Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az áteredő bűn következtében az emberi természet sebet kapott, azaz rosszabb állapotba került, mint a tiszta természet állapotában lett volna. Ezt a tényt a teológia a kegyelemtan oldaláról is megvilágítja, amikor azzal foglalkozik, hogy mire képes az ember kegyelem nélkül. Meg kell azonban különböztetnünk az áteredő bűn lényegét a természetet megsebző hatásától. Az áteredő bűn lényege a természetfeletti hivatás, az üdvösség elvesztése, a megszentelő kegyelem hiánya. Az emberi természet nem képes (még “tiszta” állapotában sem) kegyelem nélkül ebbe az állapotba jutni és ebben az állapotban megmaradni. Azt is vizsgálhatjuk azonban, hogy képes-e a megsebzett emberi természet kegyelem nélkül egyáltalán valami jót tenni. Az előző bejegyzés megállapítása szerint a válasz igenlő: még a megsebzett természet is képes bizonyos igazságok felismerésére, bizonyos jó cselekedetek megtételére. Reinhard Hütter ¹ a témával kapcsolatban Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki a kegyelem nélküli emberi törekvések jóra irányultságának vizsgálata közben megkülönbözteti az általános jót, a végső célt a közvetett, részleges jótól, a közbenső céltól. Míg a végső cél, Isten színről-színre látásának elérése lehetetlen a szeretet isteni erénye nélkül, addig bizonyos részleges javak eléréséhez nem feltétlenül szükséges a kegyelem. Önmagában azonban a részleges jó tökéletlen, tökéletessé csak a teljes jóra, a végső célra irányultságában válhat. Ha nincs ilyen irányultsága, sőt ettől az iránytól elvezet, akkor nem valóságos jóról, hanem csak látszólagos jóról van szó.

A fentiek alapján azt lehet mondani, hogy az emberi természet társas vonatkozásai miatt létrejöhetnek olyan társas szerveződések, amelyekhez nem kell feltétlenül kegyelem, amelyek csak a megsebzett emberi természet alapján állnak. Az ember ebben az állapotában is képes a természetes erkölcsi törvény felismerésére, amelynek ismerete nem tételezi fel a kinyilatkoztatást. Ez a megközelítés hatással volt az európai történelemre. Az európai civilizáció szélsőséges szekularizációja, az emberi szabadság abszolutizálása mégsem Szent Tamás tanításának következménye. Ennek gyökereit inkább a késő középkorban elterjedt nominalizmusban kell keresni. Szent Tamás gondolkodásában a szabadság az emberi természet egyik képessége, amely képesség föltételezi az értelemnek és akaratnak működését. Általánosabban, Szent Tamás szerint az isteni akarat megmutatkozik a teremtett dolgok, mindenekelőtt az értelmes teremtmény természetében, boldogság utáni vágyában, képességeiben. Ezzel szemben a nominalizmus – amelynek legjelentősebb képviselője William Ockham (1285-1347) volt – csak individuumokat ismer, a természetre utaló általános fogalmak szerinte nem többek mint nevek. Ezért a nominalizmus szerint Isten és a világ, Isten és a teremtmények viszonya Isten akaratának pozítív, értelmileg megfoghatatlan, elemezhetetlen megnyílvánulása. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a “miért” kérdésekre az egyetlen lehetséges nominalista válasz az, hogy Isten így akarja. Ez a válasz azonban csak akkor helyes, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az isteni akarat a teremtés – értelemmel is megközelíthető –  rendjében is megnyílvánul, ezért a “miért” kérdésre sokszor közelebbi, természetet figyelembe vevő válaszok is adhatóak, amelyek nem zárják ki az Isten akaratára utaló választ. A nominalista megközelítésben az emberi szabadság már nem az emberi természet képessége, amely az értelemre és akaratra épül, hanem a szinte légüres térben álló “libertas indifferentiae”,  önmagában álló, teljesen autonom szabad választás. Ez a természettől, körülményektől elszakított, abszolúttá vált emberi szabadság található meg a modern szekularizáció és szélsőséges liberalizmus ideológiáiban. (A nominalizmus erkölcstani értékeléséről Servais Pinckaers OP ír könyvében ².)

Szent Tamás azonban figyelmeztet, hogy a részleges jó önmagában véve tökéletlen, a végső jóra, Istenre való vonatkozás elvétele után már csak látszólagosan jó. A megsebzett emberi természet hajlamos arra, hogy a részleges jót elszakítsa ettől a vonatkozásától. Ezért történik meg sokszor, hogy szépen induló, felemelkedő emberi kezdeményezések végül a rosszra hajló, megsebzett emberi természet gyengesége miatt torzóvá válnak és a kitűzött, eredetileg jó cél ellenkezőjét adják eredményül. Ezt a közelmúlt történelme sokszorosan tanúsíthatja: például  a totalitárius rendszerekkel szemben igazi és jó alternatívát kínáló szociális piacgazdaság átalakult egy olyan globális rendszerré, amelyet már teljes egészében a nyers profit vezérel.

A közjót tehát leginkább az a közösség, állam, nemzetközi szervezet szolgálja, amely az emberek szabadságának biztosítása közben szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság akkor éri el igazi célját, ha a legfőbb jó, Isten felé irányít. A vallást, a vallás megnyilvánulásait a privát szférába száműző szekularizált állam vagy nemzetközi szervezet végső soron nem az emberek javát szolgálja. A transzcendens felé való, nyilvánosan vállalt nyitottság olyan alap, amelyre építeni lehet. Az Egyház pedig az emberi közösség számára akkor teszi a legnagyobb jót, ha a megváltás kegyelmének közvetítésével, tanításával gyógyítja az emberi  természet sebeit.