan mértékig van szeretve, ahogyan erre csak Isten képes, a másik ember még a legbensőségesebb kapcsolatban is képtelen erre a szeretetre. Az isteni szeretet ismeri az ember szenvedését, számon tartja ezt és ez az egyetlen igazi remény a szenvedésben. A legnagyobb emberi együttérzés is sokszor tehetetlen a szenvedéssel szemben, Isten azonban minden szenvedésben remény, csak azért engedi meg a szenvedést, mert a benne bízók számára ennek sötétségét a szenvedésnél mérhetetlenül ragyogóbb jó, öröm követi. Erre Isten mindenhatósága a garancia. Isten terveit részletekben nem ismerjük, de a szenvedések sötétségét eloszlató öröm Jézus Krisztus megváltása által árad ránk. „Ecce enim propter lignum venit gaudium in universo mundo” – mondja a nagypénteki liturgia éneke. Ez Isten hatékony együttérzése.
Szenvedésünkben társunk van: Jézus Krisztus. A megtestesült Ige emberi természetében velünk együtt, de még inkább értünk szenved. A mindenható Isten azonban a föltámadás dicsőségébe vezette őt és vele együtt azokat is odavezeti, akik elfogadják a megváltás kegyelmét. Mi van azonban akkor, ha maga az Isten, az isteni személyek isteni természetükben szenvednek? A szenvedés, a rossz állapotának megtapasztalása önmagában véve rossz. Ki szabadítja meg Istent ebből az állapotból? Saját maga a saját történelme által? Ez lehetetlen, ezért ez az elképzelés alaposan átgondolva reménytelenséget eredményezne, mert nem lenne olyan, akinek hatalma van a megváltásra, hiszen ő is valamilyen megváltásra szorul. De Istenről nem lehet azt mondani, hogy valamivé válik, valami lesz. Ő így nevezte meg magát Mózesnek: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3, 14).