Az előző bejegyzésben azzal kezdtünk el foglalkozni, hogy hogyan érintette az áteredő bűn az emberi természetet. A kérdés megvitatásában az emberi természet metafizikai felépítéséből indultunk ki. Az első ember állapotában, az eredeti szentség és épség állapotában az “épség” azokra az adományokra utalt, amelyek a megszentelő kegyelmet kísérték. Ez az épség elsősorban azt jelentette, hogy a test-lélek összetettségből fakadó, erőfeszítéseket igénylő “feladatok”  megoldása alól az ember mentesült, az  érzéki szint  teljes, szellemi integrációja nem feladat, hanem adottság, ajándék volt.

Az ősbűn miatt azonban ez az ajándék is elveszett. A kérdés az, hogy ezzel rosszabb lett-e az emberi természet, vagy csak az történt, hogy valami olyantól fosztódott meg, amely eredetileg sem tartozott szükségszerűen hozzá, de maga a természet nem lett rosszabb. A természet teljes megromlását hirdető lutheri és kálvini tanítást a trienti és az 1.vatikáni zsinatok elítélték. Ugyanakkor a 2. orange-i zsinat (529) kijelentette Pelagius-szal szemben, hogy az Ádám vétke utáni állapot nyomorúságáról nem lehet azt mondani, hogy ez elkerülhetetlenül a természethez tartozik és ennek már Ádám is részese volt. Tehát Ádám vétke által a természet rosszabbá lett.  A teológusok szerint Ádám vétke nem rombolta le a természetet, de megsebezte ezt, és ez a seb nem tekinthető “felületi horzsolásnak”, hanem valódi seb.

Ha azt keressük, hogy ez a sérülés miben mutatkozik meg, akkor a seb helyéül elsősorban azt a területet kell megjelölnünk, amelyre leginkább vonatkoztak az eredeti épség ajándékai. Ez a terület az állatvilágból hozott érzéki ismeretek és vágyak integrációjának területe. Nem csak arról van szó, hogy ezen területnek erőfeszítések nélkül, ajándékba kapott integrációja elveszett, hanem arról, hogy a jelenlegi állapotban az integráció lényegesen nehezebb annál, mint amilyen a tiszta természet (natura pura) soha meg nem valósult állapotában lett volna.

A tomista alapelv szerint egy dolog képességei, cselekedetei, törekvései, céljai megfelelnek lényegének, hiszen ebből fakadnak. (Erre utal a tomista szállóige: “agere sequitur esse”, a cselekvés követi a lényeget.)  Az ember lényege az, hogy ő szellemi lelke, mint lényegadó forma által megformált anyag. Ebből következik, hogy az embernek hajlama van arra, hogy az érzéki megismerésre, érzéki vágyódásra vonatkozó képességeit, cselekedeteit szellemi személyiségébe integrálja. Általánosabban, az embernek hajlama van az erény gyakorlására, a jóra. Ez a hajlam erőfeszítések vállalására vezeti az embert, mert ezek szükségek az épség ajándékai hiányában. Ádám vétke által azonban ez a jóra való hajlam megfogyatkozott, akadályoztatva van, a rosszra való hajlam pedig megerősödött. Ádám vétke óta nehezebb az erényes élet, az ösztönök, szenvedélyek hajlamosabbak az autonómiára, lázadásra. Tehát a jóra való hajlam lényeges gyengüléséről van szó, azonban ez a hajlam teljesen nem tűnt el.

A jóra való hajlam gyengülésének gyökere Ádám bűnében van, de ez a személyes bűnök elkövetése által tovább gyengül. Minthogy emberi adottság az, hogy a megtett cselekedetek növelik a hajlamot hasonló cselekedetek megtételére, a bűnös cselekedet következtében növekszik a hajlam további bűnök elkövetésére. Ezért a jó felé törekvés útjába akadályok kerülnek, a jót kizáró ellentétes pólus, a rossz felé növekszik a hajlam, a jó felé pedig csökken. Az Ádám utódai által felveendő emberi természet bűn utáni természet, a bűnre való hajlammal, jóllehet ezt a bűnt személyesen csak Ádám követte el. Ez a bűn azonban szaporodik az azóta elkövetett személyes bűnök által.

Azonban az Ádám bűne által ejtett seb ellenére sem tűnt el a jóra, értékre való hajlam: még ez a sebzett természet is képes a jóra, amit a “nemes pogányok” (például Gandhi) példája tanúsít. A természet nem teljes leromlásának ténye azért fontos, mert ez a természet továbbra is képes a gyógyulásra, a megváltás gyógyító ajándékainak a befogadására.

Az emberi természet képességei tehát nem szűntek meg, továbbra is működik az igazság megragadására képes értelem és a jó felé törekvő akarat. Így például lehetséges a tudomány. Az értelem gyöngülése azonban talán abban is megmutatkozik, hogy a szaktudományok művelése mellett néha  elhanyagolódik annak a “bölcsességnek” a keresése, amelybe a szaktudományoknak integrálódni kellene. Az interdiszciplinaritás szükségessége ma már szinte közhely, de még ez sem vezet ahhoz a látásmódhoz, amely megpróbálja az egészet nézni, az egész magyarázatát keresni. Ez a megállapítás talán még a teológiára is érvényes, de erről az egyik későbbi bejegyzésben lesz szó.

Reihard Hütter már hivatkozott könyve ¹ az áteredő bűnnel, az eredeti épség és a bukott természet állapotával azért foglalkozik, mert ez keretet ad a modernitással kapcsolatos politikai teológiai gondolatainak. A következő bejegyzésben a politikai teológiával (vagy inkább jelenlegi politikai irányzatok teológiai szempontból való rövid elemzésével) foglalkozunk és megpróbáljuk megvilágítani a tomizmus és a szekularizáció  kapcsolatát is.