Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a katolikus teológiai hagyomány szerint a halál és a föltámadás közötti folytonosságot a testtől elszakadt lélek, az anima separata biztosítja. A skolasztikus antropológia szerint az ember nem azonos sem a testével, sem a lelkével. Az ember összetett létező. (Az egyetlen, minden összetételtől mentes létező a teljesen egyszerű Isten.) Ennek az összetételnek az összetevői a test és a lélek. Ez az összetétel szoros, bensőséges összetételt jelent. Az összetevők nem fizikailag, hanem metafizikailag különböznek egymástól. Ez azt jelenti, hogy különbségük valóságos különbség, de ez semmilyen fizikai, kémiai, biológiai módszerrel nem mutatható ki. A különbség alapja az, hogy az emberben két olyan mozzanat van, amelyek egymással nem azonosíthatóak az ellentmondás elvének feladása nélkül. Egyrészt az embernek az állatokéhoz hasonló teste van, amely ki van téve a pusztulásnak. Másrészt az ember a megismerésben, a szeretetben meghaladja ezt a szintet, megismerése felülmúlja az érzékelés konkrét időhöz és helyhez kötöttségét, szeretete pedig a soha el nem múlás igényével rendelkező szeretet. Ezért az emberben két egymással szoros egységben lévő, egymást feltételező, de egymástól valóságosan különböző összetevő van: a test és a lélek, amelyek közti viszonyt az anyag és a forma közti viszony írja le. A halál nemcsak a test halála, hanem az egész ember halála, mert ebben ez a szoros és belső egység bomlik fel.
A test és lélek egységének skolasztikus felfogása alapvetően különbözik a platonista felfogástól. A platonisták szerint a lélek és a test viszonya nem ennyire szoros és belső viszony. Így például a rabságban lévő ember és a börtöne nem alkotnak lényegi egységet, ez csak valamilyen esetleges, külső egység. A skolasztikusok szerint a test és lélek együttesen alkotják az emberi természetet. A platonista szerint inkább a földi élet a büntetés, a halál pedig szabadulás. A skolasztikus álláspont azonos a Szentírás álláspontjával, szerinte nem a földi élet a büntetés, hanem a halál, amely az ember természetes egységét megbontja. “A bűn zsoldja a halál” (Rom 6,23). Az eredeti szentség és igazság állapotában az ősszülök mentesek voltak a haláltól. Az ősbünt követően, az áteredő bűn következtében azonban Ádám és utódai elvesztették Istennek ezt az ajándékát. A platonista számára a feltámadás magyarázatra szorul, hiszen ebben megint létrejön a test és a lélek egysége, a földi életben azonban a test a börtön szerepét játszotta. A skolasztikus teológia számára a feltámadás az ember természetes állapotának, a lélek és test természetes egységének a visszaállítása.
A platonista felfogás nem vet fel kérdéseket a halál utáni állapottal kapcsolatban, mert ebben a lélek megszabadulva a test börtönéből, a neki megfelelő, igazi életét élheti. A skolasztikus felfogásnak azonban szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy a halálban fölbomló szoros egység miatt hogyan lehetséges a léleknek a test nélküli élete, hiszen a földi életben a lélek szellemi funkciói olyan szoros kapcsolatban voltak az anyagi funkciókkal, hogy ez utóbbiak eltűnése után magyarázatra szorul a lélek ezek nélküli működésének a módja. Vajon csak arról van szó, hogy a lélek ugyan megmarad, de működése felfüggesztődik a feltámadásig, vagy pedig a lélek a közbeeső időszakban is képes a működésre, azaz nem valamilyen “hibernált”, álomszerű állapotban várakozik? A katolikus álláspont szerint az üdvözültek haláluk pillanatától kezdve (vagy a tisztítótűz szenvedései után) részesei az Istenben való boldog életnek, már a föltámadást megelőzően, amint erről az előző bejegyzésben szó volt.
Az anima separata fogalmának megértését segíti, ha ezt a fogalmat tágabb környezetében, a teremtés rendjében vizsgáljuk. A teremtett létezés korlátozott létezés, a végtelen isteni létezésben való olyan részesedés, amely azonban nem magának az isteni létezés egy részének a birtokolása, mert ez lehetetlenség. Az isteni létezés nem bontható olyan részekre, amelyeket mintegy “részvényként” birtokolni lehetne. A részkénti létezés és az isteni létezés egymást teljesen kizáró dolgok. Az isteni létezésben való részesedés inkább hasonlóság, analógia szerinti részesedés. A teremtett létezőt egyszerre jellemzi a tökéletesség hiánya, a tökéletlenség, az isteni létezéstől való “elmaradottság” és az a tökéletesség, amelyben Istenhez hasonlít. Ez a kettősség mutatkozik meg a teremtett létezés összetettségében, hiszen a tökéletlenség és tökéletesség egyszerre, ugyanabból a szempontból ugyanarról nem állítható az ellentmondás elvének megsértése nélkül. Van tehát a teremtményben valami olyan, ami a korlátozottságra, a teljes tökéletesség, megvalósultság hiányára utal. A korlátozottság negativitása mellet azonban a teremtményi létezése mégis olyan létezés, amelynek alapja az Istenhez való hasonlóság. A fentieket szemléltethetjük, ha összehasonlítjuk a tenger végtelenségét a kerti tó korlátozottságával. A végtelen tenger határtalan víztömegével szemben a kerti tó medencéje olyan korlátokat jelent, amely határolja a kerti tóban lévő vizet, ezt végessé teszi. A hasonlat persze nem teljes, mert a valóságban a tenger sem végtelen, és a tenger vize és a kerti tó vize ugyanolyan víz, (eltekintve néhány olyan külső tulajdonságtól, mint például a sótartalom). Ha Istent a végtelen tengerhez hasonlítjuk, a kerti tóról csak azt lehetne mondani, hogy ez, vizével együtt a tengernek csak (végtelen) távoli hasonmása. Ez a nem tökéletes hasonlat is segít azonban annak az összetettségnek a szemléltetésében, ami a teremtett létezést jellemzi. A teremtett létezésben van korlátozottságot jelentő mozzanat, amely ezt a létezést korlátozott létezéssé teszi. Ez a korlátozást jelentő, befogadó jellegű mozzanat önmagában semmilyen létezést nem képvisel, de ez befogadva a létezést, a létezéssel együtt alkotja a teremtett létezőt. A korlátozó, befogadó összetevőt nevezik a skolasztikusok lényegnek (essentia). A lényeg tulajdonképpen a “mi ez” kérdésre adott válasz. A lényeg korlátozza, “leszorítja” a létezést arra, ami a konkrét dolog létezése. A létezés önmagában véve korlátlan, mert ez mindent magában foglal, ami létezik. A konkrét dologban azonban ez a létezés csak annak a létezése, ami a konkrét dolog. Az összetettség másik összetevője maga a létezés (existentia), amely a lényeg által korlátozott létezést jelent a teremtett dolgok esetében. A lényeg és a létezés a teremtett dolog összetételből fakadó egységének olyan összetevői, amelyek önmagukban nem léteznek, de az összetettségben mégis egymástól különböznek. Isten létezése a korlátlan létezés, ezért benne nincs meg a teremtett dolgokra jellemző lényeg és létezés közti különbség. Istennel kapcsolatban nem beszélhetünk létezését korlátozó lényegről, Isten lényege éppen létezésének korlátlansága. Azt mondhatjuk, hogy Istenben a létezés és a lényeg azonosak, benne nincs meg az egymástól különböző lényeg és létezés összetettsége. Ez az oka egyébként annak is, hogy Istent nem tudjuk teljesen fölfogni, megérteni. Véges értelmünk csak a véges, korlátozott létezés befogadására alkalmas. (A lényegből és a létezésből való összetettségről egy régebbi bejegyzésben is volt szó.)
A teremtettség tehát elválaszthatatlan a lényegből és létezésből való összetettségtől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden teremtett létezőben csak ez az egyetlen összetettség van meg. Van egy másik összetettség is, amely ugyancsak jellemző minden teremtményre: ez a magánvaló (szubsztancia) és járulékai (accidentia) összetettsége. Személyes tapasztalatunk, hogy nem vagyunk azonosak képességeinkkel, cselekedeteinkkel, tulajdonságainkkal. Ezek olyan járulékok, amelyeknek a hordozó alanyai vagyunk. Erről az összetettségről ugyancsak volt már szó egy régebbi bejegyzésben, ezzel a továbbiakban nem foglalkozunk. A teremtett létezés egyik tartományára csak ezek az összetettségek a jellemzőek. Ez a tartomány a szellemi létezés tartománya. A tisztán szellemi teremtett létezőket a Szentírás és a hit nyelve angyaloknak nevezi. A régi filozófiai és teológiai szaknyelv egyszerű szubsztanciáknak (substantia simplex) nevezte őket, utalva arra, hogy bennük nincs meg az anyagi világban jelenlévő, anyagból és formából való összetettség. A tisztán szellemi létezőkben nincs olyan összetettség, amelynek fölbomlása következtében ezek megszűnnének létezni. Ez nem jelenti azt, hogy az angyalok létükben Istentől függetlenek lennének. Azt azonban jelenti, hogy csak akkor szűnnének meg létezni, ha Isten megvonná tőlük a létezést, ezt azonban Isten még a Sátánnal sem tette meg. A szellemi létezést tehát jellemzi a romolhatatlanság, a halhatatlanság.
A teremtett létezés másik tartományát, az anyagi létezés tartományát a lényegből és létezésből való összetettség mellett jellemzi az (elsődleges) anyagból és a (lényegadó) formából való összetettség is. Ez tulajdonképpen a lényeg összetettsége, mert például a kutya mivoltát, lényegét nem lehet leírni sem az anyagra, sem a kutya-formára való hivatkozás nélkül. Ezek ketten együtt alkotják a kutyát. A kutya-forma kihagyása esetén bármilyen anyagi létezőről beszélhetnénk, ugyanakkor a kutyaság anyag nélkül, önálló formaként, ideális kutyaként nem létezik. Az anyagból és formából való össztettség esetén a befogadó, korlátozó szerepet az anyag tölti be. Ez fogadja be a formát és korlátozza a forma konkrét megvalósulását. Egy konkrét kutya csak az anyag által korlátozva, egy adott időpontban és egy adott helyen létező kutya, egy a sok kutya közül. Egy konkrét kutyában nem valósul meg a kutya forma összes képessége, lehetősége. Az egyik kutyának például különlegesen jó a szaglása, ugyanakkor nem fut olyan gyorsan, mint a másik kutya. Tehát egyetlen konkrét kutyában sem valósul meg a kutyasággal együtt ennek összes lehetséges tulajdonsága a maga teljességében. (Az angyaloknál viszont egyetlen angyalban megvalósul az ő angyali nemére jellemző teljes tökéletesség. Míg a kutya faj sok egyedből áll, addig az angyali hierarchia egyes nemeit csak egyetlen angyal alkotja, akiben a nemre jellemző összes tökéletesség megtalálható.)
Az anyagi létezést jellemzi az állandó változás. A változás lehet a tulajdonságok változása. Ez a fajta változás nem az anyagi létezés különlegessége, ilyen változás lehetséges a szellemi létezők esetében is. A másik típusú változás azonban már csak az anyagi létezésre jellemző. Ebben a változásban, a lényegi változásban nem a létező valamilyen tulajdonsága változik meg, hanem az történik, hogy a létező elveszti korábbi lényegadó formáját, ez a forma megszűnik az anyag formája lenni, helyét más forma, más formák veszik át. A lényegi változás a régi létező pusztulását, új létező(k) keletkezését jelenti. Ebben a változásban az állandóságot az anyag jelenti: a régi forma ugyanazt az anyagot formálja meg, amelyet az új forma fog megformálni. Az anyagi létezés esetében tehát már nem lehet romolhatatlanságról, halhatatlanságról beszélni, mert amikor egy forma különböző okok miatt megszűnik az anyag formája lenni, az ő általa megformált anyagként létező dolog elpusztul.
Az ember sajátos létezési módja a szellemi világ és az anyagvilág közti kapcsolat létezése. Az ember anyagi létező, ugyanakkor szellemi létező is, mert szellemi tevékenységeinek ugyan feltételei az anyagi folyamatok, mégis ezek a tevékenységek meghaladják az anyagot, le nem vezethetőek az anyagból. Az ember anyagi létezésének következtében meghalhat, ugyanakkor szellemi létezése következtében halhatatlan. Az ember ezen “kettős” létezésének feszültségét a skolasztika az által oldja fel, hogy az anyagi létezők összetettsége egyik összetevőjének, a formának, a léleknek tulajdonítja a szellemi létezést. Az a forma, amely a tisztán anyagi létezésben csak anyagban létező forma, az ember esetében önálló léttel is rendelkező forma, a skolasztikus terminológia szerint forma subsistens. Így ez a forma amellett, hogy a test formája, egyúttal a szellemi létezés tartományába is tartozik. A szellemi létezőt szokták általában is a forma subsistens kifejezéssel jellemezni, mert a “forma” szót általánosabb értelemben is használják, jelölve ezzel egy dolog meghatározottságát. Az anyagi létezők esetében ez az anyag által befogadott meghatározottságot jelent, míg a szellemi létezők esetében befogadó nélküli meghatározottságról van szó.
Az emberi léleknek, mint formának az anyagtól független létezése nem a halál pillanatában megjelenő “újdonság”, hanem ez az ember a biológiai fogamzásának pillanatától kezdve megvan. Ebben a pillanatban az anyagot nem valami állati jellegű forma formálja meg, hanem az Isten által létrehozott emberi lélek, amely szellemi, halhatatlan valóság. Az ember tehát az anyagi világ, az állatvilág létezőihez képest különleges létező: az ő esetében az anyagot megformáló, éltető forma létezése nem szűnik meg akkor, amikor ennek anyagot megformáló tevékenysége megszűnik, mert ez önállóan létező forma, forma subsistens. Ezzel együtt azonban az is igaz, hogy az emberben a test és lélek kapcsolata nem járulékos, külsődleges kapcsolat, hanem lényegi kapcsolat, ellentétben a platóni megközelítés álláspontjával. Az emberi lélek önálló létezése nem zárja ki azt, hogy az ember lényege szerint test és lélek egysége és ennek az egységnek a megszűnte hiányként van jelen az önállóan létező lélekben is. A skolasztika erre a “nem teljes szubsztancia”, “substantia incompleta” kifejezéssel utal. Az önállóan létező emberi lélek sem veszíti el ahhoz az anyaghoz való vonatkozását, amelyet ő megformált. Tulajdonképpen ez a vonatkozás biztosítja azt, hogy a halál után is egyedi emberi lelkek léteznek, nem pedig valamilyen univerzális, személytelen lélek (értelem), amelyben csak osztoznak az egyes emberek. Ez utóbbi álláspont a középkori averroizmus álláspontja volt, amelyet Aquinói Szent Tamás is cáfol Az értelem egysége (De unitate intellectus contra Averroistas) című művében.
A fenti (talán kissé hosszúra nyúlt) bevezetés bemutatta a teremtésnek azt a rendjét, amelynek keretei között az anima separata fogalmát értelmezni lehet. Az emberben valóban két különböző világ egysége valósul meg. Ez az egység a bűn büntetésében, a halálban felbomlik, de az ember egységét megvalósító, éltető összetevő, az emberi lélek tovább él, várva az egységnek a feltámadásban való helyreállítását. A várakozás időszakában azonban az emberi lélek képességeinek eddigi működési módjuktól eltérő módon kell működniük. Az ember szellemi képességeinek működése a halál előtt az anyagvilágra, az állatokra jellemző működéseken keresztül valósult meg. Így például megismerésünk az érzékszervek által szolgáltatott adatokból indul ki, ilyen adatok nélkül nincs emberi megismerés. A testi, anyagi feltételek valamilyen akadályoztatása a testben élő ember szellemi működését is akadályozza. A halálban azonban a működéshez szükséges anyagi feltételek eltűnnek, az emberi lélek működési módja hasonlóvá válik az angyalokéhoz. Így tehát a halált nem valamilyen álom, öntudatlanság követi, hanem a lélek élete. A következő bejegyzés azzal foglalkozik, hogy ez az élet hogyan lehetséges az “anyaghoz szokott” emberi lélek számára.